Emlékezz a nevemre!
Turbuly Lilla kritikája a Sweet Mambóról
Dührohamot produkálnak, gumikesztyűt húznak, mintha hajfestéshez készülődnének, pár jelenettel később tényleg más színű hajjal jelennek meg, egyiküket egy férfi lovagoltatja a térdén egészen az orgazmusig, majd a nézőknek ajánlja fel, hogy ha valami problémájuk van, helyettük is sikítani fog, aztán megosztják velünk a csábítás tuti biztos receptjét, és még sorolhatnám.
Turbuly Lilla kritikája a Sweet Mambóról
Dührohamot produkálnak, gumikesztyűt húznak, mintha hajfestéshez készülődnének, pár jelenettel később tényleg más színű hajjal jelennek meg, egyiküket egy férfi lovagoltatja a térdén egészen az orgazmusig, majd a nézőknek ajánlja fel, hogy ha valami problémájuk van, helyettük is sikítani fog, aztán megosztják velünk a csábítás tuti biztos receptjét, és még sorolhatnám.
Ezt kérik tőlünk a táncosok, többször, többen, hangsúlyosan. Pontosabban, a táncosnők. Pina Bausch 2008-as, tehát a halála előtti évben készült koreográfiájában hét táncosnő és három táncos szerepel (eltérően a színlapon olvasható hat-hármas aránytól), de a Sweet Mambo nem csupán a számbeli túlsúlyuk miatt női darab, sokkal inkább a nézőpontja teszi azzá.
fotó: Ursula Kaufmann
Nők beszélnek arról, hogy melyik szülőjüktől, nagyszülőjüktől mit örököltek, és egyáltalán, a nevükön kívül mi az, ami csak az övék. Dührohamot produkálnak, gumikesztyűt húznak, mintha hajfestéshez készülődnének, pár jelenettel később tényleg más színű hajjal jelennek meg, egyiküket egy férfi lovagoltatja a térdén egészen az orgazmusig, majd a nézőknek ajánlja fel, hogy ha valami problémájuk van, helyettük is sikítani fog, aztán megosztják velünk a csábítás tuti biztos receptjét, és még sorolhatnám. Teszik mindezt színes, elegáns estélyi ruhákban, testre simuló selymekben, játszanak a ruhák vállpántjaival, az időnként megjelenő három férfi valamelyikével, vagy egyszerre többükkel is. A háttérben szélgép fújta hófehér muszlinfüggönyök dagadoznak, hullámzanak, lebegnek, és közben meglepően sokáig nem történik a színpadon semmi. Azon kívül, persze, hogy mindez szemet gyönyörködtetően szép, a táncosok kitűnőek, minden már-már tökéletes, csak azt nem érezni, hogy bármi közünk lenne hozzá, még akkor sem, ha mi is szoktunk dühöngeni, mi is festjük a hajunkat, és így tovább. Aztán egyszer csak jön egy jelenet: a takarásból egy női hang a Julie nevű táncosnőt hívja, egyre hangosabban, egyre kétségbeesettebben, ő futna is hozzá, de két férfitáncos az útját állja és visszavonszolja a kiindulási helyére, és ez egymás után sokszor megismétlődik, a küzdelem egyre vadabb és kilátástalanabb, és amikor végre elengedik, már nincs ereje odafutni. És itt már szenvedés van, fájdalom van, érzelmek vannak, akárcsak a következő jelenetben, amelyben hajánál fogva vonszolja körbe-körbe a táncosnőt a színpadon férfipartnere, majd egy idő után átadja egy másik táncosnak, ő pedig a harmadiknak. Ez a két jelenet adja meg az egész előadásnak azt a súlyt, ellenpontot, amitől több tud lenni annál, amit az előadáslap „a vizualitás ünnepének” nevez, amitől a címbéli édes mambó nem is kicsit megkeseredik.
fotó: K. H. Krauskopf
Ahhoz, hogy ezt észben tartsuk – és a továbbiakban még akkor se andalodjunk el túlságosan, ha további muszlinfüggönyök vetnek további muszlin fodrokat, tökéletes összhangot alkotva a táncosnők fehér selyemruhájával, esetleg képeket vetítenek ki egy régi szerelmes filmből vagy virágzó faágakról –, az előadás szerkezete is segítséget nyújt. A nyitójelenetben Regina Advento (lám, megjegyeztem a nevét) a fűszerőrlőkhöz hasonlatos eszközzel csal ki zenét egy fémedényből, és éppen úgy keringeti az edény körül ezt a valamit, ahogy vonzerejével maga körül keringeti az egyik táncost. Innen jutunk el a zárójelenetben Julie Shanahan zaklatott, magányos táncáig. A kettő között érzéki és humoros jelenetek váltakoznak, egyik-másik időnként variált formában visszatér, az is, amikor a második részben a két férfi újra útját állja a rohanó Julie-nek. A repetitív szerkezet a zeneválasztásra is jellemző, de a táncosok által elmondott mondatok nagy része is ismétlődik. Ezek a mondatok többségükben legalább annyira szolgálják a nézőközönséghez fordulás gesztusát, a bevonásukra tett kísérletet, mint a tartalmi közlés igényét, de van, amikor a táncos által megjelenített karakterhez is hozzáadnak, ilyen a kicsit butácskának, kicsit közönségesnek ábrázolt nő konyhabölcsessége az élet és a biciklizés hasonlatosságáról. A táncosok hol angolul, hol magyarul szólalnak meg, utóbbi esetben akcentusuk nyilván módosít valamennyit a szándékolt hatáson. A szóbeli közlések közül a legnagyobb hangsúlyt – ahogy erről már szó esett – a nevek kapják, mintha bennük találhatnánk kapaszkodót a felejtés, az identitás elvesztése ellen. A darabnak erre a rétegére még ráerősít annak utóélete is, vagyis, hogy egy olyan alkotást látunk, amely nem sokkal a rendező-koreográfus halála előtt készült, és amelyet a neve által fémjelzett társulat a halála után is tovább játszik.
A nagy név által keltett nagy várakozással ültem be az előadásra. Látványos két órát kaptam és néhány perc megrendülést. Ez jó arány, nem?
Tanztheater Wuppertal – Pina Bausch Társulat: Sweet Mambo
Díszlet és videó: Peter Pabst. Jelmez: Marion Cito. A rendező munkatársai: Marion Cito, Thusnelda Mercy, Robert Sturm. Rendezés-koreográfia: Pina Bausch.
És akiknek a nevére emlékeznünk kell: Regina Advento, Andrey Berezin, Clémentine Deluy, Daphnis Kokkinos, Nazareth Panadero, Helena Pikon, Julie Shanahan, Julie Anne Stanzak, Michael Strecker, Aida Vainieri.
Nemzeti Színház, 2011. június 13-14.
