Farkas Kristóf: Imádok élni
Arccal a halnak – Az Artus Új Generációs Programja – KRITIKA
A Goda Gábor ösztönzését élvező program célja kreatív emberi találkozások és gondolatok ébresztése, ami remekül működött is, köszönhetően az alkotók tudatosságának, letisztult önreflexiós képességének és az alkotás során megélt egyértelmű örömének, mely a nézőkre is átragadhatott.
„Azért utálom a spenótot, mert formátlan, mint a szabadság."
Salvador Dalí
Miért egyek spenótot, ha nem szeretem? Honnan tudom egyáltalán, hogy nem szeretem? Még nem is kóstoltam... Avagy menjek én egyáltalán táncot nézni, ha lehet, nem fogom érteni? Erre az alapvető problémára hívja fel a figyelmet már címével is a DA-DA-DOG Formáció Aki a spenótot szereti... című előadása, amely az első az Artus Stúdió fiatal, formabontó alkotókat támogató programsorozatának első három produkciójából. Két estén a banális helyzetektől a fiatalság út- és önkeresésén át a queer-elméletig sok mindennel találkozhattunk.
A Goda Gábor ösztönzését élvező program célja kreatív emberi találkozások és gondolatok ébresztése, ami remekül működött is, köszönhetően az alkotók tudatosságának, letisztult önreflexiós képességének és az alkotás során megélt egyértelmű örömének, mely a nézőkre is átragadhatott. Az előadásokról elmondható, hogy a „kortárs" mostanában megkérdőjelezett élettel teliségéről adtak tanúbizonyságot, és egy kiüresedni látszó kortárs identitást értelem és élvezet egységével töltöttek fel, amit sokszínűségében és lehetőségeiben mutattak meg nekünk. Így például míg a DA-DA-DOG Formáció (Dömötör Judit, Arnaud Blondel, Szeri Viktor, Harmath Olívia) egészen hétköznapi szituációkkal és a művészet-megközelítés kritikus alapjaival dolgozott, addig Drávucz Petra és Szűcs Dóra Ida olyan személyes generációs problémával foglalkozott, mint az „út" – csak éppen más megközelítésben. A külön estén bemutatott Marcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba produkciója pedig önszerveződő kollaborációsorozatuk első állomása volt, amely „a másságot egy olyan alternatívaként mutatja fel, ami képes a normalitásból és a realitásból kiutat kínálni."
Aki a spenótot szereti...
...valószínűleg az sem lehet rossz ember. A cím a maga gyerekes játékosságával olyan alapvető problémára hívja fel a figyelmet, mint hogy menjek-e táncot nézni, ha egyszer lehet, nem fogom érteni... – Minek fizessem ki a jegyet? (Ráadásul már nem is vagyok diák...) A kérdés megválaszolására a négy fiatal alkotó a leghétköznapibb, mindnyájunk számára ismerős képeket vázolja fel, de a színpadi nyelvet (szó szerint) hol megakasztja, hol pedig még jobban teatralizálja.
A darab expozíciójában az almát majszoló Harmath Olívia mellett Dömötör Judit kis táskájából méternyi zsinórt és tucatnyi elektromos kütyüt pakol ki, köt össze és rendez el a térben akkurátusan, annak egyértelmű térszervező funkciót nyilvánítva. A gesztus egyszerre szórakoztató, mindamellett felidézi néhány mostanában látott előadás mérhetetlen – sokszor felesleges – technikai apparátusát. Szintén ő lesz az, aki a későbbiekben színházba készülve, a halom szennyest hajtogató Arnauld Blondel mellett fél percenként átöltözik és elnagyoltan sminkel, közben pedig a kortárs tánc milyenségéről és minőségéről beszél. A köztük kialakult párbeszéd ironikus (és nem szarkasztikus, hiszen aki a spenótot szereti, az a spenótot szereti, nincs mese) és kedvesen reflektál az érthetőségre, mint pl. meztelenség=kortárs? (Ennél a résznél a Hodworks táncosait figyeltem az első sorban.) Szeri Viktor közben felszabadultan cseveg a telefonba, bulit szervez, popcornt kínálgat, majd hirtelen robban, és mindenki őt nézi.
A darab erőssége nem a „mindennapokban jelen levő táncra" mutatásban rejlik, hanem abban, hogy a definiált, saját érzékeny szűrőjén képes gond nélkül átmenni. A művészetek szóban artikulálódó önreflexiója mindig nagyon veszélyes pont, de az Aki a spenótot szereti... ezt érzékenyen megjeleníteni. A civil mozgás és a kortárs mozdulat között nem párhuzamot von, hanem a kettőt összemossa – anélkül, hogy gesztussá degradálná utóbbit.
Útszeretők
Az Útszeretők a keresés helyett az eltöltött, illetve eltelt időről személyesen, általánosítás nélkül, szeretettel és tapasztalattal beszél. A lassan már közhellyé váló útkeresés a lányduó előadásában ugyan aktuálpolitikai, oktatási vagy akár emigrációs kérdéseket is felvethetne, de a darab inkább élénk és élettel teli, ismertnek ható szubjektivitással dolgozik, és jelentős tudásról árulkodik arról a bizonyos útról, amely a nosztalgiát a jelen szolgálatába állítja. Az Útszeretők sokszor ismételt tánc: olyan út, amelyet a rajta járók alakítanak. Ugyanis minél többször táncolják el, úgy alakul maga az előadás is, hiszen az út mindig a táncosok újabb s újabb tapasztalataival gazdagodik. Oda-vissza játék ez, mintha egymás katalizátorai lennének: út és tánc mindig jobb és tapasztalattal telibb lesz.
Koreográfia és megjelenítője egymásból építkezik: mindketten egymás archívumai; kapcsolatuk az arcokban kap méltó kifejezést: az emlékezésben. Kutatással dolgozó munkákban lehet a múlt tapasztalatának és a jelen átélésének ilyen összefonódó nézőpontjaival találkozni. Bár újabban ez a szemlélet egyre inkább terjed, de ez a koreográfia 2013-ban készült. Talán nem véletlen, hogy Drávucz Petrát és Szűcs Dóra Idát ezért Lábán-díjra jelölték.
Tropical Escape
Az Arccal a halnak harmadik bemutatkozása egy hatalmas, csodás kollázs. Akármennyire is álomszerű ez a massza, nem álom. Minden egyes darab, amiből felépül, létező képző- vagy alkotóművészeti átvétel, ihletforrás vagy egy szubkultúra töredéke – mint az majd kiderül.
Amint az előadás második „tételeként" felhangzik Debussy ismert Egy faun délutánja, harisnyákba bújva kibújik egy hatalmas műanyag bábu vaginájából a két alkotó. A fejükön, arcukon és lábukon feszülő anyag, és „bőrük közt" kis felfújt lufik dudorodnak, ezek akadályozzák őket a mozgásban. Az idegen végtagokkal kiegészült két újszülött alak a francia zeneszerző művére hullámzó nejlontalajon balett-mozdulatokat végez, módosult testük is hangsúlyozza a mesterkéltséget: a talpak alatt feszülő léggömbök például állandó féltalpon járást követelnek, míg egy új végtag új pozíciót. A duett fura kentaurt, hatalmas fallosszal rendelkező meztelen csigákat idéz.
Miközben megszabadulnak a testhez álló „ruháktól", lufik lepik el a színpadot, de sorban ki is pukkadnak. Egy cigi, egy gyújtó esik ki belőlük. Miközben Molnár Csaba macsósan rágyújt, olasz szappanopera futamai hangzanak fel, és Marcio Kerber Canabarro naivává lép elő. Az eltúlzott gesztusok rendkívül komikussá teszik a hanganyaghoz tartozó képzeletbeli filmet, majd egy váltás után pornófilm jellegzetes hangjait halljuk meg. Újabb lufi pukkan, és jellegzetes operai kellékként előkerül egy kés. Teátrális pózok kísérik a kéjes nyögéseket és cuppogásokat, majd újabb lufi pukkan, és belőle kék folyadék ömlik ki, beterítve a padlót. (Megjátszott) halál.
Show must go on. A film tovább pereg, a két férfi újra balettozik. A hangeffektek és a mozdulatok érdekesen kiegészítik egymást – lágyítja, de ugyanakkor árulkodóvá is teszi egyik a másikat. Az előadás drasztikusan és remekül bánik azzal a borulékony egyensúlyi helyzettel, amelyet a DA-DA-DOG olyan finoman rezegtetett. Itt tánc és annak „üres hüvelye", a puszta test között ugrál a mérleg nyelve. Ezzel a szélsőséges rámutatással az elsőre sok(k)nak ható mozdulatról kiderül, hogy nem csak szórakoztató, de beszédes is. Itt remekül vált a produkció „a multi skilled drag queen előadók és az underground queer performansz kultúra" világába, ám mielőtt azzá válna maga is, egy kiskocsin művészeti albumok gurulnak be, és elméleti oktatást kapunk a queer-elmélet részleteiről. (Közben Cuhorka Emese és Garai Júlia süteménnyel kínál). A szubkultúra képviselői saját imidzsük megalkotói voltak, általában maguk varrták a ruháikat is, táncoltak, „énekeltek".
Az előadások, akárcsak az utóbbiban megmutatott másság, a lehetőségek és átváltozások tárházai. A találékonyság és kreativitás, a formabontó kísérletezés kiszakadást nyújt a mindennapokból, akárcsak egy távoli, trópusi utazás. Nekünk pedig még messzire sem kell mennünk. A spenótról pedig közben kiderült, hogy köze van a szabadsághoz: nem lehet nem szeretni.
Arccal a halnak – Az Artus Új Generációs Programja
Aki a spenótot szereti (DA-DA-DOG Formáció)
Formálja, táncolja, előadja: Dömötör Judit, Arnaud Blondel, Szeri Viktor, Harmath Olívia.
Fényezi: Pete Orsolya. Rendbe szedte: Harmath Olívia.
Útszeretők
Alkotók, előadók: Drávucz Petra, Szűcs Dóra Ida.
Fény: Pete Orsolya. Fotó: Hevér Zsófia. Trailer: Andristyák Marcell. Trailer DOP: Dimeth Balázs. Kamera technika: Cinematic Stúdió.
Tropical Escape
Alkotó-előadók: Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba.
Látvány: Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba. Fény: Mervel Miklós.
Artus Stúdió, 2015. május 22-23.
