Néptánc

Placcra kitett látványosság

Kutszegi Csaba jegyzete a Carmenről

lead_thaliaMindenesetre az aktív Antonio Gades hajdanán úgy táncolt a színpadon, hogy az embernek az volt az érzése: kicsit sem érdekli, nézik-e, vagy sem. Belső feszültsége mégis úgy áradt szét többezres nézőtereken is, hogy a leghátsó sorokban ülőket is delejes döbbenet szögezte a székhez.

Kutszegi Csaba jegyzete a Carmenről

Mindenesetre az aktív Antonio Gades hajdanán úgy táncolt a színpadon, hogy az embernek az volt az érzése: kicsit sem érdekli, nézik-e, vagy sem. Belső feszültsége mégis úgy áradt szét többezres nézőtereken is, hogy a leghátsó sorokban ülőket is delejes döbbenet szögezte a székhez.

Nem tölt el örömmel, ha azt látom: nagyhírű külföldi táncegyüttesek is nehezen találják jövőbe vezető útjukat. Úgy látszik, a technikás, nagy létszámú együttesek világszerte el vannak bizonytalanodva, legyen az a technika klasszikus balett, vagy klasszikus spanyol flamenco. Az elbizonytalanodás oka könnyen megérthető: az, ami húsz-harminc évvel ezelőtt újszerű, korszerű és lehengerlően hatásos volt, ma már jó esetben is legtöbbször csak nosztalgiával körbelengett múzeumi tárgyként csillog-villog. Még akkor is, ha a műfaj prominensei havonta többször nyilatkozzák, hogy vannak értékek, amelyek soha nem avulnak el. Ez különben abszolúte igaz. Csak azokat az értékeket máshogy kell feltálalni… És ennek a máshogyannak a megtalálása a legnehezebb feladat.

thalia_2

 

Az külön bonyolítja a helyzetet, hogy a máshogy keresgélésének első eredményei teljesen érthetően általában szerényebbek az egykori fénykor sikereinél, ilyenkor lehet mondogatni: mi a csudának kell ez az állandó újítgatás, ami egyszer már bevált, annak ma is jónak kell lennie. Csakhogy ez nem így van. Sajnos, még az Antonio Gades-koreográfiák esetében sem.

 

Felemás örömmel tölt el, hogy én már a múlt század hetvenes éveinek elején végignézhettem az Antonio Gades Társulat szinte valamennyi budapesti vendégszereplését, persze a cikkhez most jól jön, hogy emlékeimben élesen ragyog az összehasonlítási alap, de az összevetés nem előnyös a mostani utód együttes számára, és hogy én hogy érzem magam manapság, arról meg végképp ne beszéljünk.

 

A technikára azért helyeztem hangsúlyt már az első mondatokban, mert – klasszikusbalett-együttesekhez hasonlóan – a Gades Társulat is csodálatos tánctechnikát őriz. Aki látta a napokban a Thália színházi fellépésüket, megerősítheti: azzal most sincs semmi baj. Az 1983-ban bemutatott Carmen című táncelőadás viszont dramaturgiájában, színészi játékmódjában, szórólapon propagált mondanivalójában nagyon korszerűtlen. Mivel ezt anno nem láthattam, csak tippelgethetek: a Carmen a maga korában vajon tényleg ugyanolyan ütős és ráadásul izgatóan újszerű volt, mint a ’74-ben a budapesti operában is többször eljátszott Vérnász eseményeinek krónikája című zseniális egyfelvonásos? De az sincs kizárva, hogy a Vérnász sem állja ki manapság az idő próbáját (Gades 2004-ben bekövetkezett halála után a műveit ápoló, együttesvezető utódai ezt a darabját is felújították).

799_5450

A Carmenben az is zavar, hogy bizonyos vonatkozásban megérintette az idők szava: újraalkotói-előadói erősen és direkte rámennek a közönséghatásra. Show-szerű eszközökkel, kicsit már erőltetettnek tetsző, előre megkomponált ráadásokkal kikényszerítik (a táncos-muzsikus teljesítmények okán amúgy is megérdemelt) közönségsikert. Persze az vesse rájuk az első követ, aki hasonló műfajban még nem próbálkozott hasonlóval. Mindenesetre az aktív Antonio Gades hajdanán úgy táncolt a színpadon, hogy az embernek az volt az érzése: kicsit sem érdekli, nézik-e, vagy sem. Belső feszültsége mégis úgy áradt szét többezres nézőtereken is, hogy a leghátsó sorokban ülőket is delejes döbbenet szögezte a székhez. Utódai „csak” kitűnő produkciót nyújtanak, egzotikus, temperamentumos érdekességek. Nem hallgathatom el azt sem, hogy – bár a női szépségnek nagy tisztelője vagyok – flamenco táncok szemlélése közben nem vagyok híve a szemet vonzó, amúgy igen gusztusos és gyönyörködtető kebelcsodáknak. Ez nem annyira adottság, mint jelmezkérdés. A hetvenes években, tizenéves koromban Gades-produkciót nézve – csodák csodájára – nem a nőiesség kézzel fogható megnyilvánulásai kötötték le figyelmemet (még jól emlékszem!), hanem a táncban manifesztálódó, felkorbácsoló izgalommal teli, metaforikus-transzcendentális női erotika-eszencia. A forró pillanatokhoz akkortájt, például a Flamenco-szvitben nem kellett vékony, felsőtestre simuló dressz, bőven megtette egy diszkrét dekoltázs. Lehet, hogy időközben korosodó konzervatív lettem?

Nem. Bizonyos értékek tényleg nem avulnak el sosem. Csak ha rosszul-máshogy tálalják…

A tánctechnika mellett, annak tartozékaként, a mostani együttes még számos el nem avuló értéket őriz és tolmácsol magas színvonalon. Öröm látni a fegyelmezett testtartást, a hátakat, a karok ihletett mozgását, a megmunkált lábakat. Káprázatos a csapat ritmuspontossága és -fegyelme. Néhányszor a Tháliában is ritka magas hőfokra csapott fel a hangulat. Ebben – mint flamenco-előadásokon megszokott – oroszlánrészt vállaltak a szenvedélyes énekes muzsikusok. Ők – ha háttérben maradnak, és csak teszik a dolgukat – mintha eredményesebben őriznék az el nem avulót. A placcra kitett látványosságban nehéz régi értéket őrizve újat teremteni. Ez a zenészekre is igaz: temperamentumos, de civil táncukkal a kelleténél kicsit többször kerültek ironikusan előtérbe. Nagyon jól szerepeltek: hozták a keresetlen, egyszerű emberi viselkedést. De mintha néha ők is elbizonytalanodtak volna.

 

Carmen (Az Antonio Gades Társulat – Gefate vendégszereplése)
Koreográfia, színpadi adaptáció: Antonio Gades, Carlos Saura.

Thália Színház, 2011. március 29. - Budapesti Tavaszi Fesztivál