Kritika

Kortárs tánc, Balett

Kutszegi Csaba: Nemcsak jónak kell lenni, hanem jónak is kell látszani

btf-leadTánc a Budapesti Tavaszi Fesztiválon - KRITIKA 

Két vendégszereplést (a Vertigo Dance Company Vertigo 20 és az Eifman Balett Rodin című előadását), valamint egy hazai bemutatót (a Közép-Európa Táncszínház Peregrinusok című, három egyfelvonásosból álló estjét) láttam az idei fesztiválon.

Tánc a Budapesti Tavaszi Fesztiválon - KRITIKA 

Két vendégszereplést (a Vertigo Dance Company Vertigo 20 és az Eifman Balett Rodin című előadását), valamint egy hazai bemutatót (a Közép-Európa Táncszínház Peregrinusok című, három egyfelvonásosból álló estjét) láttam az idei fesztiválon.

Nemzetközi fesztiválokon a nagyközönség szórakozásból és/vagy érdeklődésből igyekszik kitekinteni, a szakma pedig a külföldi előadásokból – jó esetben – megpróbál a hazai szcénára vonatkozó következtetéseket levonni. Persze kérdéses, hogy melyik fesztivál kínálata alkalmas (vagy érdemes) arra, hogy révén messzemenő következtetések fogalmazódjanak meg, és melyik olyan, melynek kapcsán ezt nem érdemes forszírozni. A Budapesti Tavaszi Fesztivál – a tánc szempontjából – az utóbbiak közé tartozik. A válogatással a szervezők általában semmilyen trend átfogó bemutatására nem törekednek, hanem reprezentáns, jól csengő neveket akarnak megszerezni, és figyelnek rá, hogy lehetőleg valamennyire különböző stílusok, ízlésvilágok jelenjenek meg, de az előadásokkal – összességében – a progresszív művészi érték felmutatása helyett a „nagyszabású kulturális esemény" minősítés megszerzése a céljuk. Ezért számít – bizonyos értékrend szerint – dicsőségnek, ha hazai társulat belekerül a műsorba.

Két vendégszereplést (a Vertigo Dance Company Vertigo 20 és az Eifman Balett Rodin című előadását), valamint egy hazai bemutatót (a Közép-Európa Táncszínház Peregrinusok című, három egyfelvonásosból álló estjét) láttam az idei fesztiválon.

vertigo2

Vertigo 20 / fotó: Felvégi Andrea

A Vertigo 20 visszatekintés az izraeli együttes elmúlt húsz évére, szvitszerű majd' egyórás koreográfia, melyben utalások láthatók az együttesvezető koreográfus, Noa Wertheim életművének kiemelkedő szakaszaira. A „gyűjtött-szerkesztett" előadás mintapéldája annak, hogy a technikailag-művészileg megalapozott kortárs tánc (és/vagy balett) követhető cselekmény és konkrétan megfogalmazott „üzenet" nélkül is időtálló és fogyasztható, ha valóban anyagerős. A Vertigo 20 előadásán akrobatikus tánc-trouvaille-ok nem láthatók, viszont kidolgozott testeken megjelenő rendkívül koordinált mozgássorozatok váltogatják egymást kis mozgásos, színészi jelenléttel és előadói gesztusokkal hitelesített jelenetekkel, amelyekben szimbolikus tárgyak és cselekvések is segítik a nézőt rabul ejtő, különleges hangulatok kialakulását. Mindeközben például bennem nem fogalmazódnak meg kérdések, nincsen hiányérzetem, az igéző látvány beszippant, úgy érzem, az alig több mint ötven perc után gazdagabb lettem, többet tudok a világról. Az izraeli kortárs táncművészetre talán általánosságban is igaz, hogy valamilyen titokzatos hatásmechanizmussal az érzékeket és az intellektust egyformán mélyen képes megragadni. Ez a hatás még talán a monitorról is lejön, ennek bizonyítékául – szokatlan módon – az ínyencek számára a cikk végén közzétesszük a teljes előadás jó minőségű felvételét.

