Kritika

Balett

Panel Gizi és a fehér zombik

Spicc Manci kritikája a Giselle-ről

lead_pecsAz első felvonás egyik mélypontján egyszer csak megjelenik Giselle anyja, és a parkban időző-táncoló fiatal társaságot – mint csősz a partizánokat – hazazavarja. És ezt nem tánccal, hanem elhangzó szavakkal teszi. Utána előveszi lányát, és sekélyesen megírt prózai monológban óva inti, mert valahogy érzi: nem minden kúlmájer Albert körül…

Spicc Manci kritikája a Giselle-ről

Az első felvonás egyik mélypontján egyszer csak megjelenik Giselle anyja, és a parkban időző-táncoló fiatal társaságot – mint csősz a partizánokat – hazazavarja. És ezt nem tánccal, hanem elhangzó szavakkal teszi. Utána előveszi lányát, és sekélyesen megírt prózai monológban óva inti, mert valahogy érzi: nem minden kúlmájer Albert körül…

 

Ha valaki, hát én jól tudom, hogy a legtöbb ember arasznyi létvonala egy lakótelepi lakásból a közeli urnatemetőbe vezet (jómagam az úton már szívesen rükvercbe kapcsolnék, mert karnyújtásnyira látom a célszalagot), de azt nem tartom szerencsésnek, hogy erről a Giselle című balettelőadáson értesüljek. A mindig is létező, de az elmúlt évtizedekben zenitjére hágott általános modernesítés nálunk legtöbbször nem újraértelmezi elmúlt korok üzenetét, hanem felszínes külsőségek között bedarálja azt. Ez történik a Pécsi Balett Giselle-előadásán is.

 

_DSC8748

 

A darab alkotói valószínűleg azt gondolták, hogy a XIX. századi poétikus villiőrület lazán csereszabatos jelenünk zombikultúrájával. Pedig nem az. Annak idején a romantikus „villisták” a lidérces, túlvilági lány-lényekkel a művészet akkori csúcstechnikáján borzongatták a népet (a villiket a költészet számára Heinrich Heine fedezte fel, az eredeti Giselle-balett szövegkönyvét író-költő nagyság, Théophile Gautier írta – de a zeneszerző Adolph Adam, valamint a Perrot-Coralli-Petipa koreográfustrió sem a kutyaütők közé tartozott). A mai balett-átcsomagolók viszont nem elmélyülten újjáalkotnak, hanem a jelen gagyikultúrájának eszköztárát használva, sorozatgyártanak. A legfőbb baj tehát nem az, hogy a „kortárs” koreográfiákban ma már nem tüllszoknyás balerinák spiccelnek légiesen, hanem hogy utód alteregóik tömegével termelt, silány árucikkek. Ennek megfelelően ki sincsenek találva rendesen.

Vincze Balázs Giselle-jében a villik könnyű, fehér, a test idomain szépen omló nyári hálóingben bóklásznak. Ha pasas lennék, inkább szexinek látnám őket, mint rémisztőnek. Arcra festett fehér szemüvegkereteiktől sem borzadok, annál is inkább nem, mert minden figyelmemet leköti, hogy mozgásukban kifejezőerőt, vagy legalább kompozíciós elvet, netán némi értelmet leljek. Néhányszor könnyű terpeszbe állnak, szembefordulnak a közönséggel, és lazán imbolyognak. Jújjj!!!

Az első felvonás panelházak közötti parkban (játszótéren?) játszódik, a színpad közepén meredek tribün szélesül, gondolom – ahogy lakótelepeken szokott –, mögötte a szánkódomb lankái nyúlnak lefele, egészen a napon elfekvő alkesz hajléktalanok nagy ívben elkerült padjáig. Ez a feltételezésem a későbbiekben megdől. Az Albert csalárdságán tökre kiborult Giselle ugyanis a felvonás végén a tribünről a mélybe veti magát (a kisvártatva előzékenyen szétnyílt tribünszárnyak között meg is tekinthetjük kilapult hulláját), tehát a játszótéren nem szánkódomb nyújtózkodik, hanem szakadék tátong. Persze a telepi csajok között inkognitóban tyúkozni induló Albert sem díszes nemesi kardját rejti el egy kisház oldalában, hanem a színpad szélén szögre akasztja jegygyűrűjét (mondhatnánk: összeférhetetlenség miatt ideiglenesen felfüggeszti státusát). A gonosz-szerelmes Hilarion viszont – az eredeti baletthez hasonlóan – a nemesfém tárgy bemutatásával leplezi le a gaz csábítót, a második felvonásban e tettéért – ahogy az Gautier után illik – ki is nyuvasztják őt a kolumbáriumokból éjjeli táncra feltámadt villik. Az első felvonás egyik mélypontján egyszer csak megjelenik Giselle anyja, és a parkban időző-táncoló fiatal társaságot – mint csősz a partizánokat – hazazavarja. És ezt nem tánccal, hanem elhangzó szavakkal teszi. Utána előveszi lányát, és sekélyesen megírt prózai monológban óva inti, mert valahogy érzi: nem minden kúlmájer Albert körül (ezt azért nem így mondja). Intelmei közben utal szegény, fiatalon elhunyt lányokra, akik nem mehettek férjhez, ezért haláluk után járják el menyasszonytáncukat.

 

_DSC8619
fotók: Radványi Gábor | pecsibalett.hu

 

Eme egyetlen verbális jelenet létrehozásából és kényszeres beiktatásából arra következtethetnék, hogy Pécsen csak óvodások és retardált idióták élnek, de mivel ez nem így van, inkább arra tippelek: a darab alkotói általában nézik hülyének a közönséget.

 

Az előadás erényeit kutatva, úgy érzem magamat, mint aki szénakazalban tűt keres. Albert első variációjában talán felfedezhető némi mozdulatkreativitás, de a koreográfia egésze és a szereplők gesztusai a klasszikus balett olcsó modernesítésének halálra unt, évtizedes hagyományát követik. Szokták mondani, nagy érték a tömörség, a cselekmény pergő ritmusa. A Giselle e tekintetben már túl értékes: két igen rövid felvonásban pikk-pakk letud mindent, sztorit, táncot, szájba rágott tanulságot. Olyan az egész, mint az élet és a nyári mellény: rövid és céltalan.

 

Giselle (Pécsi Balett)

Zene: Adolphe Adam, Riederauer Richárd. Díszlet, jelmez: Túri Erzsébet. Dramaturg: Böhm György. Konzulens: Hegedűs Sándor. Társkoreográfus: Czebe Tünde. Rendező-koreográfus: Vincze Balázs.

Táncolja: Domoszlai Edit, Szabó Márton, Kristóf Dávid, Molnár Zsolt, Balássy Szilvia, Dóri István, Uhrik Dóra, Czebe Tünde, Dér Dalida, Kiss Eszter, Kócsy Mónika, Nagy Írisz, Ujvári Katalin, Vincze Brigitta, Harka Máté, Koncz Péter.

Művészetek Palotája 2010. október 21.

*

A Tánckritika.hu támogatja a társadalmi gyűjtést, amely a Nemzeti Segélyvonalon keresztül folyik a vörösiszap-katasztrófa károsultjai és az áldozatok családja számára. Olvasóink a 1752-es telefonszám felhívásával egyszeri 250 forintnyi pénzadományt juttathatnak el számukra az öt legnagyobb magyar karitatív szervezeten keresztül. Kérjük, hívják a 1752-es Nemzeti Segélyvonalat!