Amikor a kettő egy

Beszélgetés Juhász Zsolttal

A folklórszínpadokon a hagyományokat hűen követő, autentikus elkötelezettségű és e hagyományokkal szabadabban bánó, színház felé nyitó alkotók egyaránt jelen vannak. Vajon hogy érzi magát az a koreográfus, akit mindkét irány vonz, és művészi ösztöneivel tágasságra vágyik? A Duna Táncműhely 10 éves jubileuma jó alkalom arra, hogy az alkotói szabadságról gondolkodjunk.

Beszélgetés Juhász Zsolttal

Juhász Zsolt

- Amikor három éve egy elegáns fordulattal helyet, vagyis posztot cseréltetek Mucsi Jánossal, a Duna Művészegyüttes új művészeti vezetőjeként azt mondtad, hogy a Duna Táncműhely egészen másról szól, mint a „Nagyduna”. Most is úgy érzed, hogy alkotói életed kétféleségben telik? Vagy az utak valahol mégis összeérnek?

- A Táncműhely kísérleteiben kipróbálhatók olyan mozgásinvenciók, olyan szcenikai, színpadi megoldások, amelyekre a nagy együttesben nemigen kerülhet sor, hiszen a Duna profilja alapvetően a színpadi néptáncművészet, így előadásait is az erős, autentikus néptánc-anyag határozza meg. Ugyanakkor a Műhelyben szerzett tapasztalatok színházi értelemben is ösztönöznek bizonyos dolgok továbbgondolására, például a téren, hogy miképp lehet néptáncból kortárs táncszínházat kreálni.

- Utóbbira a Duna együttes programjában is akad konkrét példa, ilyen volt a Decameron-témát feldolgozó est vagy az Amazonok-Madonnák (később Kézfogó) című előadás, amelyekbe jó néhány kortárs alkotó bedolgozott (például Bozsik Yvette, Budai László, Földi Béla, Kovács Gerzson Péter, Mándy Ildikó), ám épp ezek a tapasztalatok alakíthatják azt a technikai bázist, amely kísérleti, műhelyes munkáidat is lehetővé teszi, hiszen végül is ugyanabból az előadói gárdából válogatsz.

- Kétségtelenül volt hozadéka e munkáknak, de komoly küzdelemmel is jártak, s elgondolkodtam rajta, vajon mennyire szerencsés a sokféle stílus keveredése.

- Legfrissebb, Barlang című műhelyes táncdarabodat mégis igen sokféle stílusból keverted ki. Kérdés is volt bennem, vajon az efféle, bonyolult feladathoz társul-e valamilyen speciális tréning, mert hihetetlen tudású és teherbírású táncosaidnál is érzékeltem azért itt-ott egy kis plasztikai (tehát nem technikai) problémát.

- Bár a mindennapos technikai képzést igyekszünk „aktuálissá” tenni, hogy a szokatlanabb feladatokra is előkészíthessen némileg, de nincs külön tréning a folklorisztikus, illetve kísérletezőbb művekhez. És előre talán el sem lehetne dönteni, hogy mi lenne jó, mert a mozgásvilágot végül mindig a darabok határozzák meg, tehát munka közben alakul a nyersanyag is. A néptánctól távolabbi mozgásinvenciókkal olykor valóban küzdöttünk, én magam is, mert amikor fölvillan belül egy-egy mozdulat, meg kell formázni magadban és magadnak, majd a táncosaidnak is, és ez komoly feladat. De azért a kortárs elemek mellett nálam erős marad a néptáncos gyökérzet.

Jelenet a Barlang c. előadásból

- Igen, e legutóbbi művedben is szinte rondóformát alkotva tér vissza újra és újra a folklórmatéria, hogy aztán e tételek közé ismét valamilyen szokatlanabb, mához közelebbi kompozíciós elv vagy technika szerinti részletet illessz; feltűntek például a repetitív stílus meg a kontakt tánc elemei is.

- Nem volt igazán tudatos, de korábbi tapasztalataimnak, így a Mándy Ildikóval való együttműködésnek is minden bizonnyal része van ebben. A kontakt táncról különben is azt gondolom, hogy testsúly átadás-átvételre épülő technikája kifejezetten közel esik a néptánchoz.

- Meglehet, ám akkor ez szinte minden tánctípusra érvényes, amelyben a testek valamiképp érintik egymást, felveszik és továbbadják egymás energiáját. De a technika most nem is célként, hanem formai szabadságod egyik feltételeként válik lényegessé. A művészi szabadság kérdése azonban a kortárs folklórban tartalmi szempontból is érdekes lehet, főként a hagyomány–újítás ellenirányú törekvéseiben, valamint a popularitásra is gondolva.

- Hagyománytisztelő vagyok, de ma már nem működik az, hogy mindent csak az eredetihez hasonlóan lehet eltáncolni. Szinte kulcsszóvá vált az innováció, az előadásnak, ahogy régebben is mondtam, „színházszagúnak” kell lennie, ezért törekvésem, hogy az együttesi produkciókban színházi elemként használjam a folklórt. Ettől azonban még a szatmárinak meg a kalotaszeginek is szatmárinak és kalotaszeginek kell lennie.

- A folklórban s így a színpadi néptáncművészetben, főként annak autentikus vonulatában eléggé behatárolt szerep jut az előadóknak, különösen a női feladatok tűnnek sztereotipnek, akár a táncformákra, akár konkrét szerepekre gondolva.

- Így van. Forgások, kar alatti forgások, lépésvariációk… Kevés esetben táncolnak a nők férfimotívumokat, vagyis lényegesen nehezebb és látványosabb a férfimunka.

- Mintha a produkció a férfi, a dekoráció a nő feladata lenne – a kortárs törekvés bizonyára itt (is) túllép a korábbi határon.

- Ráadásul engem érdekel is a nőiség jelensége, és keresem azokat a mozgásformákat, amelyekben női táncosaim nőként is megnyílhatnak. S ezt rögtön ki is bővíteném azzal, hogy számomra az individuum eleve fontos kategória, fontos, hogy az egyén még a nagyobb létszámú, esetleg populárisabb művekben is megjelenjen.

- Úgy tűnik, a szabadság igényével szeretnél kibújni a folklórból, de úgy, hogy benne is maradj, mert a folklórszínpadon az alkotói szabadság mégiscsak viszonylagos.

- Azt hiszem, még az autentikus folklór nevében sem szoktam nemzeti színű zászlócskákat lobogtatni, mert úgy vélem, ez a mi kultúránk, ezt egyszerűen használni, s így éltetni kell. Hozzátenném azonban, hogy az autentikus felfogásúak mellett kicsit kevesen vannak azok, akik színházcentrikusan közelítenek a néptánchoz.

- Pedig a színházi felfogásnak voltak már folklórszínpadi előzményei korábban is, igaz, a színpadtechnika és a táncosi tudás fejlődése ma sokkal inkább kérdésessé teszi a műfaji határokat. Még az irodalmi inspirációból születő koreográfiák is másképp utalnak vissza a szövegre, s ezt most azért is említem, mert táncalkotóként magad is gyakran hivatkozol irodalmi művekre.

- A mai színház, s leginkább a kortárs táncszínház túllép a megszokott történetmesélésen, tehát nem narratív előadásmódban gondolkodik, sokkal inkább érzéseket, érzeteket céloz meg, lényegében tehát asszociatívabb. Tulajdonképpen én is arra törekszem, hogy több asszociációs mező is megnyíljon egy-egy darabban. Persze, ehhez is szabadság kell. És bátorság. Olykor különben még ma is kritizálnak azért, mert nem vagyok elég bátor, ami talán abból is adódik, hogy tisztelem a hagyományokat és tisztelem a nézőket, így küszködöm a kérdéssel is, hogy mennyire lehetek bátor.

- Mégis: a folklórt tiszteletben tartva elrugaszkodtál annyira, amennyire csak lehetséges ebben a tiszteletben, s akár a Duna Táncműhelyre, akár a Duna Művészegyüttesre gondolok, darabjaid valamiféle szürreális, vizionális színpadi világot vetítenek elénk, olyan képeket, amelyekben érzésem szerint otthon vagy.

- Valós énem ez a fajta táncszínház, mindig is csak azok az előadások érintettek meg, amelyek errefelé mutattak. A Táncműhely kísérleteit szeretném az együttesben is kamatoztatni, mert a kettőnek valahol össze kell érnie. Ez egy út.

Az interjút Péter Márta készítette