Együtt bámulni az embereket
Selyem Zsuzsa kritikája Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról gyergyószentmiklósi előadásáról
Film és színház úgy van együtt ebben a produkcióban, hogy megvalósítja azt, amit a kortárs demokratikus beszéd lényegének gondolok: nem ironizálják, hanem erősítik egymást. Mert már túlvolnánk a pánikon, hogy jajistenem, a film mindent bekap.
Selyem Zsuzsa kritikája Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról gyergyószentmiklósi előadásáról
Film és színház úgy van együtt ebben a produkcióban, hogy megvalósítja azt, amit a kortárs demokratikus beszéd lényegének gondolok: nem ironizálják, hanem erősítik egymást. Mert már túlvolnánk a pánikon, hogy jajistenem, a film mindent bekap.
Bozsik Yvette és Iványi Marcell bámulatosan szép groteszket talált ki a gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi Peter Handke színműre. A darab maga is bámulatos: ott ül az ablakban az író, és bámészkodik. Jönnek-mennek az emberek kint a téren – meg bent a fejében, ő meg válogatás nélkül leírja őket. Van abban valami különösen talányos, hogy Handke ezt 1992-ben műveli, amikor már egy éve javában dúl a balkán háború, amellyel kapcsolatos nézetei (ti. hogy a szerbek volnának az áldozatok, és olyannyira ezt hangoztatta, hogy az emberiség-ellenes bűnökkel vádolt Milošević tanúnak kérte fel a hágai bíróságon) komoly gondot okoztak mindazoknak, akik zseniális életművét tisztelték. (Az 50 000 euró pénzjutalommal járó Heinrich Heine díjat 2006-ban neki ítélik, majd politikai állásfoglalásai miatt visszavonják.)
A bámulat viszont ebben az előadásban sok más nézőpontból is új jelentéseket kap. Számomra az volt hihetetlenül izgalmas, ahogyan a színházi néző, a spectator fogalmát át meg átfordították: a színpad, a játék terét határozottan elválaszották a nézőtértől azzal a fényáteresztő vetítővászonnal, amely hol filmvászonként tökéletesen elzárta a két teret, hol teljesen átlátszóként feloldotta a határvonalat, hol pedig félig áteresztve a világítást (Pető József munkája) egy fantasztikus, álomszerű teret hozott létre, amelyben egyszerre volt jelen a városról (Gyergyószentmiklósról) vetített film és az éppen játszó színészek.
A bámulat vicces kifordításaként az előadás egy adott pontján kívülről a terembe zúdul egy fokozhatatlanul elöltözött, ha jól emlékszem, narancsvörös meg rózsaszín kalapos nő (Bartha Boróka játékát élvezhettük), keresi a helyét, kérdezgeti, nagyon elkésett-e, néhányan a nézők közül bizony föl is háborodtak a dolgon (utóbb tudtam meg, hogy ismerős lehetett a helyzet, tényleg van egy ilyen jelenség Gyergyószentmiklóson is), végül a kanári leül, de azonnal fel is pattan, mondja, milyen szép ez az előadás, közelebbről is meg kell néznie, föl is bukdácsol a színpadra, ugrál (a korábbi aggódók gondolom felszusszantak, hogy mégsem egyvalaki közülünk csinálja ezt, hanem olyan, akinek papírja van róla), valahogy még a vászon mögé is bekerül, s én ámulok, hogy a nézői passzivitást a bámészkodás fokozásával milyen pompásan lehet föloldani.
Az előadás könnyed, bohókás válasz arra is, hogy mi köze van egy bátran kísérletező, európai színvonalú színház- és táncműhelynek egy gazdasági, társadalmi és sok más vonatkozásban is nélkülöző kisváros életéhez: Iványi Marcell előadásfilmje megmutatja, hogyan lehet megérkezni ide (zötyögve), milyenek a főtér épületei (hulldogál róluk a vakolat), milyenek az utak, terek – és megmutatja a színház tisztelt publikumának, hogy milyenek az emberek is out there. Talán túlzás azt mondanom, hogy szeretetet érezni abban, ahogyan megmutatja mindezt, de a minimum, hogy azt mondjam: odaadó figyelemmel filmezhetett, hogy mi együtt látjuk a színészeket, táncosokat az egyik talponállóban a város Bolond Jocójával.
Film és színház úgy van együtt ebben a produkcióban, hogy megvalósítja azt, amit a kortárs demokratikus beszéd lényegének gondolok: nem ironizálják, hanem erősítik egymást. Mert már túlvolnánk a pánikon, hogy jajistenem, a film mindent bekap. Mert részint tényleg mindent bekapott, a jó filmeket is, részint meg nagyszerűen együtt tud dolgozni más kifejezési formákkal, mint most is.
A színház az emberi viszonyokról szól, még akkor is, amikor Handke azzal provokál, hogy színműként forgatókönyvet ír az emberi kapcsolatok hiányáról.
És mivel mindennek a vége nagyon, de nagyon fontos, legyen itt az előadás alapgondolata. Handke úgy írta, hogy „egy tucat színész és műkedvelő” adják elő a darabot. Bozsik Yvették viszont ezt a hierarchikusnak is vélhető kétosztatúságot az egyenrangú táncosokra és színészekre váltotta át. Így lett ez az előadás az udvarhelyi táncosok és a gyergyói színészek nagy, közös játéka. Azalatt az óra alatt, amikor semmit nem tudtunk egymásról, hol egyénként botorkáltak, sétáltak, futottak, sántikáltak, hol találkoztak meg szétváltak, hol tömegként ugyanazt a mozdulatsort hajtották végre, esendőek, bravúrosak és kedvesek voltak.
Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról (Figura Stúdió Színház – Udvarhelyi Táncműhely)
Zene: Cári Tibor m.v., Yonderboi, Philippe Heritier, Schubert. Fénytervező: Pető József. Koreográfusasszisztens: Vislóczki Szabolcs. A rendező munkatársa: Iványi Marcell. Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette.
Előadják: Antal József, Bartha Boróka, Boros Béla, Boros Mária, Gáll Kata, Györfi Csaba, Kolozsi Borsos Gábor, Kőmíves Csongor, Máthé Annamária, Moşu Norbert-László, Nora Covali, Oláh Hilda, Osváth Ildikó, Pál Levente, Szabó Eduárd, Sipos Réka, Tamás Boglár, Vajda Gyöngyvér, Vass Csaba.
Bemutató: Gyergyószentmiklós, 2011. május 21 – Udvarhely, 2011. május 22.
