A táncparkett mint vadászmező

Králl Csaba kritikája a Tanztheater Wuppertal bécsi Kontakthof-előadásáról

Fiúk és lányok találkoznak itt, még gyerekek vagy már fiatal felnőttek. Ám ez a találkozás nem az úri szalonok rizsporparókás, piperkőc tánctermi etikettje szerint zajlik, hanem az eltitkolt vagy felszínre törő vágyak szerint. Provokatív, szenvedélyes és vad (társas)játékot űznek egymással. Keresik, kutatják a kapcsolatokat, fürkészik a szerelmet.

Králl Csaba kritikája a Tanztheater Wuppertal bécsi Kontakthof-előadásáról

Kegyetlen az élet, kegyetlenebb már nem is lehetne: alig távozott el az élők sorából Pina Bausch, a XX. század egyik legmeghatározóbb (tánc)színházi zsenije, a társulatnak cirka negyven éve hajlékot és támogatást biztosító Wuppertal város vezetősége anyagi nehézségekre hivatkozva máris kilátásba helyezte, hogy megvonja a támogatást a világhírű együttestől, s ezzel voltaképpen szélnek ereszti Bausch még eleven szellemi örökségét. Így múlik el az alkotás dicsősége, mondhatnánk. Vagy ha el nem is múlik, rögzített képen él tovább, ám az már egy más(ik) világ.

Ennek ismeretében kissé szívszorító érzéssel ül be az ember a Tanzquartier Wien lesiklópálya méretű nézőterére, hogy – talán utoljára – belélegezze egy Pina Bausch-előadás minden percét, ami ezúttal a harmadvirágzását élő, s közel háromórás Kontakthof című Stück volt. Az is milyen sorsszerű, hogy Bausch pályafutásának épp egyik korai sikerdarabja turnézik Európa-szerte, amelynek felújításai a szereplőválasztások folytán „véletlenszerűen” egybekapcsolják a kezdet és a vég, a születés és az elmúlás fogalomkörét; tudniillik az eredeti, 1978-as művet az egyik betanításban (2000) szeniorok – azaz 65 év feletti amatőr szereplők –, a másikban (2008) tinédzserek (szintén civilek) táncolják. Nekünk most a tinédzserverzió humoros és vérbő udvarlási rituáléja jutott.

fotó: Szitó László

Az ember egyik ámulatból a másikba esik, mert teljesen más kép élt benne a civilségről. A Kontakthofra kiválasztott (ha jól számoltuk) huszonhat 14 és 18 év közötti fiatal ugyanis – lányok, fiúk vegyesen –, akiket Bausch a Wuppertal környéki középiskolákból válogatott össze, nem úgy civil, hogy ebből a színpadon valamit is érzékelnénk, hanem abban az értelemben, hogy soha nem tanultak táncot vagy színészmesterséget. A lehető legtermészetesebben vannak jelen, mozognak, játszanak, táncolnak, ha kell, beszélnek és énekelnek a színpadon, ami csak azoknak a hivatásos előadóművészeknek a munkájával vethető egybe, akik számára a színészkedés meghalt egy magasabb szintű színpadi létezés érdekében. Ők a gyerekek a térről, a háztömbből, az iskolából. Fehérek és feketék, nyúlánkak és köpcösek, formásak és teltkarcsúak, sokszínűek és sokfélék, mint mi a nézőtéren. Nem színészkednek, nem markecolnak, nem bújnak szerepek mögé, hanem a lehető legprimerebb őszinteséggel tisztán önmagukat adják, a megilletődöttség, a zavar leghalványabb jele nélkül. Van-e ennél nemesebb és lenyűgözőbb színpadi magatartás? Aligha.

S mire véget ér az előadás, megtörténik a csoda: kivétel nélkül mindegyikőjüket személyes ismerősünkként üdvözölhetjük. Hiába a nagy létszám, tudjuk, kik ők, tudjuk, honnan jöttek és hová mennek, mit gondolnak, mit éreznek, miről álmodnak, miért szeretnek. Gyönyörű beletekinteni az egyéniségnek e teljes alakos, torzítás- és karcmentes tükrébe. Szinte hallani Bausch hangját, amint a szereplőket instruálja: „Magatokat adjátok, semmi mást, csak magatokat!”.

