Török Ákos: Szabadságarcok
Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja / Tünet Együttes –
…ebben az esetben is (miként az Ambernél) nyilvánvaló, hogy sokkal jobb csinálni, mint nézni.
A kortárstánc társulatok szokásos névadó gyakorlata egyetlen, bár nagyon fontos tényinformációt tartalmaz: a koreográfus nevét, aki köré a dolog szerveződik. A Tünet Együttes története is így, Szabó Réka Társulataként kezdődött 2002-ben, majd négy évnek kellett eltelnie, hogy a Szabó Réka, Gőz István és Szász Dániel által alapított társulat felvegye a Tünet Együttes elnevezést. A vezető nevéért cserébe övék lett a színházi és táncos szcéna legszellemesebb elnevezése, amely önironikus felütése mellett egyben ars poétika is (névadó keresztapa: Peer Krisztián). A lassan huszadik életévébe lépő társulat ugyanis szinte valamennyi előadása korunk és kórjaink tüneteinek játékosan súlyos felmutatása. Magánvallomásaik (Olyan furcsa vagy ma – Vadas Zsófia Tamara, Lomtalanítás és Ez mind én leszek egykor – Szabó Réka, Loop – Szász Dániel) a személyesből merítenek, de messze túlmutatnak azon, produkcióik túlnyomó többsége pedig kifejezetten társadalmi léptékekben gondolkodik és gondolkodtat el.
Meglehet, első blikkre nem a hasonlóságok a feltűnőek a Tünet Együttes és a Hód Adrienn által vezetett Hodworks előadásai között, pedig fontos párhuzamok vannak a két táncos-alkotói pályában. Mindketten a ’90-es években indultak, majd az ezredforduló utáni években „intézményesültek” egy-egy társulatot hozva létre, meghatározó előadások tucatjait hozták létre, tanítottak és tanultak, táncoltak és koreografáltak. Ami azonban ezeknél is fontosabb: minden bizonnyal kevesebb magyarázkodnivalójuk lenne Karinthy Frigyesnél, ha találkoznának azzal a bizonyos fiatalemberrel – aki ebben az esetben fiatal lány. Kiindulópontjuk mindmáig megmaradt: új utak, formák és tartalmak kutatása/keresése. Mindez a fenntarthatóság szempontjából rendkívül pazarló, de mi éppen ezért szerethetjük őket. Nem a pazarlásért, hanem a folyamatos megújulásuk és újszerűségük miatt, amibe persze belefér egy-egy kevésbé jól sikerült vagy akár kifejezetten nemszeretem előadás is.
Ezzel együtt a két társulat útjai nagyon másfelé vezettek. Ha nem lenne arcátlanul leegyszerűsítő, azt mondanám, hogy amíg Szabó Réka felöltözteti a táncszínpadot (színvonalas irodalommal, képzőművészettel, jól megragadható mondanivalóval), Hód Adrienn folyamatosan lemezteleníteni igyekszik azt (meglévő formák és tartalmak leépítésével, tényleges meztelenséggel, a tematizálás és a tematizálhatóság elvetésével). A Tünet Együttes a színház, a Hodworks pedig a keresetlenül önazonos jelenlét felé nyitogatja a kapukat. Bármennyire is más a két alkotói ív, az elmúlt években már másodszor fordul elő, hogy Szabó és Hód nagyon hasonló állomásra érkezik. A Covid előtti időszakban, 2019-ben bemutatott Délibáb (Hodworks) és A tünetegyüttes – reality a pincében (Tünet Együttes) kifelé figyelnek, és a világban, azon belül hazánkban körbenézve jutnak el az emberi/művészi kilátástalanság érzéséig, gondolatáig.
A Covid alatti legújabb bemutatóik tanúsága szerint időközben mindketten markáns fordulatot tettek befelé, amelyhez a nyíltszíni improvizációt használják eszközül. Az így létrehozott előadásuk egyben válasz is lehet a művészet értelmére feltett korábbi kérdésükre/kétségükre. Hód Adrienn (Amber) a kontakttánc hézagtalan intimitását állítja színpadra, Szabó Réka (Afterparty) pedig a mozgó/érző ember teljes felszabadultságát célozza meg. Mindketten megmutatnak a táncosaikkal egy-egy pontot, amely a kül- és belvilág viharverései között is megáll – és amelyekre rálelve/ráismerve egy kicsivel talán élhetőbbé tehető „mindkét” világunk. Félreértés ne essen, ezek nem idillek, az egymás elleni, esetenként kegyetlen harc ezeknek is része, de itt a harcok nem megsemmisítenek és/vagy elszakítanak, hanem elrendeznek dolgokat és maguk is elrendeződnek. Ezekben nem direkt módon utalni és jelezni hivatott képeket kapunk, hanem berögzültségeinktől mentes, tényleges találkozásokat láthatunk önmagunkkal (Afterparty) és egymással (Amber, Afterparty). Persze, ahogy mindez színpadra kerül, azonmód utalni és jelezni kezd. Az Amber befelé fordulása radikális és zárt, az Afterparty-é okos és a nézőtér felé nyitott.
Szabó Réka mind átfogóbban és teljesebb mértékben sétáltatja egyre beljebb a táncosait. Szász Dániel test- és hangtónusokkal kísért történetmesélése a szó szoros és átvitt értelmében is előhang: egy hang történetét mondja és játssza el nekünk. A jelenetek előtti narrációk is megvilágítják a látottakat, illetve a majdani látni- és hallanivalót. Mintha egy felszabadításra hivatott beavatási szertartás lépcsőfokait látnánk: előbb mindenki egyenként mozog és ad ki különböző hangokat (játék szintje), majd egyenként elénekelnek egy dalt támogató segítséggel (elengedettség és biztonság szintje), végül eljutnak az átfogóan teljes elengedettség állapotába, amikor egy közös táncban felváltva adják ki magukat és támogatják egymást a kitettségben. Az előadás alcíme mindezt telibe is találja: egy fiktív törzs fiktív rituáléja.
Az Afterparty szintén legalább ennyire beszédes, főként, ha összeolvassuk a jelmezekkel (jelmeztervező: Vass Csenge), amelyek csillogó fényességükkel az ízléstelenség határán mozogva, a 80-as évek diszkóvilágát, illetve a mindenkori televíziós táncos sztárságot, vagy éppen a cirkuszt idézik. A bennük megjelenő alakok első rézésre nem kortárstánc színpadra és nem is a Trafóba valók: mint akik máshonnan érkeztek ide, ahol valami egészen mást csináltak. Éppen ez a felszínességre utaló másságuk az, ami miatt ez a bizonyos fiktív törzs végül a lehető legtágabbá válhat: ha nekik sikerül, akkor bárkinek sikerülhet.
Ez persze egy alkotói fogás, hiszen ezek a táncosok nem a show világából érkeznek, ráadásul hosszú hónapokon keresztül kellett készülniük arra, hogy fel tudjanak szabadulni a színpadon. Többek között ilyen ötletekre/fogásokra is gondolok, amikor okosságról beszélek az előadás kapcsán. Ezek közül messze legerősebb az, hogy aktív szereplőként is bevonnak minket a rituáléba. Bármennyire is segítenek a felvezető szövegek, illetve a jelenetekre való osztás abban, hogy előadásként nézzünk rá az Afterparty-ra, vannak pillanatok, amikor úgy érezhetjük, hogy olyat látunk/hallunk, ami az intimitása és/vagy az artikulálatlansága miatt nem tartozik ránk. Ilyenkor voyeurként ledobna minket az előadás (ahogy ez az Amber esetén velem ez többször megtörtént), ha nem lennének benne a segítők, akikkel már anélkül tudunk menni, hogy avatatlan szemlélőként, vagyis erkölcsi értelemben rosszul éreznénk magunkat. Nem csupán nézzük, de lélekben velük együtt támogathatjuk az önmagukat mindenféle esztétikumon túl (vagy innen) megmutatókat. Okosság helyett nyugodtan használhatnánk az ihletettség kifejezést is: Szabó Réka ezekkel az ötletekkel éri el, hogy közünk lesz a látottakhoz.
Az előadás egészében érződik egy ének-zenében szakavatott tréner munkája: Harcsa Veronika készítette fel az előadókat. Ami a különböző hangok egymással való játékában (I. rész) érezhetően még könnyeden megy nekik: ez a rész egyfajta mozgó-hangzó szimfóniaként fortyog és formálódik, remek szólót hoz létre (Dányi Viktória), majd visszaveszi azt, kakofóniából alakul szimfóniává, aztán vissza és megint oda, a pózok nélküli, önazonos éneklésnél komoly próba elé állítja őket. Itt már valódi drámákat is látunk, amelyeket a siker sem mindig old fel, és egy olyan előadást, amit a kudarcok sem kisebbítenek: a legnagyobb küzdelmet Szabó Veronika vívja énektudásával (ő az egyetlen, akinek képzett énekhangja van), ő helyenként még a segítőjével is megvívja a maga harcát. A dolog lényege szerint nehéz mit mondani az előadókról, hiszen a szó megszokott értelmében itt nem kellett „teljesíteniük” semmit sem, ami pedig túl (vagy innen) van az esztétikán, arról egy kritikában nincs mit mondani. Legfeljebb annyit, hogy ezen a napon mindenkinek jól sikerült a maszkokból való kivetkőzés. Illetve, hogy az általam látott előadásban viszonylag zökkenőmentesen megvoltak a dramaturgiai ívek a lefixált pontok között, noha a záró rész vége felé érződött némi „kapkodás”, hogy mindenki odaérjen a „szimfóniához”.
Bár épphogy csak belekóstolunk a dologba, ebben az esetben is (miként az Ambernél is) nyilvánvaló, hogy sokkal jobb csinálni, mint nézni. Ez már a befelé fordulásból is következik: kivetkőzni a világból mindig jobb, mint egy ilyen kivetkőzést nézni. Mindkét előadás talál értékeket a „romok alatt”, mint az egymásra figyelés és a találkozás, amelyekre akár fel is építhető egy emberségesebb világ, azonban ezen értékek hatósugara csak az Afterpartynál ér túl az adott előadás adott előadóinak pillanatnyi állapotán. Az Amber is rólunk szól, de ezt legfeljebb az agyunkkal tudhatjuk. Szabó Réka rendezése is megszólítja a gondolkodást a szabadság bemutatásával (talán felesleges, hogy ezt ténylegesen is kimondják benne), azonban ezt és az egymásra figyelést élményszinten is át tudja adni. Ezzel együtt mindaz, amit az Afterparty-ban szabadság gyanánt ténylegesen felkínálnak az előadók, pusztán metafora szintjén ér túl önmagán, ténylegesen ez is világtól való visszahúzódás. A táncosok azt mutatják meg, hogy képesek létrehozni egy védett helyzetet, amelyben külső kötöttségektől mentesen tudják adni önmagunkat. A bevonás ellenére ebből nemhogy a világban való szabadság nem következik, de még az sem, hogy mi magunk képesek lennénk ugyanerre a „mutatványra”. Minden esetre minimum a lehetőség reményét megadja. Ami nem kevés: aki ugyanis azt várja, hogy egy táncelőadás következtében csak úgy önmagától megváltozik körülötte a külvilág, nagyon el van tévedve.
Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja (Tünet Együttes)
Rendező: Szabó Réka. Előadók és alkotótársak: Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Oláh Balázs, Szabó Veronika, Szász Dániel.
Zenei tréner és alkotótárs: Harcsa Veronika. Produkciós asszisztens: Oberfrank Réka. Fény: Dézsi Kata. Kosztüm: Vass Csenge. Köszönet: Farkas Kámea.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2021. szeptember 23.