A változás a táncosok lelkében következik be
Petrova Miroljuba a Közép-Európa Táncszínház táncművészeivel az IO SONÓról beszélget – IMPROVIZÁCIÓ III.
Lehet, hogy az előtted eltáncolt szóló olyan hangulati-érzelmi közeget hagy maga után, mely benned is átfordítja a gondolatokat. Tehát hiába van kész terved az estére, az adott pillanatban minden teljesen felborulhat.
Petrova Miroljuba a Közép-Európa Táncszínház táncművészeivel az IO SONÓról beszélget – IMPROVIZÁCIÓ III.
Lehet, hogy az előtted eltáncolt szóló olyan hangulati-érzelmi közeget hagy maga után, mely benned is átfordítja a gondolatokat. Tehát hiába van kész terved az estére, az adott pillanatban minden teljesen felborulhat.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
- Kié az improvizációs előadássorozat ötlete?
Katonka Zoltán: Közös kitaláció: az együttes vezetőinek ösztönzésére kezdtük meg a munkát, de azután saját ötleteinkből alakult ki a forma és a rendszer. A „koreográfus nélküli” előadás lehetőséget teremt arra, hogy ne mások által megkövetelt dolgokat teljesítsünk, hanem a pályánkon tanult, illetve belőlünk fakadó tudást és érzelemvilágot helyezzük központba.
- Látható, hogy az IO SONO-előadásoknak van irányadó keretük és felépítésük. Mennyire lehet ettől eltérni?
Katonka Zoltán: Először a zene született meg, majd az előadói sorrend, végül pedig a fény, mely az egészet keretbe foglalja. A fény „megköti” az előadást, de ezen belül – egyetlen közös táncrész kivételével – minden teljesen improvizatív. Mindenki azt csinálhat, amit akar. De tényleg, amit csak akar: extrém esetben, ha épp nincs indíttatása arra, hogy táncoljon, és ki akar szaladni a világból, akkor kifuthat. Tehát annyira szabad, amennyire csak szabad lehet.
fotók: Dusa Gábor
- Milyen érzés rögzített koreográfiát táncolni, és milyen „felkészületlenül” színpadra állni? Melyik élvezhető jobban?
Palcsó Nóra: Szerintem mind a kettő élvezhető, bár az IO SONÓban nyilván szabadabbak vagyunk, tehát jobban a miénk az előadás. Az előre elkészített koreográfia egészen koreográfus- és darabfüggő, és mindenkinél egyéni, hogy mennyire képes magáévá tenni azt.
Horváth Adrienn: Érdekes volt megtapasztalni azt a fajta szabadságot, amelyben tényleg csak rajtunk múlik, hogy mi fog megtörténni. Ez például egy duettben még érdekesebb lehet. Amikor egy megkoreografált darabot adunk elő, azzal is azt az érzetet kívánjuk kelteni, hogy ott, abban az adott pillanatban történik, azonban az improvizációban tényleg nem tudod, mi vár rád. Lehet, hogy az előtted eltáncolt szóló olyan hangulati-érzelmi közeget hagy maga után, mely benned is átfordítja a gondolatokat. Tehát hiába van kész terved az estére, az adott pillanatban minden teljesen felborulhat.
- Volt olyan pont, ahonnan nem tudtátok, hogyan tovább? Előfordult, hogy pánik tört rátok az előadás előtt és közben?
Katonka Zoltán: Épp az improvizáció miatt nem tudsz igazán hibázni. Bármit csinálsz, az abban az adott pillanatban fogalmazódik meg, ha pedig pánikba estél, akkor ott a lehetőség, hogy ezt a pánikot a színpadon kiadd. Amikor egy koreográfus készít nekünk darabot, megalkotja a formát, amit a próbák során magunkévá teszünk. Ebben az előadásban mi adjuk az érzetet, és az érzet alakítja ki a formát. A végkifejlet tehát ugyanaz, csak különböző oldalról megközelítve.
- Az előadások változását lehet-e fejlődésként értékelni, vagy minden alkalom egyszerűen csak valamitől más, jobb vagy rosszabb?
Molnár Zita: Sok minden függ a napi állapottól, kedvtől, ami mindegyik előadásra másként hat.
Katonka Zoltán: Szerintem egy ilyen sorozat általában javuló tendenciát mutat. Első alkalommal a szerkezet még ismeretlen, vannak benne nagyobb holtidők, amivel nem biztos, hogy tudunk mit kezdeni, de minél többet játsszuk, annál jobban felfedezzük a szerkezet lehetőségeit, azt, hogy hol mit hogyan lehet megtölteni. Emiatt az egész darab sűrűsödik, és egyre több színt kap, így fejlődik folyamatosan.
