Várunk, mint Vladimirék Godot-ra
Kutszegi Csaba jegyzete a veszprémi A TÁNC fesztiváljáról
Mivel az értelem nem más, mint a másfajta lehetőségre utalás képessége, így aki az alternatív gondolatot korlátozza, az az értelem működésének szab gátat. Vajon milyen ember (vagy rendszer) az, amelyik így tesz? A választ mindenki találja meg maga!
Kutszegi Csaba jegyzete a veszprémi A TÁNC fesztiváljáról
Mivel az értelem nem más, mint a másfajta lehetőségre utalás képessége, így aki az alternatív gondolatot korlátozza, az az értelem működésének szab gátat. Vajon milyen ember (vagy rendszer) az, amelyik így tesz? A választ mindenki találja meg maga!
A klasszikus zsurnaliszta közhely szerint abból lesz hír, ha a postás harapja meg a kutyát, és abból nem, ha fordítva történik. Így minden bizonnyal az sem szenzáció, hogy van Veszprémben egy tizennegyedik évébe lépett táncfesztivál, amely az utóbbi időben – financiális (és egyéb) okok miatt – zsugorodik-töpörödik. De mért is éppen most kezdene prosperálni egy kortárs összművészeti buli, amikor a kultúra, különösen annak kortárs (vagy alternatív, vagy posztmodern) területe a létéért küzd.
Mint egykori okleveles közművelődési előadó (lánykori nevén: népművelő) az egyetemen még az átkosban unásig bifláztam: gazdasági fejlődés elképzelhetetlen kulturális fejlődés nélkül. A röhej az, hogy e tétel – ellentétben a diplomámmal – még mindig nem avult el, ennek ellenére mostanság olyan modell létrehozásán fáradozunk (nemzeti összefogással), amelyben az alternatív gondolkodás hanyagolása közepette igyekszünk az orbitális gazdasági fejlődés indítórakétáit begyújtani. Csodavárásban a világ eddigi összes olimpiáját fölényesen megnyertük volna, ráadásul e misztikus tevékenységet nem is mélázva, tátott szánkba sült galambot várva, hanem igen aktívan űzzük: mert közben a csoda esetleges eljövetelét szolgáló icipici eredményeinket szisztematikus kitartással, felemelő lelkesedéssel enyészni hagyjuk, szemétre vetjük, esetleg széttapossuk, megfojtjuk vagy összemorzsoljuk.
Országunk felemelkedésének hömpölygő történelmi folyamatában ilyen valós, icipici eredmény a veszprémi A TÁNC fesztiválja. A rendezvénysorozat ugyanis már majd’ másfél évtizede olyan műalkotásokat tár a helyi publikum elé, amelyek alternatívák létezésére hívják fel az érző-gondolkodó, empátiás emberek figyelmét. Mivel az értelem nem más, mint a másfajta lehetőségre utalás képessége, így aki az alternatív gondolatot korlátozza, az az értelem működésének szab gátat. Vajon milyen ember (vagy rendszer) az, amelyik így tesz? A választ mindenki találja meg maga! Higgyük el, sikerülni fog, feltéve persze, hogy rendelkezünk elegendő másfajta lehetőségre utalás képességével.
Már a fesztivál első órái alternatívákat dobtak fel: a nyitógálán a Magyar Táncművészeti Főiskola végzős növendékei egy lendületes kortársbalett-egyfelvonásos mellett veretes klasszikusbalett-részleteket is bemutattak, mindezt a Forte Társulat Godot-ra várva című Beckett-előadása követte. Utóbbiért egyébként a rendező-koreográfus Horváth Csaba fődíjat kapott, és a zsűri a „fizikai színházi produkció” két szereplőjét, Kádas Józsefet és Krisztik Csabát kiemelkedő alakításáért előadói díjjal jutalmazta.