vertigo3

Vertigo 20 / fotó: Felvégi Andrea

A Vertigo munkájából – a későbbi mondanivalóm érdekében – egy szakmai-technikai jelenséget kiemelek. Kortól, stílusirányzatoktól függetlenül a tánckoreográfiák egyik különleges erőssége a lassan, egyszerre, egyformán mozgó, egységesen kidolgozott testű táncosok látványa, mely megfelelő koreográfia és előadásmód esetén önmagában is szabályosan lenyűgöző. Ez lényegében csupán kitartó és következetes munkával is elérhető érték (persze mint mindenhez, közvetetten ehhez is szükségeltetik megfelelő működési büdzsé). A lassúság azért lényeges, mert gyorsan sokkal könnyebb együtt mozogni, és a nézők, ha mindezt nem is fogalmazzák meg magukban, öntudatlanul is a látvány hatása alá kerülnek, ahogy ez történik a Vertigo előadásán is.

rodin

Rodin / fotó: Felvégi Andrea

Igen kevés az átszellemült lassúság a két felvonásos Rodin-balettban, de nem ez különbözteti meg leginkább a Vertigo 20-tól. Borisz Eifman balettje tradicionálisan történetmesélő. Ám nem a XIX. századi romantikus tradíciókat követi (melyben a lírai történetek jórészt irreális tündér- és mesevilágban játszódnak), hanem a XX. század második felének ún. neoklasszikus-cselekményes alapkliséit alkalmazza, ennek megfelelően (mivel nem egy mitológiai-irodalmi alkotás cselekményszálát követi) egy történelmi személyiség életútjának állomásait jeleníti meg a balett sajátos formanyelvén. Egy szobrász alakjának balettszínpadra vitele a tekintetben a szerencsésebb választások közé tartozik, hogy alkotásainak eredménye, a szobrok szinte kiáltanak a táncszínpadi megjelenítés után. Eifman ügyesen ki is használja a lehetőséget: Rodin víziói, tervei mozgó szobrok és szoborkompozíciók változásaiban mutatkoznak meg. Ennek az ábrázolásmódnak a segítségével izgalmas, korszerű látványszínházi előadás is komponálható volna, de a koreográfusok általában (így Eifman sem) nem tudnak ellenállni a balett-technika és a balett-klisék csábításának. Ez pedig azt eredményezi, hogy elvont vizuálszínházi ábrázolás helyett szóló- és csoporttáncok lehetőségeit keresik a szüzsében, és öröm-, valamint bánattáncok, szóló vívódások és szerelmi kettősök ábrázolásában ezt meg is találják általában. A helyszín változásait pedig dinamikus csoporttáncok jelzik.

rodin2

Rodin / fotó: Felvégi Andrea

Ezzel a recepttel azonban leginkább csak felszínesen szórakoztató balettok készíthetők, amelyekben a nézők a különleges testi adottságokkal rendelkező táncosok extrém-furcsa táncait és a könnyen követhető (szerelmi szállal is mindig fűszerezett) történetet, valamint a könnyen levonható tanulságokat kedvelik. E „könnyed kultúrafogyasztást" Eifman (is) „könnyű ötletekkel és gesztusokkal" igyekszik könnyedén elősegíteni. Ebből kerekednek ki az igényesebb műélvezőket elszomorító megoldások, mint például a címszereplő visszatérően bemutatott „táncos szobrászkodása", amikor is táncosok végtagjait gyúrja-igazgatja, vagy kezével a levegőben imitál szobrász mozdulatokat. Az ilyen banális gesztusok teszik nem ritkán kifejezetten nevetségessé a „modern" cselekményes balettokat.

Az Eifman műveihez hasonlókat alkotó koreográfusok mentségére azonban elmondható, hogy a közönség ezt várja tőlük. A Rodin is mindenhol sikeres, a Vígszínházban is tombolt a nagyérdemű az előadás után. És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy ha van rá igény, ám legyen, balettra úgyis csak sznobok járnak. A balett a művészi táncok csúcstechnikája, akik ezt működtetni tudják, felelősséggel tartoznak érte, nem mindegy, hogy mit kezdenek vele. A Rodinben a csúcstechnikát kisujjukban hordó, kitűnő táncművészek végig fegyelmezetten, többször nagyszerűen táncolnak, az előadás maga sokakat szórakoztat, és mindenkit kedélyesen butít (már aki hagyja magát). Manapság világszerte ez a jobb sorsra érdemes balettművészet kiábrándító ellentmondása. De a Rodin még hagyján, egy másik Eifman-koreográfia, a budapesti operaházban is nemrégen repertoárra vett Karamazovok – bután, műveletlenül és felháborítóan – világirodalmat és történelmet hamisít.

