Kritika

Kortárs tánc

Pintér Viktória: A kijelölt gyülekezési pont

IKF - Simkó Beatrix: Kerengő -

A rendszert ugyanis a hiány működteti, ez a gravitációs pontja. Minden mozgás e körül a hiány körül éled meg, és hal el. Ideje van az érkezésnek, ideje a távozásnak. De nincs ideje találkozásnak.

„Örökké ezt akarod forgatni…(Szünet) Szegény fejedben. (Szünet) Ezt az egészet. (Szünet) Ezt az egészet.”
Samuel Beckett: Sitt

Simkó Beatrix kegyetlen koreográfiával mutatkozott be az Ifjú Koreográfusok Fórumán.* A kegyetlent itt artaud-i értelemben használom, a szervetlenség színpadnyelvi kísérleteként. A dehumanizált vízió pedig azonnal aktivizálja a néző húsát. Nincs bevezetés, csak belecsöppenünk egy becketti drámákból ismerős fekete, fényektől szabdalt posztapokaliptikus térbe, valamely világvégi vagy eleji (?) zugba.

ikf kerengoDömölky Dániel-grafika

Már a programfüzetből is elkülönül az előadás indexeként használt Dömölky Dániel-grafika. Telitalálat. Egy alaprajz közepén a katasztrófavédelemből jól ismert jelzés: a kijelölt gyülekezési pont, talán épp a Bethlen Téri Színház színpadára utal, vagyis a totális most képnyelvi megjelenítése. Meghívó ez, méghozzá a legötletesebb fajtából. Letisztult jelrendszerével nemcsak Beckett drámáinak kanavászaival mutat összefüggést (Beckett rengeteg modellált rajzzal látta el redukált drámaszövegeit), hanem az előadás alaprajzává is válik. Stilizált arcnélküli figurák gyülekeznek egy feltűnő kék négyzetben, majd ez a kép átvillan az előadásba, mozgásba lendül, s ugyanezek az alakok rebbennek szét a térként kijelölt kategorikus fehér négyzeten.
Tehát demonstráció van, meg gyülekező pont, csak éppen a miért kérdésre nem kapunk választ. Ettől igazán izgalmas. Az előadás nem kínál magyarázatot, hanem felmutat. Az egész egyetlen tettként is értelmezhető. A hiányzó láncszem körüli kerengés, a feszültség térré és idővé húzása. A Dömölky-kép fehér figurái járnak-kelnek a térben. Bár szigorúan meghatározott pár taktusból álló mozdulatsoraik valamiféleképp értelmezhetővé tennék az alakokat, de mielőtt beazonosíthatnánk a karaktereket, látjuk az ismétlésben, hogy magukat is felszámolják. Saját örök nullpontjuk körül forognak. A semmisség táncnyelvi megragadása ez. A minimalizmusban meglelt aszketikus testnyelv a megsemmisülés felé tolja az emberként aligha felfogható figurákat. Éppen ezért nem áll össze semmilyen történet, a folyamatos jelentés-kiürítés felől tudom csak olvasni a darabot, egy felhúzott üres szerkezet módosulataiként.
A szereplők arca olvashatatlan, falanszter, ugyanaz a fehér, kétdimenziós kör, mint a már idézett képen. Nem látok beléjük. Frusztráló, szép színészi teljesítmény, önfegyelem és önkontroll, az egyéniség lebontásának szívszorító sikere. Nem az emberek demonstrálnak, hanem az idő és a tér mutatkozik. De ehhez olyan táncosok kellettek, akik tudnak transzferként működni. Képesek annyira letisztulni, hogy átengedjék magukon azt a patikamérlegre helyezett tér- és időkoncepciót, amelyet Simkó Beatrix becketti impulzusokra épülő koreográfiája megkövetelt. A táncos testének térbe emelése Samuel Beckettet is izgatta. A Sitt című drámájában (amelynek kanavásza leginkább kapcsolatba hozható a Kerengővel) egyik instrukciója ki is tér arra, hogy a szereplőknek milyen adottságokkal kell rendelkezniük a játék hitelességéhez. „Kívánatos némi gyakorlat a balettben. Lehetőleg fiatalok legyenek. Nemük közömbös.” Több oldalról lemeztelenített állapot. Vagyis ugyanúgy, ahogy Beckett, Simkó is a táncos test anatómiájára apellál, és a test uralhatóságának próbafutamaiban tesz kísérletet arra, hogy valamit közöljön a tér-időről.

simkoSimkó Beatrix / fotó: Dömölky Dániel

Minden tudatosan visszafojtott érzelem inverz módon a tér feszültségévé válik. Az előadást egy projektként is felfoghatjuk, amely különböző tényezők nagyon feszes, törvényszerű variációinak megkomponált összjátékaként működik. A koreográfia vállalt sterilitása, a kiszámítottság viszonyrendszereinek szigorú lüktetése előírja az együtt létezők tökéletes, koncentrált állapotát, és a rendszer szabályainak maximális betartását. A hiba nem a rendszertől eltávolodás lehetőségét, vagyis a szabadságot jelölné, hanem értelmetlenné tenné a koreográfiát. Ugyanis a szabadság nincs belekódolva a rendszerbe, nem kap létjogot, nincs helye. Nem ez foglalkoztatta a koreográfust, sehol nem adott ilyenféle szökővonalat az interpretációknak. Hiába játszik központi szerepet az előadásban például a fény, nem kap a sötétséget bármilyen módon ellenpontozó pozitív jelentést. Egyszerűen a rendszer elemeként kell betöltenie a feladatát, megvan a maga ideje és funkciója. Vagyis sokkal inkább értelmezhetjük a fényt is egy mozgásgyakorlatként, ami ugyanúgy, mint az alakok, meghatározott időközönként, különböző formákban ráfeszül a térre. Sávjai úttá válnak, körvetületei pedig a hiány képi megjelenítésének adnak terepet.
A rendszert ugyanis a hiány működteti, ez a gravitációs pontja. Minden mozgás e körül a hiány körül éled meg, és hal el. Ideje van az érkezésnek, ideje a távozásnak. De nincs ideje találkozásnak. Miközben maga a tér megkérdőjelezhetetlenül van, nem tudjuk, mi okból van, nem tudjuk kik a szereplők, és a szereplők sem tudnak semmit saját indulási és távozási impulzusaikon kívül. A figurák mozgása nem tudatvezérelt, hanem automatikus. Az egymás mellé vetődő testeknek nincs kapcsolatuk. Ha mégis tovább tartózkodnak a rendszerben, mint azt megszabott idejük engedi, diszfunkcionálissá válnak. Beakadt mozgásaik keresik a visszatalálás bőrük alá kódolt lehetőségét. Nagyon szépek ezek az egymás előtt akadozó, önjáró testek, amelyeknek nincs semmilyen lehetőségük, semmilyen formanyelvük valamiféle más létezésformának, vagy kapcsolatnak a kiépítésére. A kilépés a térből, vagy a test megbicsaklása a térben csupán esetlegességként, vagy a rendszer lehetséges összeomlásának jeleként értelmezhető, de nem képes összezúzni az őt működtető egészet.
A rendszer tehát van. Épp ezért a taktusok közti szünet nem megpihenés, ebben a térben nincs szünetjel, nincs szünet funkció, minden hangsúlyos. A csendben nem a megállás lehetősége lakozik, hanem a folytatódásé. Ebben a világban minden mindennel összefügg. A zene (Boros Levente), a fény (Dömölky Dániel) és az alak (a KET táncosai) egyenértékű. Amikor az automatizmusban egy pillanatra megremegnek a testek, torzul a zene is. Amikor a zene gyorsul vagy lassul, reagálnak a fények, de az érkező-távozó testek lüktetése is igazodik. Semmiféle kölcsönhatás nem alakul ki. A közös ritmus az egyenértékűség következménye, nem pedig egy közösségi, tudatosan vállalt cselekedet. A rendszer alapmértékegysége a lépés. A lépés, amely meghatározza a tér paramétereit, a lépés, amely meghatározza a ritmust, s ezáltal az időt. Ha elfogy a térben kijelölt lépésszám, az alak felszívódik a sötétségben, létezése, amíg kívül tartózkodik, lényegtelen. Ha lép, funkciója van, ha vannak lépések, a rendszer működik. A Kerengő így válik egy nagyon izgalmas bizalmi játékká is, amelynek a tétje nem több és nem kevesebb, mint a felvázolt színpadi tér-idő fenntartása. Ez kiélezi a néző érzékeit, aki tetten akarja érni a hibát, figyeli, hol feslik fel a rendszer, hol válik emberszerűvé, hol szüntethető meg ez a nagyon stilizált világ. De a kikövetelt figyelem által a rendszer elkezdi saját szabályai szerint trenírozni az érzékeket, és beemeli a nézőt is abba a közegbe, amelyben, mint láttuk, nem létezik ellenállás. Esse est percipi.

IKF - Simkó Beatrix: Kerengő
Előadják: a KET táncművészei. Koreográfia: Simkó Beatrix. Látvány: Dömölky Dániel. Zene: Boros Levente.

Demonstráció: 2017. január 14. 19:00 Bethlen Téri Színház

*A Közép-Európa Táncszínház 2013-ban indította útjára az IKF, azaz Ifjú Koreográfusok Fóruma programot, melynek elsődleges célja a koreográfusi utánpótlás lehetőségeinek javítása, a fiatal koreográfusok „helyzetbe hozása”. A koreográfusok pályázat útján kapnak lehetőséget arra, hogy egy hétig a KET társulatával dolgozzanak, majd a hét végén munkájuk eredményét demonstráción mutassák be a Bethlen Téri Színházban.