Szívdobogás
Halász Glória kritikája a Bernarda Alba előadásáról
Az amerikai musical- és operakomponista 2006-ban bemutatott Off Broadway-darabja a Művészetek Palotájában keresi az utat a hazai nézőkhöz. Az anyaszínházában mindössze egy hónapig futó, leginkább kritikai sikereket aratott mű szenvedélyes, de rendkívül nyomasztó elegye többek között a Lorca-drámának, a musicalnek, az autentikus zenének és az operának.
Halász Glória kritikája a Bernarda Alba előadásáról
Az amerikai musical- és operakomponista 2006-ban bemutatott Off Broadway-darabja a Művészetek Palotájában keresi az utat a hazai nézőkhöz. Az anyaszínházában mindössze egy hónapig futó, leginkább kritikai sikereket aratott mű szenvedélyes, de rendkívül nyomasztó elegye többek között a Lorca-drámának, a musicalnek, az autentikus zenének és az operának.
A nálunk a Helló! Igen? című előadás kapcsán nem egészen ismeretlen Michael John LaChiusa íróként és zeneszerzőként egyaránt jegyzett darabja Federico García Lorca hősnőjét abszolút címszereplővé teszi, egyúttal árnyaltabb személyiségként, keménysége mögötti vívódásait is megmutatva ábrázolja. A zenés feldolgozás az eredeti mű forradalmi, a lelket és az elmét nyomorító politikai elnyomás ellen lázadó felhangját, a metafora-jelleget ilyenformán emberarcúvá alakítja, Bernarda Alba és a legfiatalabb lány, Adela konfliktusában jeleníti meg. Böhm György távolság- és mértéktartó rendezése a fajsúlyos karakterek ellenére nem klasszikus, vagyis a hatást vadászó klisékkel elérő musicalként, hanem sokkal inkább a stilizáció eszközét alkalmazó kortárs kamaradrámaként értelmezi LaChiusa darabját. Mindez nyilvánvalóan az operai jellegből ered, és valószínűleg csupán azért nem ez a műfaji megjelölés, mert túlságosan dús és rendhagyó hozzá a zenei szövet. A csupasz, militáris jellegű, kék vaságyakkal és egyéb puritán kiegészítőkkel felszerelt üres tér (a díszlet Bátonyi György munkája) közvetítésével visszatér a lorcai alapgondolat, beszivárog a katonai diktatúra humanizmust gyilkoló sivársága.
fotók: Csibi Szilvia | Müpa
Az óriási, tátongó színpad a tíz közreműködőt (a függöny előtt előadott nyitányt leszámítva) szinte beszippantja, összenyomja, ahogy egy embertelen rendszer nyeli el az emberséget. A hangzásában és hangszerelésében (a „hangszerek” között hárfa és flamenco táncos, pontosabban annak cipősarka is szerepel) igen ritkán musicali darab, hangzásában a modern opera, a jazz, a világzene, az andalúz zenére jellemző hullámzón és remegtetve kitartott énekhangok, a recitativók, sikolyok és néhány musicaldallam is visszaköszön. A darab zenei szövete összefüggő hangfolyam, a dalok valamelyest kiválnak ugyan, de a musicalszínházban bevett, az egyes számokat kísérő tapsnak nem hagy helyet sem a szerző, sem a rendező. De az amúgy is kizökkentő, talmi taps hiánya helyett jóval lényegesebb a szünetek hiánya. A zenének további érdekessége, hogy az éppen éneklő szereplőt a többiek gyakran kórusként kísérik.
Böhm György rendezésében pedig mindez olykor egy szcenírozott koncert formalizmusával kerül a színpadra, tehát a drámaiságot nem húzza alá felesleges játékkal, leginkább az előadók személyiségének erejére támaszkodik. Ez egyben azt is eredményezi, részint persze a zenének, részint a hatalmas térnek köszönhetően, hogy az előadásnak kevés amplitúdója akad, egyfajta nyomott, fekete, fokozott, de egyöntetű drámaiság uralkodik a produkció egészén. Az említett formalizmus leginkább a dalok előadására és a koreográfiára jellemző. Nyilván nem véletlen, hogy a tíz szerepre a prózai színház világából érkező színésznőket választottak (Csákányi Eszter, Egri Márta, Hámori Ildikó, Náray Erika, Auksz Éva, Ruttkay Laura, Takács Nóra Diána, Radnay Csilla, Lukács Anita és kivételként Uhrik Dóra balettművész). Ennek megfelelően ugyan változó minőségű énekteljesítmények, de minden esetben pontos és erőteljes alakítások, illetve jelenlétek társulnak a szerepekhez. Ezek közül, már a szerző hangsúlytevésének következtében is, kiemelkedik a Csákányi Eszter alakította Bernarda Alba és Radnay Csilla Adelája, akiknek már említett konfliktusa, a drámai és zenei rétegben egyaránt végighúzódik a darab egészén.
Igazán izgalmas Hámori Ildikó szerelemre és szabadságra vágyó Maria Josephája, aki a többiek időtlen fekete öltözetének kontrasztjaként koszlott fehér menyasszonyi ruhát visel (jelmez: Kemenesi Tünde), úgy fest, mint egy halott menyasszony-lidérc, emellett hozzá köthetők a legintenzívebb kirohanások, mozgásban és hangban egyaránt. Az előadás koreográfiája, amely a Pécsi Balett igazgatójának, Vincze Balázsnak a munkája, Böhm koncepcióját erősíti, kevés eszközzel dolgozik, nem klasszikus musicalkoreográfia, stilizál, a flamenco elemeit leszámítva kevésbé táncos, inkább a szinkronmozgásokat, az abból keletkező hatásokat használja. A több szereplő által előadott dalok esetében gyakori, hogy valamilyen statikus, frontális pózba merevedett csoporttá állnak össze, ezzel valamifajta elidegenített brechti formát kapnak a számok.
A flamenco egyrészt nyilván a zenén, a ritmuson keresztül szűrődik be az előadás világába, másrészt a kézmozdulatok, a sarokkal való dobogások rendre visszatérnek, mint a szenvedély kifejezői. Emlékezetes, a kellékeket használó néhány jelenet egyike, mikor a szereplők a vaságyakat egyszerre döntik a játéktérbe, illetve amikor Adela egy fénnyel hátulról megvilágított kendő alatt „szeretkezik” az előadásban igazából meg sem jelenő Pepével. A legyezők, a legyezőkkel való játék, és az azok keltette hanghatás szintén rendre visszatér. Érdekes, hogy Uhrik Dóra táncművész egy egészen apró, prózai szerepben lép színpadra, a vacsorára hívott szomszéd, Prudencia megformálójaként. A személye és a Pécsi Balett iránti gesztuson túl nemigen érthető, hogy milyen okból történik mindez. Michael John LaChiusa (réteg)musicalje és annak előadása körül szintén van néhány kérdőjel. A zene minősége és különlegessége megkérdőjelezhetetlen, a kísérlet rendkívül izgalmas, a karakterközpontúság és a zenében is jelen lévő stilizáció kettőssége, az utóbbiból adódó monoton ritmus, tehát az egymást kioltó két irány azonban nehezen fogyaszthatóvá teszi a darabot. Az amerikai vegyes fogadtatás után merész vállalkozás a hazai színrevitel, bár a magyar gyomor valószínűleg fogékonyabb lesz az elképesztően polifonikus, nehéz amerikai-andalúz fogásra, mint a „gyorskaják” kedvelői.
Michael John LaChiusa: Bernarda Alba
Fordította: Zöldi Gergely.Díszlettervező: Bátonyi György. Jelmeztervező: Kemenesi Tünde. Koreográfus: Vincze Balázs. Zenei vezető: Riederauer Richárd. Rendező: Böhm György.
Szereplők: Csákányi Eszter, Egri Márta, Hámori Ildikó, Náray Erika, Auksz Éva, Ruttkay Laura, Takács Nóra Diána, Radnay Csilla, Lukács Anita, Uhrik Dóra.
Művészetek Palotája, 2011. január 22.
