Újabb skalp

Kutszegi Csaba kritikája a Troilus és Cressidáról

Horváth Troilus és Cressidájában a mozdulat néha csak lazán illusztrálja a felhangzó szöveget, máskor elidegenítő hatást fejt ki, de jó párszor megszületik az a ritka pillanat (vagy hosszabb szakasz), amelyben a mozgás (ezúttal igényes zenei hangzással, énekkel és bizarr kórusművekkel egyetemben) létrehoz valami olyan többletet, amelyre a verbális szöveg önmagában (vagy hagyományos színházi kontextusban) nem lenne képes.

Kutszegi Csaba kritikája a Troilus és Cressidáról

Horváth Csaba színháza (fizikai színháza?) megosztja a közönséget. Van, aki rajongva szereti, a jövő színházi nyelvét véli felfedezni az előadásokban, mások rutinizálódott blöffsorozatnak tartják szöveg és mozdulat tipikus horváthi elegyét. Jómagam egy személyben is meg vagyok osztva: izgalmasnak gondolom a komplex, mozgásos színházi nyelv megújításáért folytatott kísérletezést, viszont kifejezetten zavar, hogy Horváth rendezései a koreográfia és a sajátos hangulat tekintetében igencsak hasonlók egymáshoz. Szerintem nem beszélhetünk a kiválasztott darab elemzéséből származó, arra az előadásra kidolgozott koncepcióról, ha a végeredmény Wedekind, Gorkij, Dürrenmatt, Beckett vagy éppen Shakespeare kapcsán szinte ugyanaz. Hacsak nem azt kell vizsgálnunk, hogy melyik szerző szövegére hogyan hat a Horváth-koreográfia, pontosabban utóbbi mennyire képes befolyásolni vagy segíteni a befogadást. E téren ugyanis mutatkoznak eltérések.

Jelenet az előadásból
fotók: Kiss Zoltán

Például Beckett Godot-ra várva című darabját Horváth-nyelven megrendezni kifejezett telitalálat. Abban minden mozdulat, bizarr akció adekvát a verbális szöveggel, előbbiek hozzátesznek az utóbbihoz, hangulati és értelmezési pluszt teremtenek. A tavasz ébredésében, Az éjjeli menedékhelyben és a Fizikusokban viszont a mozgás alig nyújt pluszt, helyette egyfajta brechti V-effektként folyamatosan elidegenít a szövegtől; rosszmájúan feltételezhető: a rendező így akarja érdekessé tenni az előadást, sőt, eme posztmodern gesztusokkal akarja feledtetni általános koncepcióhiányát.

Ha rosszmájúságomat félreteszem (könnyű megtennem, mert Horváth Csaba újabb és újabb rendezései valamiért mindig felkeltik az érdeklődésemet), arra jutok, hogy a rendező-koreográfus kitartó következetességgel mégiscsak létrehozott egy egyéni színházi nyelvet, amely – függetlenül attól, hogy egy-egy előadása milyen minőséget képvisel – egyre inkább nyelvként működik, és egyre artisztikusabban van artikulálva. Ha másból nem, a színészek elhivatott alakításaiból ezt mindenképpen észre kell vennem.

Kádas József, Tompos Kátya, László Zsolt

Az idei (VII.) gyulai Shakespeare Fesztivál első bemutatóján, a Troilus és Cressidán is káprázatos, komplex színészi játékot láthatott a publikum. Krisztik Csaba (Troilus) testi, hangi, zenei és lelki teljesítőképességén nem csodálkozik el az, aki már többször látta szerepelni őt, de Krisztik ezúttal saját megszokott felső fokán is túlteljesít. Bár Tompos Kátya (Cressida) alkata igen esztétikus és ideális a mozgásszínházhoz, testén erős táncos képzés nyomai nem fedezhetők fel. Ennek ellenére mozdulatai prímán koordináltak és igen kifejezők, de leginkább kortársopera-stílusú érzékeny énekével emelkedik ki a többiek közül. László Zsoltról (Pandaros, Calchas) régóta tudható, hogy az ország egyik legjobb színésze, de az előadáson megmutatja, hogy igen jó kortárstáncos is. Dinamikus egész testes megnyilvánulásai mellett ihletett karmozdulatai feltűnően szépek és „beszédesek”. Számomra – némi táncos elfogultsággal – Blaskó Borbála (Patroclus) az est fénypontja: egészen különleges mozgáskultúrát képvisel, miközben szövegmondása is már egyértelműen felér a színészekéhez. Herczeg Adrienn (Agamemnom, Cassandra) is remekül helytáll a neki (ha jól tudom) szokatlan szerepkörökben, míg Vati Tamásról (Hector), Sipos Veráról (Ulysses, Andromache) Kádas Józsefről (Achilles), Simkó Katalinról (Ajax) és Andrássy Mátéról (Thersites, Antenor) „csak” annyi állapítható meg, hogy ezúttal is minden téren hozzák a tőlük megszokott magas színvonalat és fegyelmezett, elhivatott színpadi jelenlétet. Ez utóbbi igaz a még kevesebbet bizonyított fiatal közreműködőkre is.

Jelenet az előadásból

Hogy maga az előadás milyen? Hullámzó, mint szöveg és mozdulat viszonya benne. Horváth Troilus és Cressidájában a mozdulat néha csak lazán illusztrálja a felhangzó szöveget, máskor elidegenítő hatást fejt ki, de jó párszor megszületik az a ritka pillanat (vagy hosszabb szakasz), amelyben a mozgás (ezúttal igényes zenei hangzással, énekkel és bizarr kórusművekkel egyetemben) létrehoz valami olyan többletet, amelyre a verbális szöveg önmagában (vagy hagyományos színházi kontextusban) nem lenne képes. Ez (még) nem a jövő színházi nyelve (ezzel kifejezetten meg akarom nyugtatni azokat a nézőket, akik nem szeretik az effajta kísérletezést). Viszont alternatívákat mutat fel az előadás. Megmutatja, hogy Shakespeare-t is lehet másként játszani (ez egyébként évek óta a gyulai fesztivál túl nem értékelhető érdeme is). Horváth Csaba meg – újabb skalpot övére akasztva – megmutatta, hogy Shakespeare-t is lehet Horváthul játszani.

William Shakespeare: Troilus és Cressida (A Forte Társulat és a Gyulai Várszínház közös előadása)

Fordította: Szabó Lőrinc. Dramaturg: Upor László. Zene: Matkó Tamás. Jelmez: Benedek Mari. Jelmeztervező-asszisztens: Mayer Márti. Fény: Payer Ferenc. Asszisztens: Számel Judit. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.

Szereplők: Tompos Kátya, László Zsolt, Krisztik Csaba, Sipos Vera, Herczeg Adrienn, Vati Tamás, Andrássy Máté, Simkó Katalin, Kádas József, Hegymegi Máté e.h., Sinkó Réka, Nagy Norbert e.h., Blaskó Borbála, Horkai Barnabás e.h.

Gyulai Várszínház, 2011. július 7.