Horváth testszínháza kifejezetten becketti. Eddig is sejtettem, de számomra most bizonyosodott be egyértelműen: a Horváth Csaba-féle absztrakt, mozgásos szövegkísérés leginkább Beckett világával adekvát (csak zárójelben: ez a megjelenítési módszer nem lehet csereszabatos a világ összes többi drámaírójára). A Godot-ra várva telitalálat, magas színvonalon összegzi a rendező-koreográfus életművének hasonló kísérleteit. Az előadás felér Beckettig, egyenesen ekvivalens Beckett-megjelenítési formává növi ki magát. Erről a biztos pontról kiindulva meg lehetne próbálni immár újraértelmezni az ír szerző műveit, ugyanis a múló idő azokat sem kíméli: Beckett is már csak akkor képes megérinteni a mai kor emberét, ha rendezője-értelmezője hozzá teszi a jelenünk megkívánta többletet.
Szintén fődíjat kapott Fehér Ferenc Tao te című koreográfiája. Ellentétben a Godot-val ebben nem hangzik fel verbális szöveg, az előadás ennek ellenére drámai helyzetek füzére. Fehér Beckett Vladimirjához és Estragonjához hasonló két clown-szerű csavargót jelenít meg (kitűnő partnerével, Dózsa Ákossal), és az „útszéli” környezet is stimmel: a Tao te ihletője ugyanis Lao-ce főműve, Az Út és Erény könyve. Nagy különbség, hogy Beckett (anti)hősei az út mellett léteznek, míg Fehér figurái úton haladnak. A kortárs tánc egyik legnagyobb erénye, hogy nem csupán szórakoztatni-elbájolni akar, hanem gondolkodásra, önvizsgálatra is késztet. A rangos fesztiválok fődíjra érdemes koreográfiái ezt általában míves-technikás táncmozgás latba vetésével érik el. Fehér is nemcsak elgondolkodtat, hanem káprázatosan mozog is. Igen expresszív egyéni mozgása apró elemekből épül fel, mintha minden alkalommal előttünk születne meg, majd ragozható-lefordítható testnyelvvé terebélyesedik, amely nyersessége, keménysége ellenére igézően artisztikus.
Míves-technikás táncban egyébként az idei veszprémi fesztiválon kicsit sem volt hiány. Sőt! A Valami a semmiben (Badora Társulat) és a Visszavonhatatlan (Közép-Európa Táncszínház) című előadásokban valósággal sziporkáztak a táncosok. Érdekes színfolt volt, hogy a Himnuszban a Duna Táncműhely leginkább néptáncos alapképzésű táncművészei groteszk mozgással fricskázták meg tartalmatlan bálványimádásra mindenkor kész görcsös hajlamainkat. A Duda Éva Társulat Stop’n gója friss levegővel fújta át a Séd mozi színháztermét. Az előadás a megmutatkozni akaró, figyelemre vágyó tizenévesek gesztusaival kiabálta (néha szó szerint) a közönség arcába: itt vagyunk, tessék foglalkozni velünk!
Részlet a Visszavonhatatlan c. előadásból (Közép-Európa Táncszínház)
Érdekes (és szerintem örömteli), hogy a lendületes, táncos bravúrokat is mutató előadások előtt a közönségdíjat Gold Bea Vég veled című, lélekmélységet boncolgató, csendes-kedves előadása nyerte el. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy az opus elvont, de jól követhető, szellemes, de szomorú is, tánckoreográfia is, de inkább pantomimszínház. Sikerének valódi titka azonban két előadójának, Gold Beának és Méhes Csabának szimpatikus, fimon, ihletett játéka is.
Összességében színvonalas és sokszínű volt a fesztivál versenyprogramja. Csodavárás helyett a reális lehetőségekhez igazodva, alternatívákat mutatott be, csendesen. Ezzel idén is felhívta a figyelmet közös, nemzeti kultúránk értékeire. Persze jó lenne, ha valamikor szokványos, unalmas hírnek minősülnének az imigyen kezdődők: hatalmas tömegeket mozgatott meg Veszprémben és egész Európában a kontinens egyik legrangosabb és leggazdagabb költségvetésű táncfesztiválja… Mért ne álmodhatnánk nagyot? Annyi sansz, amennyi a gyors gazdasági felemelkedésünkre van, erre is akad. Csak nem kell már annyit várnunk, mint Vladimirnak és Estragonnak Godot-ra...
2011. május 30.
Kapcsolódó írásunk: Végvárat önként nem adunk fel