pereg mészáros

Peregrinusok - A kezemet fejembe hajtom / fotó: Kotschy Gábor

A Peregrinusok alapötlete nem történelmietlen, sőt mélyen a múltunkba és nem kevéssé a jelenünkbe markol. A peregrinus olyan vándort, jöttment, gyökértelen kóborlót (is) jelent, aki a távolban szerzett tudását hazahozza hazájába. Nem titok, hogy a három egyfelvonásosból álló est három koreográfusa – szimbolikusan – azonosul peregrinus elődjeivel, hiszen Mészáros Máté, Zachár Lóránd és Kun Attila egyaránt a nagyvilágban sok-sok helyen szerzett tapasztalatot. És egymáshoz hasonlóan vallják önmagukról, hogy alkotóművészként a folyamatos útkeresés fázisában vannak.

Ez utóbbi máris szokatlan a Tavaszi Fesztivál műsorán. Útkeresők mindig is a Café Budapestre átkeresztelt hajdani Őszi Fesztiválra kaptak meghívást, és e tradíció mindmáig él. De leginkább az szokatlan, hogy egy 25. jubileumát ünneplő társulat (a Közép-Európa Táncszínház 1989-ben vett fel új nevet, koncepciót és szervezeti formát) nem ünnepi műsort kreál (mint például a Vertigo), hanem problémafeltáró estet produkál. Ez egyébként nagyon tisztességes hozzáállás, de valóban vitatható, hogy a fesztiválon és a jubileumi fellépésen (ne felejtsük: a jubileum eredetileg örömünnepet is jelent) ilyen esttel kell-e jelentkezni. De félreértés ne essék: a Peregrinusok nem értéktelen holmi. Ám (természetesen) nem válik előnyére hogy leginkább a globális állatorvosi lóhoz hasonlítható: nemcsak az együttes minden gondja-baja-nehézsége, hanem a kortárstánc-műfaj szinte valamennyi betegsége is megmutatkozik benne.

Könnyű húsz év látványos koreográfiai rezüméjét elkészítenie annak az együttesnek (megint a Vertigóra utalok), amelynek két évtizedét lényegében folyamatosan egy koreográfus határozta meg. A KET-nek voltak ugyan olyan rövidebb-hosszabb periódusai, melyekben egy-egy alkotó markánsan meghatározta a stílusirányt, de összességében a társulat mindig is nyitott és befogadó volt. Ennek egyik pozitív következménye, hogy a csapat művésztagjainak (és vezetőinek) tradicionálisan nyitott a szemléletük, de negatívum, hogy az együttesnek nincs egységes, erős, sajátos mozgásnyelve, melyhez a vendégkoreográfusok is alapvetően igazodhatnának, és ami minden kísérleti koreográfiában is garantálhatná a színvonalas mozgásmatéria megmutatkozását. Ez nem azt jelenti, hogy a KET-ben rossz táncosok vannak. Sőt, bizonyos szempontból nagyon is jók, akik már nem egy koreográfussal bizonyították rátermettségüket, tehetségüket. De léteznek helyzetek – és szerintem a KET-ben most ilyen van –, melyekben a sokféle, színes tudás, tapasztalat gátja a markáns, hatásos megmutatkozásnak. Ez akár azt is jelentheti, hogy egy kisegyüttesnek mégis előnyösebb, ha egy tehetséges koreográfus rátelepszik, és évtizedekre kialakít egy legjobban csakis általuk „beszélt" mozgás- és/vagy komplex színházi nyelvet. Bízzunk benne, hogy a peregrinusok útkeresése is e felé mutat, ennek egy kísérleti állomása.

