Mi facsarható ki az emberi testből?
Varga Sándor Márton jegyzete a Movein’ előadásáról – IMPROVIZÁCIÓ IV.
Ez az egyszeri és megismételhetetlen táncest tehát játék volt talán, szólóktól kartáncig, az előadás közepén önmaga paródiájába fordulva, és onnét mosolyogva a televíziós szórakoztatóiparban népszerűsített helyzetgyakorlatokon.
Varga Sándor Márton jegyzete a Movein’ előadásáról – IMPROVIZÁCIÓ IV.
Ez az egyszeri és megismételhetetlen táncest tehát játék volt talán, szólóktól kartáncig, az előadás közepén önmaga paródiájába fordulva, és onnét mosolyogva a televíziós szórakoztatóiparban népszerűsített helyzetgyakorlatokon.
Nagyon fáj, panaszolja produkciójuk időbeli közepén tizennégy táncos mintegy száz külső megfigyelőnek.
Akik a nézőtéren ülnek, közönséges földönkívüliek, akik a földi tánc hatásmechanizmusait kutatják.
Máris együtt éreznek egymással.
A naprendszeri művészet csereügyletnek tűnik: az egyik érez, a másik értelmez. Többnyire mindenféle kommunikációs jellel (például mozdulatokkal vagy szavakkal) adják egymás tudtára, hogy minden normatív sikerért nagy ár fizetendő: a sérülékennyé lazított ízületekért, az esztétikusan kidolgozott izmokért, az idegrendszerbe vésett kéz- és lábfeszítésekért bizony jelentős ellenértéket illik fizetni. Különösen, ha mindez – extra szolgáltatásként – megfejelendő fejben előre lejátszott forgatókönyvekkel, és promt létrehozandó forgatókönyvek létrehozásának lehetséges forgatókönyveivel.
fotó: Kővágó Nagy Imre
Ha egynémely E. T. meg akarja fejteni a Movein’ improvizációinak titkát, vélhetően föl kell fedeznie azt, amit, meglehet, maguk az alkotók sem látnak tisztán.
– A „koreográfus nélküli” előadás lehetőséget teremt arra, hogy ne mások által megkövetelt dolgokat teljesítsünk, hanem a pályánkon tanult, illetve belőlünk fakadó tudást és érzelemvilágot helyezzük központba – nyilatkozta úgy egy hónapja Katonka Zoltán, a KET táncművésze (akit éppen a napokban minősítettek – másodmagával – az évad legjobb férfi táncosának) az IO SONO kapcsán Petrova Miroljubának és a Tánckritikának. (Ez utóbbi volnánk mi.)
Aha.
A dolog kifejezetten gyakorlatias. Van ugyanis egy adott tér, amelyet adott időben be kell töltenie az adott tizennégy táncosnak. Az alapszituáció: fekete alapon fekete ruhában – a kevés főfényen kívül két kék felső- és kétszer négy sárga oldalfényre hagyatkozva.
Ez modellezné a kicsinyített világegyetemet magát, a pódiumokká átméretezett főgalaxist és algalaxist, ahol a kutatók az élet nyomaira bukkannak.
Kutatók: az előadás hátterében egy ihlető fotográfus, nevezett Dömölky Dániel, akinek a fényképeire egy (aztán sokszorozódó) mozgássor koncepciója épül rá Duda Évától, aztán bekapcsolódnak a táncművészek, akik továbbépítik a térrendszert, ahová mi, nézők, ötven-ötvenöt percre beköltözünk.
fotó: Dömölky Dániel
Idegen lényként mit tekintsünk hát az élet nyomainak? Nézők elé vetett mozdulatokat, amelyek idővel szisztematikus cselekvéssorrá alakulnak: kialakul a rend a rendezetlenségben.
A világegyetem belső békéje átmeneti üzemzavar után helyreáll.
Persze nem szívesen látna bele olyasmit egy marslakó valamibe, ami nincs benne. „Gondolta a fene!”, jegyezte meg egy Arany János-szerű földi költő, amikor valaki belemagyarázott valamit a versébe, amit ő egyáltalán nem írt bele. Ez az egyszeri és megismételhetetlen táncest tehát játék volt talán, szólóktól kartáncig, az előadás közepén önmaga paródiájába fordulva, és onnét mosolyogva a televíziós szórakoztatóiparban népszerűsített helyzetgyakorlatokon.
Mert improvizáció persze alapjáraton sem létezhet előre fixált közmegegyezések nélkül: tudni kell bizonyos dramaturgiai szerkezeteket, tudni ritmusmotívumokat, tudni mozgásstruktúrákat, tudni, adott ponton kié a játszótér, és legfőképpen tudni, milyen srófra jár a másik agya.
Ráadásul a lehetőségek tárháza sem végtelen. Az emberi test önnön korlátai legvégső határáig facsarható, de tovább egy izomrosttal sem, hogy választ próbáljunk adni a földönkívüliek alapkérdésére.
Akiknek fülük (ha van nekik) hallatára, szemük (ha az is van nekik) láttára egységesül zene és tánc, és ezen a ponton nem lehet nem észrevenni Farkas Izsák hegedűst, aki, bár számos formációban csapatjátékosként muzsikál, ezen az estén egyes-egyedül élőben szolgáltatja a talpalávalót a Movein’-hoz. Rendezői jobbon a kezével hegedül, a lábával pedig mindenféle kütyü gombjainak nyomogatásával hoz létre különböző szekvenciákat, tevékenységéből pedig tagadhatatlanul zene lészen, amely helyben ihleti a táncosokat. Modern tánc klasszikus karmestere. Ha Farkas Izsákra rátörne a szomorúság, az átragadna a teljes együttesre. Amikor Farkas Izsák szomorú, letörnek a táncosok is.
fotó: Kővágó Nagy Imre
Összességében mi, akik idegen civilizációból érkeztünk, abban a tudatban hagyjuk el a kék bolygót, hogy a tánc mozgássorok, pantomim és szobrászat elegye. Hat nő és nyolc férfi (mind önálló személyiség) képes közösséggé válni – legalábbis arra az időre, amíg a Föld adott pontja átmenetileg éppen hátat fordítani készül a Napnak.
Praktikusan pedig: ötéves a Közép-Európa Táncszínház. Ezekben a májusi napokban – kimozdulva a Bethlen térről – ötnapos együttlétre hívott és hív mindenkit a Gödör Klubba. Ha ma még szerda van, péntekig érdemes mozdulni, amíg azonosítatlan repülő tárgyunk a pesti Erzsébet tér fölött lassan el nem hagyja Magyarország légterét.
Movein’ – Mozgó képek / Strukturált improvizációk (Duda Éva Társulat – Közép-Európa Táncszínház)
Koncepció: Duda Éva.
Eladók: Eller Gusztáv, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Mádi László, Molnár Zita, Palcsó Nóra, Bora Gábor, Bordás Emil, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán, Gulyás Anna, Mikó Dávid, Simkó Beatrix. Élő zene: Farkas Izsák.
Gödör, 2011. május 9.
KET Feszt
---------
Improvizációs sorozatunk korábbi cikkei:
