Én vagyok
Petrova Miroljuba jegyzete a IO SONÓról – IMPROVIZÁCIÓ II.
A hirtelen változást hozó, közösen eltáncolt, de mégis egyedi stílust őrző, ezúttal megkoreografált részletek szükséges ellenpontként hatnak a szabad rögtönzés folyamatában, ahol csakis a zene és a táncosokban lezajló folyamatok vezényelnek.
Petrova Miroljuba jegyzete a IO SONÓról – IMPROVIZÁCIÓ II.
A hirtelen változást hozó, közösen eltáncolt, de mégis egyedi stílust őrző, ezúttal megkoreografált részletek szükséges ellenpontként hatnak a szabad rögtönzés folyamatában, ahol csakis a zene és a táncosokban lezajló folyamatok vezényelnek.
Az álmaimat rejtő spirálfüzet reggeli bejegyzései közé, most egy új fejezetet nyitva, joggal illesztem e sorokat, ezúttal egy ébrenlét álomképét, mely mégis oly ködös, mint a füst lepte színpad hívogató misztikuma. Számtalanszor vezetett utam a Közép-Európa Táncszínház zárt ajtaja előtt, legtöbbször eltévedt címkeresőként megállapodva, reményteljesen fürkésztem a kapcsolatteremtés lehetőségét rejtő kurzusok és bemutatók aktuális időpontjait, majd találgatásaimba mélyülve haladtam tova a számomra egyre rejtélyesebbé váló, táncosokat bújtató, aprócska bejárat mellett.
fotók: Kenyeres Csilla | cedt.hu
Most azonban eljött az idő, hogy végre Alizként lépjek be a megfelelő ajtón, a számomra írt mese lenyűgöző birodalmába csöppenve. A berendezés alapvetően nem nyújtana különleges élményt, tekintettel a számos dohosságra törekvő kávézó egészen hasonló dizájnjára, a különös azonban az, hogy ez a hely nem próbálja meg kísértetiesen a napjainkban divattá vált régiesség mesterkélt hangulatát idézni, ez tényleg ilyen. Kicsi, kedves, megnyugtató és rendkívül meghitt, talán ezért nem jutottam be eddig, kár lett volna elcsépelni ezt a jóleső péntek esti ücsörgést a recsegős gramofon lágy muzsikáját hallgatva. A kis létszámú közönség, valamint az ott dolgozók minden egyes tagja, nyitott és barátságos kisugárzásának köszönhetően kitűnően harmonizál a Táncszínház atmoszférájával, és a mese lehetőségeit élvezve, alátámasztás hiányában is úgy dönthetek, Csodaország kicsiny Színháza minden előadáskor ezt az élményt nyújtja.
IO SONO, azaz én vagyok. Én vagyok az előadó és táncos, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Palcsó Nóra, Molnár Zita, Mádi László és Katonka Zoltán is. Én vagyok a koreográfus, a fény, sőt a zene felelőse is, de vajon milyen vagyok én?
A színpad és a nézőtér épp olyan egyszerű és családias, kényelmetlen és rozoga, mint a Színház többi helyisége, ami tovább fokozza a már kialakult otthonos érzést. A pillanatnyi teljes sötétséget követően, a semmiből előtűnő táncosok erős koncentrációra késztetik a hétköznapi kihívások leküzdésével és a mindennapi gondok megoldásával leterhelt, péntek estére már jócskán elfáradt nézőt, abból a félelemből kifolyólag, hogy mind a hat, „gúlafényben” megvilágított táncos számítógépes animációt idéző mozdulatait egyszerre akarjuk nyomon követni, és elmélyülni bennük, ahogyan ők jutnak egyre mélyebbre saját személyiségük kifejezésvilágának tanulmányozásába. A „megszületést” követő új közeg feltérképezésével elfoglalt táncosok az ön- és környezetfeltárás közösségben megfigyelhető reakcióinak kísérletalanyaiként hatnak. Legtöbbször egy táncos szólója vonzza magára a tekinteteket, mégis elhalasztott mozzanatként mardos minden egyes részlet, melyben nehézségekbe ütközünk a teljes produkció, a szólista, és a többi táncos saját kis világának egyszerre kívánkozó megfigyelésében. Ha nem lenne tudomásom az esemény szinte száz százalékban meghatározható improvizációs mivoltáról, melynek halvány körvonala, sőt fény- és zenejátéka is az előadók saját érdeme, varázslatként értékelném (vagy talán el sem hinném) a koreográfus által „megkomponált”, ily mesterien személyre szabott, lekövethetetlen mozdulatvilágot.
Izgatottan várom a következő előadást. Vajon milyen pozitív és negatív hatások érik a társulat tagjait, melyek „örömtáncra”, vagy a szomorúság és düh hatása alatti önkifejezésre késztetik majd őket? Vajon egy szerelmi viszony bonyodalmai, egy családi viszály viszontagsága formálja lelküket, vagy elég egy észre nem vett pocsolya útban az előadás felé?
A szólókat nézve felmerül bennem a kirekesztettség, a társadalmi hovatartozás és baráti közösségekbe való beilleszkedés sokat elemzett kérdése, saját helyzetek vagy megélt szituációk képei futnak át agyamon. Igazi, drámai helyzet mégsem alakul ki, mert a hat előadót képzeletben rugalmas szálak kötik össze, amelyek erősítik az önmegvalósítást és az egyéni boldogulást is.
A hirtelen változást hozó, közösen eltáncolt, de mégis egyedi stílust őrző, ezúttal megkoreografált részletek szükséges ellenpontként hatnak a szabad rögtönzés folyamatában, ahol csakis a zene és a táncosokban lezajló folyamatok vezényelnek.
A díszletmentes, fekete „táncközeg” már az előadás kezdete előtt is találgatásra késztet, és egészen biztosan nem segíti az amúgy is kétséget és bizonytalanságot sejtető improvizatív előadás értelmezését. A találgatások azonban hamar köddé válnak az előadóként is részt vevő Katonka Zoltán fény-füst játékában. A fénycsóvák között kecsesen lavírozó, a fényeket szereplőként kezelő táncosok a misztifikáltan megvilágított „zavaros” padlón fekve is épp olyan kerek egységet alkotnak, mint az utoljára megmaradt fénysugár alatt bemutatott „kontakttánc” közben.
Kilépve a Bethlen Gábor térre a mese megszűnik, az arcomba csapódó csípős hideg segít visszatérni a való világ kevésbé vonzó hétköznapjaiba. Mégis a felfedezett és megélt varázs elégedettségével távozom, a halvány fény kiszűrődését lehetővé tévő ferdécske „YVETT BOZSIK” feliratú faajtó mögé rejtett világ fantáziaképeivel játszadozva.
IO SONO (Közép-Európa Táncszínház)
Zenei szerkesztő: Mádi László. Fény: Katonka Zoltán.
Alkotó-előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Mádi László, Molnár Zita, Palcsó Nóra.
Bethlen Kortárs Táncműhely, 2011. február 18.
