Üdlak és Kálvária

Turbuly Lilla kritikája a Passio Reversible-performanszról

Tizedik születésnapját ünnepli Gergye Krisztián Társulata, és ebből az alkalomból különleges, tizennégy előadásból álló performanszsorozatot terveznek, melynek első stációjára július 27-én Gergye Krisztián szülővárosában, Kőszegen került sor.

Fotók: Kővágó Nagy Imre. Forrás: Gergye Krisztián Társulata

Az első helyszín, a „makacs Zsinagóga”, ami„nem és nem akar összedőlni, pedig 1944 óta üresen áll”, megoldatlan problémahalmazt okozva ezzel a városnak – ahogy egy, az épület történetével foglalkozó cikkben olvasható. Szemmel láthatólag egyhamar nem is fog, mert lepusztultsága ellenére sem tűnik omlatagnak, inkább valamiféle időtlen állandóság sugárzik belőle, akárcsak abból a néhány világi tárgyból (ómódi írógépből, bútorokból) amelyek a gyertyatartók, a sírhalomra emlékeztető földkupac és a hosszú asztalra kirakott, kerámiatáblácskákba vésett nevek (a holokauszt kőszegi áldozatainak nevei) mellett a belső térbe kerültek. És mindjárt ott is vagyunk a színlapon szereplő sajátos műfaji megjelölésnél: viktimológiai performansz. Hiszen az itt bemutatott Előjáték középpontjában az áldozattá válás áll. Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián kettősében férfi és nő, anya és fiú küzd a születésért és a megmaradásért, a túlélésért, vérben toporzékolva, egymást védve, vonszolva, és persze elbukva a mindezt részvétlen közömbösséggel szemlélő, zöld katonai sisakban ülő szereplőtársak szeme előtt, akiket végül velük együtt terelnek fel egy teherautó platójára.

Mi, nézők viszont önként és gyalog indulunk a második helyszín, a Kálvária hegy felé. Idegenvezetőink, Madák Zsuzsanna és Szakács Ildikó a hegy lábánál felhívják a figyelmünket arra a kis rejtekhelyre, amelybe 1945-ben a magyar koronát rejtették, mielőtt megkezdte jó harmincéves száműzetését. Aztán elindulunk felfelé, a 393 méter magas hegyre. (Úgy a nyolcadik stáció körül támadnak profán gondolataim az elhanyagolt kardio edzések szükségességéről és hasznáról.) Aztán fent mintha egy másik előadásba csöppennénk, a lenti némaság után itt szinte a vásári komédiák harsányságával tessékelnek a helyünkre, és ültetnek le bennünket szemben a háromtornyú barokk Kálváriatemplommal, háttal az útikönyv ígéretét nem meghazudtoló, valóban káprázatos kilátásnak.

Ami ezután kezdetét veszi, az annyira tömény, annyira telített szimbólumokkal és utalásokkal, hogy az egyszeri néző csak kapkodja a fejét a sejtések, ráismerések, képzettársítások, elejtett és megtalált fonalak rengetegében, és sajnálja, hogy a szó szoros értelmében is csak egyszeri néző, mivel egyetlen alkalommal bemutatott, újraláthatatlan előadás részese lehet. Ugyanakkor az is érezhető, hogy a hirtelenjében fel nem fejthető szálak is vezetnek valahová, sőt, nagyon is tudatosan szövődnek egybe. Hogy mi minden és mivel? Vörösmarty Csongor és Tündéje a Bibliával, magyar népmesék a Piroska és a farkassal, a hegy lábánál elrejtett korona a mindig meztelen királlyal és a legkisebb (Gergye)királyfi történetével, a Tárnok Marica mozgatta kis báb-humunculus útja a szülőhelyét elhagyó, majd oda visszatérő fekete bárányéval.

És az útkeresés, Istenkeresés szólama mellett talán ez a legfontosabb ezen a két esőzuhogtató nap közé ékelődött, váratlanul tiszta és szép napon és estén, ez az, amit Gergye Krisztián elsősorban itt, Kőszegen mondhat el. Hogy milyen kiszakadni abból a közegből, ahol Makranczi Zalán apafigurája erős tájszólással azt ordítja a fülébe, hogy miért nem maradt gyári munkás a helyi kábelgyárban, és ahol az anya (Ágens) sem tud mit kezdeni az ő mitológiájával. És milyen makacs zsinagóga módjára nem dőlni össze, visszatérni oda, fát ültetni a kidőlt helyett, és mi lesz a fából, ha gyökerével felfelé ültetik. Megfordítva ideillik-e? Hol van a Csongor és Tündéből ismert Üdlak, és van-e egyáltalán, vagy csak a Kálvária létezik?

Az egyszeri néző aztán feladja mindent megérteni vágyását, és rábízza magát az érzékeire és az intuícióira, hagyja, hogy az egész hasson rá: a Kálváriatemplom tornyainak hármassága a szereplők alkotta, folyton változó háromszögekkel a templom előtti széles lépcsősoron, Bella Máté zenéje, amit az Éj monológjára írt, a piros ruhák, a vér vöröse, a fekete tinta és a háttérben végig jelenlévő fekete koporsó.

A Trilógia Maraton Első Stációja mintha mindent magába sűrítene, mintha az első állomásban ott lenne az összes többi. Hogy innen hová, merre a „Feltépett múltban”, az augusztus 26-án, Pannonhalmán kiderül.

Passio Reversible, Trilógia Maraton (I/1) (Gergye Krisztián Társulata)

Első trilógia: Feltépett múlt

Első stáció – viktimológia-performansz

Zenei szerkesztő: Philipp György. Zeneszerző (az Éj monológja): Bella Máté. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk, kellék: Károlyi Balázs. Videó és dokumentáció: Nay Tilda. Dramaturg konzultáns: Miklós Melánia. Pszichológus konzultáns: Csigó Katalin. Produkciós menedzser: Trifonov Dóra. Rendező, koreográfus, látványtervező, író: Gergye Krisztián.

Szereplők: Ágens, Barsi Márton, Boudny Lídia Ágnes, Gergye Krisztián, Lőrinc Katalin, Madák Zsuzsanna, Makranczi Zalán, Pásztor Tibor, Szakács Ildikó, Tárnok Marica.

Kőszeg, Zsinagóga, Kálvária hegy, 2011. július 27.