Ritkán kapja magát azon az ember, hogy bár színházban van, ezt mégsem érzékeli. S nem abból a többé-kevésbé „szimpla ügyből” kifolyólag, mert az előadás jó, hanem mert a természetes színpadi jelenlét kivételes dimenziót nyit meg. Mintha Bauschnál a mozdulat, a tánc, a gesztusok végtelenül kifinomult játéka alá lenne vetve a színpadi létezés enigmatikus élményének, és ettől aztán minden, ami kreáció, ami kitaláció, ami koreográfia, ami helyzetgyakorlat, és ami színház, tehát mindaz, ami kötött és kreált e kötetlenül személyes színpadi világban, egyszerre megtisztulna, életre kelne, és soha nem tapasztalt őszinteséggel töltődne fel. A mű megszűnik műnek, művinek lenni.

fotó: Oliver Look

A Kontakthof egy táncteremben játszódik: igénytelen, nagy belmagasságú hodály, fehér falak, szürke lábazat, két ajtó, egy pianínó, körbe fekete székek szorosan a fal mellett (jelmez- és díszlet: Rolf Borzik). Fiúk és lányok találkoznak itt, még gyerekek vagy már fiatal felnőttek. Ám ez a találkozás nem az úri szalonok rizsporparókás, piperkőc tánctermi etikettje szerint zajlik, hanem az eltitkolt vagy felszínre törő vágyak szerint. Provokatív, szenvedélyes és vad (társas)játékot űznek egymással. Keresik, kutatják a kapcsolatokat, fürkészik a szerelmet. Mit sem takar el ebből a decens külsőt kölcsönző öltönyös-nyakkendős férfi ruhatár, vagy az elegáns, bár kicsit régimódias, pasztellszínekben virágzó női gardrób. Az emberi érintkezés formái elegáns magas sarkúban vagy fűzős fekete félcipőben csattognak, esetleg mezítláb csusszannak a padlón. A táncparkett párkapcsolati vadászmező, teli s tele szenvedéllyel, félelemmel, kétséggel, szerelemmel és szorongással. A fiatalok nem csak egymással kokettálnak, hanem velünk, nézőkkel is. Mintha szemtelen, pimasz párzási rituálét járna felborzolt farktollakkal egy egész baromfiudvar.

Harmincas évekbeli népszerű filmzenék és sanzonok (Charlie Chaplin, Anton Karas, Juan Llossas, Nino Rota, Jean Sibelius) úsznak mintegy végtelenített hangszalagról ismétlődve a játék alá, miközben sokszor ismétlődésekben és az ismétlődések finom hangsúlyeltolódásaiból összeadódó gesztusmondatokban találja meg önmaga markáns karakterét a Bausch-i mozgásanyag is. Egy vörös szaténruhás lány előre billeg a rivaldáig, megáll a közönséggel szemben, végigsimítja a haját, a testét, forgatja a kezét, vigyorba merevedik, majd sarkon fordul, és visszasétál a helyére. Újabb hölgy jön, majd megint egy, aztán egy fiú, később három egyszerre. Mindannyian ugyanazokat az egyszerű, szinte hétköznapi mozdulatokat végzik. Nem akarnak ők különbözni senkitől, egyéniségük mégis akarva-akaratlan enyhén átírja a gesztusokat. Ez benne a szép. Egy pár simogatja egymást: mozdulataik leheletfinomak, áttetszőek, lágyak, de egyáltalán nem színpadiasak, negédesek. Mintha utcán, villamoson, metróban lesnénk meg őket a civilség bántó íze nélkül. Egy-egy kiemelt jelenet hátterében vagy tömegakció(k) kavarognak, vagy mindenki a helyén ül mozdulatlanul. Egy másik pár testsimogatós jelenete egyre agresszívabb mozdulatokba torkollva szinte a tettlegességig fajul. Ugyanez megismétlődik a darab végén egy hölgy plusz fiúkar leosztásban is. Időnként megjelenik két fidres-fodros rózsaszín „angyalka” és kedvesen bájolog. Egy lila ruhás lány pénzt kunyerál a nézőktől a színpad szélére begurított hintalovaglásra. Egy fiú és egy lány a színpad ellenkező sarkában ülve, szemben egymással vetkőzni kezd. Huncut, incselkedő arcjátékkal bátorítják egymást. Egy másik fiú és egy másik lány szemben a publikummal, arcukra fagyott mosollyal sorozatosan gáncsot vet egymásnak. A fiú becézőn megfogja a lány karját, majd teljes erejéből hátra csavarja. A lány válaszul gyöngéden megsimogatja a fiú arcát és „leszakítja” a fülét. S ez így megy tovább percekig.

A majd’ harminc fiatalt egyszerre mozgató csoportjelenetekben Bausch kedvenc térformái (séta körben, menetelés libasorban) gyakran láthatók. Közben a táncmozdulatok sokszor nem is táncmozdulatok, hanem furcsa, szenzibilis, jelbeszédszerű gesztusszimfóniák. Bausch kiűzi a harsányságot, az affektálást, a ripacsériát a színpadról, a maga módján mégis gyakran megnevettet. A részletekben való elmerülést célozza, hogy a fragmentumokból, töredékekből, forgácsokból kiadódó egész végül a teljesség igényét keltse. Csipetnyi burleszk, kiskanálnyi commedia dell’arte, leveses tálnyi szabad tánc, húsos fazéknyi színház. Ez a Kontakthof receptje.

Tanzquartier Wien, 2010. február 27.