- Volt olyan célotok, hogy egy adott jelentéstartalmat közvetítsetek a közönségnek? Ha igen, milyen szinten sikerült ezt megvalósítani?
Palcsó Nóra: Leginkább maga az önkifejezés volt a cél. Amikor elkezdtünk nap mint nap beszélgetni, átrágtuk magunkat az ötleteken, lehetőségeken, lassacskán kitisztult egy „történet”, egy dramaturgia, amit nem tudatosan építettünk fel… Csak megszületett az előadás.
- Mennyire vettetek igénybe külső segítséget, koreográfusok véleményét?
Mádi László: Mielőtt „végleg elkészült” az IO SONO, megmutattuk az együttes vezetőinek, és néhányan mások is látták. Kaptunk visszajelzéseket, de nem kellett, hogy „kijavítsanak” minket, mindenki át tudott adni magából valamit. Tehát mindenki meghagyhatta a „személyes varázsát”, és a mozgásával olyan üzenetet közvetíthetett, amilyet ő akart.
- Megjött a kedvetek a saját koreografáláshoz?
Mádi László: Már ez is az volt, mindegyikőnk saját koreográfiája.
- Voltak viták? Egyáltalán lehet mindenki véleményét figyelembe véve próbálni és haladni?
Palcsó Nóra: Pont ettől tartottunk: ha sok mindenkinek megmutatjuk, túl sok különböző külső elvárásnak kell majd megfelelnünk. Szerettünk volna megmaradni a saját gondolataink és logikánk mentén. A tánckarvezetővel, Fodor Katival konzultáltunk legtöbbet, de neki is csak a munkafolyamat végén mutattuk meg, hogy együtt csiszolgassuk egy kicsit.
- Tervezitek a közeljövőben az IO SONO folytatását?
Molnár Zita: Egyelőre ez még távlati dolog. Biztosan játsszuk még néhányszor, de egy teljesen új sorozat létrehozása még kérdéses.
- Azt mondtátok, először született meg a zene, és aztán a zenéhez a tánc. Tudnátok erről egy kicsit részletesebben mesélni?
Mádi László: Azért válaszolok én, mert én szerkesztettem a zenét. Összeültünk, elkezdtünk válogatni, majd a közösen kedvelt számokból összemontíroztam a végeredményt. Ebből azért adódtak kisebb-nagyobb viták, ezért a következő verzió már úgy alakult ki, hogy meghallgattuk a megszerkesztett zenét, és mindenki kiválasztotta a maga kis részletét, mely leginkább illett a világához.
- Mennyire változott az előadás hónapról hónapra? Mennyi újdonságot tudtatok belevinni?
Katonka Zoltán: Ezt olyan valakitől kellene megkérdezni, aki végignézte az összes eddigi előadást.
Fodor Katalin: A változás a táncosok lelkében következik be. Az először elkészült darab annyira róluk szólt, a pillanatnyi élethelyzetükről, hogy az ember megkönnyezte, amikor megnézte az előadást. Önmagukból indultak el, de időközben, az előadások során – vagy akár az együttesi létben, a szakmájukban, a világban történtek hatására – egyre magabiztosabbak lettek, egyre pontosabban megformálták azokat a helyzeteket, amelyek már általánosabb „igazságokról” szólnak. Így az előadások innentől már nem csak róluk, hanem bármelyikünkről szólhatnak.
- Egy ilyen sorozat megalkotásához biztosan nagyon jó ismeretségre, barátságra van szükség…
Katonka Zoltán: Sokat vagyunk együtt: szeptembertől májusig általában heti öt napon át együtt dolgozunk, előfordul, hogy hétvégén is próbálunk. Közülünk hárman öt éve, másik három társunk két éve tag az együttesben, és van egy „félévesünk” is.
Eller Gusztáv: Aludni azért hazajárunk.
- Hogyan készültök az előadás előtt? Van szükség az improvizáció miatt a fizikai bemelegítés mellett másfajta egymásra hangolódásra is?
Hargitai Mariann: Alapvetően mindenki egyénileg, magában készül fel, összeszedi a gondolatait.
Katonka Zoltán: Előadás előtt „lejárjuk” a koreográfiát, van, hogy eltáncolunk részleteket, máskor csak markírozunk, így hangolódunk egymásra és a darabra. Előadás előtt fél órával pedig már mindenki itt kering a színpadon, ez is segít a felkészülésben. Lehet, hogy nem is szólunk, nem is érünk egymáshoz, az is elég, hogy egy közegben vagyunk.
Bethlen Táncműhely, 2011. április 8.
Improvizációs sorozatunk előző cikkei itt olvashatók:
