Kovács Natália: Fény és hang
Duna Táncműhely: Ködből, csöndből – KRITIKA
Ez a létben vegetáló, szenvedő személy ugyanis, akinek a tudatalattijába betekintést nyerhetünk, egyben egy felbomló én is, aki nem találja önazonosságát, saját egységét.
Duna Táncműhely: Ködből, csöndből – KRITIKA
Ez a létben vegetáló, szenvedő személy ugyanis, akinek a tudatalattijába betekintést nyerhetünk, egyben egy felbomló én is, aki nem találja önazonosságát, saját egységét.
A Duna Táncműhely sajátos, izgalmas formanyelvén fogalmaz meg érdekfeszítő problémákat legújabb, Ködből, csöndből című előadásában. Az alkotók József Attila azonos című versének értelmezésén túl olyan problémákat vetnek fel, melyek szoros összefüggésben állnak a költő életművével és életével. Bár a hatvan perces műsor nem feltétlenül illeszthető egységes keretbe, én mégis megpróbálkozom ezzel, és a tudatalatti kivetített képeként értelmezem. Egyrészt, mert így tudom strukturálni mindazokat a benyomásokat, amelyeket annak egyes elemei tettek rám; másrészt, mert ez nem távoli asszociáció egy olyan előadás kapcsán, melynek ihletője József Attila költészete; harmadrészt pedig, mert ennek apropóján talán megbocsájthatók a látványnak bizonyos gyengeségei.
Bonifert Katalin, Kuzma Péter, Szabó Csaba, Horváth Eszter és Gyulai Anikó / fotók: Wart Galéria; forrás: facebook.com/tancmuhely.duna
Az egyes elemek a követezők: pszichedelikus zene; futurisztikus vagy álomszerű színpadkép; az erotikus elfojtás megnyilvánulásai a mozgásban; az én megsokszorozása; valamint a versszövegek elzajosítása. Ezek összessége keltette bennem azt az érzést, miszerint az előadás úgy viszonyul a neki címet kölcsönző vershez, hogy bemutatja, mi zajlik annak az embernek a fejében, aki e lemondó, nihilista sorokat megfogalmazza. Így nem véletlen, hogy – a címmel kontrasztban – fény és hang uralja a performanszt. Ez érzékelteti a káoszt, ami ebben az elmében uralkodik, s amivel befogadóként szembesülni nem kellemes élmény.
Szabó Csaba
Hogy ne legyen kellemes, arról tesz például a zene (KTU) folyamatos zakatolása, ami egy idő után megterhelő. Olykor jön ugyan egy-egy lágyabb dallam, de az sem oldja fel teljesen azt a feszültséget, amit a lüktetés előidéz. Ahogy azok a momentumok sem, amikor a zene elhallgat – több ilyen pillanat is van az előadás során –, mert ekkor sem a csönddel olvadnak egybe a táncosok: lihegésüket halljuk, az ember küszködésének hangját. Azét az emberét, aki már lemondott az életről, minthogy létét tehernek és teljesen értelmetlennek érzi, már csak van, vegetál: „Nem várom már az életet / Vagyok úgy, ahogyan lehet.". S mégis, dacára ennek, még mindig (éltető) levegő után kapkod, vagyis nem adja fel teljesen, ahogy – legyen ez bármennyire is paradox – halálról sem ír verset az, aki nem akar élni.
Kriston Fruzsina és Soós Gyula András
A táncosok (Gyulai Anikó, Horváth Eszter, Kriston Fruzsina, Kuzma Péter, Soós Gyula András, Szabó Csaba) többes száma ebben az értelmezésben a tudatalatti rétegzettségét, az én összetettségét, s adott esetben szétdarabolódását, darabokra hullását reprezentálhatja. Ez a létben vegetáló, szenvedő személy ugyanis, akinek a tudatalattijába betekintést nyerhetünk, egyben egy felbomló én is, aki nem találja önazonosságát, saját egységét. A benne lejátszódó, eltérő folyamatok leképeződéseként érthető, hogy az egyes előadók mozgása hol szinkronban van egymással, hol nem, illetve hogy van, amikor párban táncolnak, s olyan is, amikor a párok különválnak egymástól. Másrészt a férfi – nő kettősök a szubjektumban lakozó ellentéteket, a néptánc-elemeket beépítő mozdulatsorok pedig a személyiségben lakozó archetípusokat, az ősök örökségeit hordozhatják.
Jelenet
A színpad terét balról és hátulról gyűrt tükörfólia határolja, melyet – erős, de még nem vakító fényhatást elérve – jobbról műtermi lámpák világítanak meg. A látvány domináns színei a táncosok ruháin megjelenő fekete és szürke, a ki-be görgetett balettpadló kitárulkozó belsejének fehérsége, valamint a titokzatos női alakon (Bonifert Katalin) megjelenő piros. Elgondolkodtató, hogy ki lehet az a nő, akinek alakja a tükörfólia mögött fel- felsejlik, s csak néhányszor lép ki a (fél)takarásból a tánctérre. Mintha minden gondolat mögött ott lenne, ezért kap a térben is többnyire hátul helyet, s ezért látszik többnyire csupán sejtelmesen az alakja. Csak néha tör felszínre, ekkor viszont uralja a teret, hiszen piros jelmeze miatt kitűnik a többiek közül. Talán ő a mama, akit kisfiú módjára keres minden nőben a szeretetéhes férfi? Vagy ő az összes többi nő egy alakban? Annyi biztos, hogy valamiért meghatározó, és soha nem tűnik el nyomtalanul.
Szabó Csaba, Bonifert Katalin és Kriston Fruzsina
A térben domináló színek miatt a látvány azokra a fekete-fehér fényképekre emlékeztet, amelyeken csak egy, valamiért fontos alakot vagy részletet emel ki a piros szín. Ez a megoldás szörnyen elcsépelt már, de olykor még elnézhető, ha tényleg indokoltnak tűnik. Ebben az esetben szerintem nem felétlenül az, de mivel másképp nem jutott volna eszembe a fényképpel való képzettársítás, ezért meg tudok barátkozni vele. Már csak azért is, mert míg a fotó alapvetően a múlt attribútuma és hordozója, emléknyom, addig a fólia és a fények inkább futurista hatást keltenek, s így mintha múlt és jövő montírozódna egymásra. Ez egy újabb érv lehet amellett, hogy a tudatalatti tereként értelmezzük ezt a teret, másrészt pedig megvalósulni látszik benne az, amire a színlap is utal: megszűnik az idő linearitása. Talán pont ezért indul bomlásnak az én, s vele együtt a jelen is, amihez tartozik.
Ködből, csöndből (Duna Táncműhely)
Táncmester: Györfy Csaba. Zene: KTU. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Fény: Kovács Gerzson Péter. Technikai munkatársak: Lendvai Károly, Fekete Mátyás, Nagy Gergely. Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt.
Előadók: Bonifert Katalin, Gyulai Anikó, Horváth Eszter, Kriston Fruzsina, Kuzma Péter, Soós Gyula András, Szabó Csaba.
Bethlen Téri Színház, 2014. március 8.