Mészáros Máté rövid dolgozatában (melynek címe: A kezemet fejembe hajtom) azt láttam, hogy a koreográfus keresgéli az együttessel közös nyelvet. Mészárosnak lassan magyarországi brandje az Ultima Vez-tagság, de tény is, hogy munkáiban a dinamizmus, az energiaáramlás látványos csatornáit keresgéli kitartóan – hol több, hol kevesebb sikerrel. A KET-nek koreografált mozdulatsorozatai szinte egytől egyig befejezetlen mondatokként hatnak. Mintha valaki a mondat közepén elfelejtené, hogy mit akart mondani. Vagy mintha erős kiáltásként kezdené, de megszeppent suttogással fejezné be a mondandóját. A mozdulatok íve általában megtörik, nincs kifutás, jól bepreparált, biztatóan induló energiaáramlások mintha félúton tanácstalanul elakadnának... Ennek szerintem elsősorban „(tánc)kommunikációs" oka van: alkotónak és előadónak nincs magabiztosan uralt, közös nyelve. Túl szép volna, ha mindez az ajánló egy részletére utalna, hogy tudniillik „az élet minden pillanatában ellenállásba ütközünk"... A művészet ennél azért bonyolultabb képlet.

pereg zachár

Peregrinusok - Paralellarum – Párhuzamok / fotó: Kotschy Gábor

Zachár Lóránd bibliai idézetet illeszt az ajánlójába, de hogy az hogyan kapcsolódik a koreográfiához, azt nem tudtam felfedezni. Azt viszont érteni vélem, hogy a föntről leengedett arányos-tökéletes szobor egyfajta istenszimbólum lehet, egységes „egyben levést" sugalló makulátlanságával szemben az alant élők világa csupa széttöredezett identitás. A darab elején a táncosok a színpad közepéről hangos méltatlankodással próbababa törzs-, végtagokat és -fejeket hurcolásznak a helyükre, és a későbbiekben mintha eme homunkulusz-darabkák pozícióját foglalnák el egy emberkupac-kompozícióban. Na, ez után hagyja el őket az Isten látszólag végérvényesen. Az Úr menybe(vissza)menetele után az emberi lények súlyos barokk zenére zaklatottan táncolnak, de még véletlenül sem együtt és egyszerre mozognak, sőt, végül annyira széthullnak, hogy – térben is eltávolodva egymástól – a szanaszét hordott babaalkatrészek mellett keresnek maguknak helyet. E lehetséges üzenetmegfejtés sem az előadás közben, sem utána nem hozott lázba, ennek ellenére értékelhető kísérletként tartom számon az opust, melyben (legalábbis számomra) sokkal izgalmasabb kérdés, hogy milyen testnyelven tudja Zachár megmozgatni az együttest. A koreográfus ugyanis igen tehetséges és leleményes, több darabjával bizonyította már, hogy neoklasszikus balettnyelven ízlésesen, tartalmasan, helyenként bravúrosan fogalmaz (és ezt a világon kevesen mondhatják el magukról). De Paralellarum – Párhuzamok című egyfelvonásosában ezúttal nem ezeket az erényeit fitogtatja, hanem a technikás mozgás helyett a mondanivaló-központú, helyenként groteszk, expresszív színházi kifejezőeszközöket keresi.

Kun Attila egyfelvonásosának címét nem sikerült megtalálnom sem a fesztivál anyagaiban, sem a társulat honlapján (lehet, tkp. ez a Peregrinusok, vagyis az egész estnek nevet adó darab). De nem a cím a lényeg. A Közép-Európa Táncszínház tavaly szeptemberben kinevezett művészeti vezetője ebben a koreográfiájában is technikás táncbetétekhez társít szimbolikus színházi jeleneteket. A színpad jobboldalán hosszúkás földhalom látható, amelyben egy férfi gázol, aki később gyűrött papírt ás ki, melyről az írást csöndben mormolja. Aztán egy másik férfit húz elő az anyaföldből (?), aki indulatosan üvölt egyet. Ez a földcsík a súlyos múlttal, nehéz emberi sorsokkal terhelt haza, vele képeznek ellentétet a beszaladó, színes ruhákba öltözött, vidáman civakodó, szép, de kissé túl könnyed zenére táncoló táncosok. A résztvevők a földet olykor szakrális áhítattal érintik, tenyérből pergetik. Ez persze részemről felületes zanzásítása a látottaknak, de az alapképlet – vélhetően – ennyi. Legalábbis nekem ennyi jön le, és ez bőven elég érzéki-tartalmi alap lehetne egy koreográfiához, ha a legfontosabb elem, a technikás testbeszéd, a megkomponált tánc magas színvonalú, eredeti, egyedi értéket képviselne. Ugyanez megfogalmazható így is: ha a darab érzéki-tartalmi-intellektuális alapja tényleg csupán ennyi, akkor nem elegendő a benne látható táncos-koreográfus teljesítmény ahhoz, hogy hatásos, erős, jól sikerült táncalkotásról beszélhessünk. Vagy visszafordítva: ennyi és ilyen táncminőséghez nagyon erős, drámai színházi szegmens kellene, hogy az előadás üssön, hasson. Akárhogy csűröm-csavarom, valami nagyon jó mindig kell a koreográfiába: vagy tánc, vagy színház és mindenképpen a kettőnek olyan egymáshoz viszonyulása, amelyben a két elem, akármelyik erősebb vagy gyengébb, kifejezetten egymást erősíti. Ha az előadást alkotó tartozékok nem katalizátorai egymásnak, hanem csak egymás mellett léteznek, nem jön létre színházi hatás. A koreográfiák, táncjátékok, táncszínházi előadások azonban egyféleképpen áthidalhatják eme nehézséget: ha az erős, technikás-tartalmas táncra helyezik a főhangsúlyt. És a táncnak nemcsak jónak kell lennie, hanem jónak is kell látszania.

pereg kun

Peregrinusok / fotó: Dusa Gábor

Kun Attila egyfelvonásosában például a jó tánc is sokszor nem látszik jónak, mert nem csinálják egyszerre és egyformán ott és akkor, ahol és amikor egyszerre és egyformán kellene csinálni. Kun Attila a Peregrinusokban több tételben olyan táncokat koreografált, melyek csak egyformán képzett, hasonló kvalitású táncosokon élnek meg, és rajtuk is csak akkor, ha tökéletes összpontosításban és egységben mutatják be azokat. Ha három pár közös, egyforma össztáncába a legkisebb disszonancia vegyül (pl.: elcsúsznak az irányok, nem egyforma magasak a végtagok stb.), hamar szertefoszlik, vagy fel sem épül a különleges hatás. A balettművészekbe majd' tíz évig verik bele az együttmozgás művészetét, a kortárstánc-koreográfusok pedig nem véletlenül kerülik el általában a közös együttmozgatást. A kivétel persze erősíti a szabályt (lásd megint: Vertigo).

A KET előtt hosszú út áll, rajta sok-sok szigorú peregrinussal. De nem csak a KET van így ezzel, hanem – szerintem – az egész műfaj. Kortárs táncegyüttes ugyanolyan, újdonságával ható előadásokkal sikert elérni már sehol a világon nem képes, mint amilyenekkel ez sikerülhetett tizenöt-húsz éve, mert már mindenki mindent kipróbált, és a színpadi extremitások sem fokozhatók. A kortárs tánc „életformája" is feltehetően meg fog változni: vagy a látványos, eladható profizmus törvényszerűségeinek fog megfelelni, vagy a minden kötöttségtől mentes, féktelenül szabad, civilekkel közös műkedvelés-időtöltés felé fog elhajolni. Ezért nem lehet tudni, kinek-kinek hová vezet a hosszú útja. De mint tudjuk, a célnál fontosabb az út maga.

Vertigo 20 (Vertigo Dance Company)

Zene: Ran Bagno. Koreográfia: Noa Wertheim.

Nemzeti Táncszínház, 2014. március 29.

Rodin (Szentpétervári Eifman Balett)

Zene: Maurice Ravel, Camille Saint-Saëns, Jules Massanet. Koreográfia: Borisz Eifman.

Vígszínház, 2014. március 31.

Peregrinusok (Közép-Európa Táncszínház)

Koreográfusok: Kun Attila, Mészáros Máté, Zachár Lóránd.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2014. április 2.

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Vertigo 20: