Mikrokozmosz – makrokozmosz

Vida Virág kritikája a Rosas vendégjátékáról

A koreográfus érzékenységére vall, hogy a kortárs, mezítlábas szokással szemben kopogós tánccipőt húzat a lábakra, hogy a magyar tánc jellegzetességétől, a dobogástól, kopogástól, bokázástól ne fossza meg táncosait. A mozdulatvilágba is bele-bele keveredik néhány, magyar néptáncból kölcsönzött sajátos mozdulat…

Vida Virág kritikája a Rosas vendégjátékáról

Emberpróbáló hangsorokat, váltakozó ütemeket szelídít puritán színpadi víziókká a Rosas társulat Mikrokozmosz-előadása, amely a maga letisztult világlátásában a makrokozmoszba is betekintést enged. A belga kortárs táncélet 1982 óta működő kiemelkedő együttese Bartók Béla és Ligeti György zenéjét, valamint Anne Teresa De Keersmaeker 1987-ben – a magyar komponisták műveire készült – előadását hozta el május első hétvégéjén a Trafóba.

Anne Teresa De Keersmaeker
fotó: Tina Ruisinger

A három felvonásszerű részből álló est dinamikája felfelé ívelő. A hattételes érvényesülési háborút (a férfi-nő duettet) négy női táncos, szintén több tételes kvartettje követi, s a két rész közé ékelődik a két Bartók-művet interpretáló négykezes intermezzo. A két táncos rész valamiféleképpen ellentéte egymásnak. Amíg a férfi és nő között mikrokozmikus világ tárul fel, addig később a fekete ruhás nimfák áramlása makrokozmikus szférákba vezet, és a szereplőket sokkal allegorikusabbnak láttatja. Még akkor is, ha a suhanó alakzatokban olykor apró gagek, prózaian emberi, táncos „kiszólások” is helyet kapnak.

Férfi és nő kapcsolata Anne Teresa De Keersmaeker felfogásában örök harc, héjanász, párkapcsolati erőviszonyok állandó fitogtatása, amelynek fejezetei – szó szerint – összeborulásokkal érnek véget. Akár a bibliai alaptörténetben (Ádám volt előbb), a darab kezdetén a koreográfus is férfitáncosát állítja a színpad közepére. Egyedül viszont mintha semmire sem menne; az elé álló nő megjelenése mozdítja ki stagnáló állapotából, tanácstalannak tűnő várakozásából. Találkozásuk azonban már rögtön kellemetlen súrlódással indul, mivel a férfi nehezen viseli el, ahogyan a nő a babérjaira tör, így újra és újra maga mögé utasítja. A nő persze nem törődik bele helyzetébe – ebből fejlődik ki a hattételes, egyre szövevényesebbé váló kapcsolatrendszerük. Az alapkonfliktus végig megmarad – ezt jelzik a visszatérő, egymást hátrataszító mozdulatsorozatok is –, de a két fél között beáll a harmónia, a kapcsolat végső egymásra találással zárul. Különösen szép a koreográfia formai felépítése, amely azon túl, hogy repetitív mozdulatokkal érzékenyen reagál a Bartók-művek olykor monoton alsó szólamaira és visszatérő szerkezeteire, finoman telítődik a két ember érzelemvilágának egyre több és színesebb árnyalatával. Anne Teresa De Keersmaeker láthatóan nem kíván élni a sok koreográfust foglalkoztató kérdéssel, a zenész-táncos párbeszéd színpadi kibontásával. Bár az előadást élőzene kíséri, és így a zongoraművészek hangszerükkel a látvány szerves részei, jelentőségük mégsem nagyobb, mint a balett-termek zongoristáié. A táncosok legtöbb kontaktusa a zeneművészekkel és a zongorákkal a páncéltőkések alkalmankénti végigsimítása.

előadásfotók: www.rosas.be

A rendkívül gazdag életművel bíró Ligeti György vonósnégyesére készült táncos négyes kíséretét a jó nevű The Duke Quartet szolgáltatja. A koreográfus szándéka azonban itt sem változik; a táncosoknak mégannyira sincs kapcsolatuk a zenészekkel, mint korábban a duettben. Annál inkább a zenével. A koreográfus stílusára jellemző, hogy szép, néma, táncos felütésekkel indítja tételeit, amelyekbe a megfelelő pontokon csatlakozik a zenekar. A duett esetében ez technikailag könnyebben kivitelezhető, a négyesnél viszont nehezebben megvalósítható, éppen ezért meglepő, milyen tiszta szinkronokat lehet látni a hang nélküli térben, a zene nélküli szünetekben. Az auftaktolt pillanatok lépéskombinációi önmagukban is magyaros ritmusképleteket írnak le. Helyenként pontosan kihallani a nyújtott ritmust és a ti-ti-tá ütemet. A koreográfus érzékenységére vall, hogy a kortárs, mezítlábas szokással szemben kopogós tánccipőt húzat a lábakra, hogy a magyar tánc jellegzetességétől, a dobogástól, kopogástól, bokázástól ne fossza meg táncosait. A mozdulatvilágba is bele-bele keveredik néhány, magyar néptáncból kölcsönzött sajátos mozdulat, egy feltartott kézfejforgatás, vagy – még a duettben – egy-egy átvető. Mindez olyan finoman szövi át a koreográfiák egészét, hogy a nem magyar szem talán észre sem veszi a jellegzetes jegyeket. A koreográfus a magyaros mozdulatokat egységes kortárs mozdulatnyelvvel és alkalmanként megjelenő-visszatérő, néha polgárpukkasztó (hajsimítás, alsónemű mutogatás), illusztratív mozdulatokkal helyezi sikeresen kontextusba. A négy nő éteri figura, általában kötött térformákban egyszerre áramlanak a színpadon. Kapcsolatuk nem tisztázott, egy közöttük mindig lázadó, de semmis kis forrongások ezek, valójában egyazon (transzcendens?) közösség megállapodott, elégedett tagjai, a makrokozmosz parányi részei.

Az egyébként sem színpadias hatásvadászatáról és elképesztő szcenikai megoldásairól híres együttes a látványban most még inkább a flamand puritánságot valósítja meg. Az előadás teljes színpadképét feketére hangolja a rendező-koreográfus. A táncosok és a zenészek egyaránt dísztelen, egyszerű, hétköznapi szabású jelmezt vagy inkább civil öltözéket viselnek. Az éjfekete sötétséget tovább mélyíti a versenyzongorák látványa és a Trafó minden takarófüggönytől mentes, csupasz tere. A feketítés szándéka több tőről is fakadhat. Gondolhatunk arra, hogy a koreográfus csupán a zenére és a mozdulatok tisztaságára kívánja terelni a figyelmet, talán öntudatlanul a bartóki „tiszta forrást” keresve, a vizualitás és a tánc nyelvén is a zenetudósként is géniusz, tudatos komponista útmutatását követve.

Ahogyan Bartók és Ligeti zenéje, úgy Anne Teresa De Keersmaeker koreográfiája is kifinomult ízlésű hallgatók és nézők ínyencsége lehet, mert a látvány monotonitása, a feketére hangolt színpadkép, a sokszor ismétlődő részek éppolyan fárasztók is, mint a bartóki pentatónia és a kromatikus tizenkét fokúság sokszor kuszának tűnő – de annál szabadabb – hangzásvilága.

Mikrokosmos / Monument-Selbstportrait-Bewegung / IV. vonósnégyes (Rosas)

Koreográfia: Anne Teresa DE KEERSMAEKER

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. május 7.