Antal Klaudia: Testet öltött zene
Elzenélt tánc, eltáncolt zene – JEGYZET
...a férfiak a keményebb hangzású, gyorsabb ritmust diktáló ütemekre harcolnak egymással, a nők pedig a harmóniát megtestesítve lebegnek fehér ruhájukban a lágyabb dallamokra. Egyszer orgonasípokként törnek a magasba, másszor pedig a földre zuhanva lelnek nyugalmat. A zene testet ölt: a táncosok, mint egy médiumként közvetítik az első felvonásban a nézőket láthatatlanul körülölelő hangjegyeket.
Elzenélt tánc, eltáncolt zene – JEGYZET
...a férfiak a keményebb hangzású, gyorsabb ritmust diktáló ütemekre harcolnak egymással, a nők pedig a harmóniát megtestesítve lebegnek fehér ruhájukban a lágyabb dallamokra. Egyszer orgonasípokként törnek a magasba, másszor pedig a földre zuhanva lelnek nyugalmat. A zene testet ölt: a táncosok, mint egy médiumként közvetítik az első felvonásban a nézőket láthatatlanul körülölelő hangjegyeket.
A Közép-Európa Táncszínház huszonötödik jubileumi évadának záróakkordjaként került megrendezésre a Művészetek Palotájával koprodukcióban készült Elzenélt tánc, eltáncolt zene című előadás, mely az orgonafutamokra koreografált tánccal hozta közelebb a múltat a jelenhez.
Az előadás ötlete Fassang Lászlótól, a Müpa orgonaprogramjainak szerkesztőjétől és orgonistájától származik, aki arra a két kérdésre kereste a választ, hogy miért viseli annyi mű az orgonairodalomban közvetlenül a tánc címet, illetve, mire inspirálja egy kortárs koreográfust a barokk korban a hangszerek királynőjének is nevezett orgona. E két kérdés bontja különálló, ugyanakkor szorosan összefüggő felvonásokra az estét.
Fotó: Hrotkó Bálint
Az est első felében egészen a tizennyolcadik század, a barokk királyi udvarok világába repülünk vissza: olyan művek – Rameau Les Indes galantes, Buxtehude Gigue fúga, J. S. Bach G-dúr fúga „À la gigue", Mozart Lipcsei gigue – kerülnek előadásra, melyek hangjegyei szinte táncba hívják a Bartók Béla hangversenyterem közönségét. A gyors, többnyire páratlan ütemű tánc, a gigue kerül a középpontba, amely a barokk szvitek, szonáták és versenyművek gyakori elemeként szolgált. Bár a színpad üres, Fassang László orgonajátékának köszönhetően mégsem érzünk hiányt: a táncosok helyett a zene kel táncra és járja be/át a teret.
A második felvonásban Kun Attila koreográfusnak és a Közép-Európa Táncszínház táncosainak köszönhetően már nemcsak a lelki szemeink előtt válik láthatóvá a tánc. Egy táncosnő lép a színpadra, majd a közönség soraiból kiválaszt egy hölgyet, akit Fassang László arra kér, hogy kapcsolja be az orgonát. Az orgona életre kel, s ezzel párhuzamosan a mestere is: a táncosok apró, gyengéd mozdulatokkal irányítják és mozgatják át Fassang testét. Életet lehelnek a merev testbe, majd győzedelmesen a magasba emelik. Azonban a zenész nem létezhet hangszere nélkül, ezért a táncosok leeresztik Fassangot a „zenekari árokba", majd ők maguk is az orgona köré gyűlnek.
Fotó: Geberle Berci
Kun Attila koreográfiájának minden egyes mozdulatát az orgonadarabok ritmusa és atmoszférája határozza meg, a táncosok testét szó szerint átjárja a zene, pontosan követik Fassang játékát: a férfiak a keményebb hangzású, gyorsabb ritmust diktáló ütemekre harcolnak egymással, a nők pedig a harmóniát megtestesítve lebegnek fehér ruhájukban a lágyabb dallamokra. Egyszer orgonasípokként törnek a magasba, másszor pedig a földre zuhanva lelnek nyugalmat. A zene testet ölt: a táncosok, mint egy médiumként közvetítik az első felvonásban a nézőket láthatatlanul körülölelő hangjegyeket.
A második felvonás csúcspontja Ligeti György humorral és abszurd jegyekkel teletűzdelt gépszerű zenéje, a Volumina. Fassangnak egész testével rá kell dőlnie a hangszerére, hogy egyszerre megannyi hangot tudjon életre kelteni. Eközben a színpad megvilágított oszlopain a táncosok árnyjátékát láthatjuk: először magzatnagyságúra kuporodnak össze, majd torz óriásokként az ég felé törnek, végül újra egész kicsivé húzódnak össze, hiszen az ember a világegyetem horizontjából nézve csupán porszem – vagy még annyi sem. A színpadi látvány, a fénytechnika (Hrotkó Bálint, Szemerey Bence) egyszerre jeleníti meg a teremtés és a halál, a felemelkedés és a bukás, a nyugalom és a zaklatottság ellentétpárjait. Az orgona-, a fény- és az árnyjáték hármasa félelemkeltő hatással bír. Ám az alkotók úgy érzik, hogy nem engedhetik el a közönséget ilyen állapotban, így az utolsó tételt a harmóniának szentelik. Ha már a hétköznapokban nem, legalább a zenében leljünk olykor-olykor nyugalomra és békességre.
Elzenélt tánc, eltáncolt zene
Fassang László - orgona, Kun Attila – koreográfia
Díszlet, jelmez: Horányi Júlia. Színpadi látvány: Hrotkó Bálint, Szemerey Bence (Fényművek). Közreműködik: Jakab Zsanett, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Palcsó Nóra, Frigy Ádám, Ivanov Gábor, Kovács Péter, Mádi László, a Közép-Európa Táncszínház művészei.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2014. május 6.
