Electric-boogie Dracula gróffal
Petrova Miroljuba kritikája a Draculáról
A Dracula a kortárs táncelőadás kategóriai behatárolásából a nem kevés, nívós táncrészlet és a szerethető alkotók miatt nagy örömömre (jó értelemben) némileg kilóg, nyelvtanát tekintve viszont, az adott témának és a hazai irányvonalnak megfelelő: szenvedő szerkezetekben nincs benne hiány.
Petrova Miroljuba kritikája a Draculáról
A Dracula a kortárs táncelőadás kategóriai behatárolásából a nem kevés, nívós táncrészlet és a szerethető alkotók miatt nagy örömömre (jó értelemben) némileg kilóg, nyelvtanát tekintve viszont, az adott témának és a hazai irányvonalnak megfelelő: szenvedő szerkezetekben nincs benne hiány.
Friedrich Wilhelm Murnau Nosferatu című némafilmjének Dracula (a filmben Orlok nevű) grófja már éjfél előtt táncra perdült a MU Színház balettszőnyegén. Feltehetőleg Szitás Balázs mint a grófot „meglátogató” Hutter, Egyed Bea pedig Hutter feleségeként, Ellenként kerekíti a Nosferatu ihlette produkciót. A szereplők azonosítását élő emberi mivoltuk ellenére is már a kezdetekben szükségesnek érzem a cselekmény fonalainak ügyes-bajos bogozgatása érdekében.
fotók: Kővágó Nagy Imre
A vámpírtörténetek divatba hozatalának véleményem szerinti egyik fő oka a rettegés, a félelem és a rejtély folytán végbemenő adrenalin-termelődés izgalom iránti vágyat kielégítő szerepe, mely funkció ezúttal nem került a filmhez hasonlóan MSc szintre (a hatvan perc alatt egyszer sem öntöttem magamra az ölemben szorongatott teámat), amennyiben egyáltalán a rémület szerepelt a hatáscélok listáján. Az előadás hangulata mégis kellően hideg, a kivitelezés pedig a Fehér Ferenctől megszokott módon minőségi és élménydús, ő maga a tudatosan végrehajtott mozdulatok pillanatnyi dinamikájától függetlenül minden helyzetben csodálható. A darab humoros fűszerezéséből adódó kellemes érzetet fokozza, hogy az egyébként kis mennyiségben megjelenő nyugodtabb szakaszok statikus és egyszerű mozgásai is magas élvezeti szintre emelkednek az előadásmód következtében. A lány a sárga ruhában a „zombis” tartással, a rezzenéstelen arckifejezéssel és a monoton elszántsággal végzett feladat-végrehajtási metódussal szerepének frappánsan beletanult, minden tekintetben odaillő táncosa. Magasságával feltűnően kilóg, mely még inkább a groteszk ábrázolásmód találó alátámasztása. Hutter az első sor rendezői bal oldalának negyedik székéből szemlélve, sokszor dilis professzorként szuperál, lehet, hogy néha az is, de ez esetben inkább ráhagynám a bogozgatást.
Kezdetben csak furfangos dolognak tetszik az utcán haladók megjelenített járási ritmusa, ám később, ha tartósan nem egyezik a belső ritmussal, vagy a fülben az amúgy remekül választott és kombinált zenével, zavaróvá válik. Jómagam igyekszem „egyszerre lépni” a harmónia érdekében, és lám a teljesség igénye – elenyésző mértékben ugyan, de – a színpadon is előbújik. Bár befogadható a közvetlenséget teremtő, késleltetett hatás, de a párhuzam ismételt fennállása esetén, mikor teljesen együtt a két spicc, újra felmerül bennem a korábban már megtapasztalt egyenletességre való igény, és már nem teljesen kielégítő az akár szándékos (akár nem) mozgásbeli „elcsúszás”. A zenével összhangban lévő ritmika és szüntelen rezgés folyton-folyvást éberen tartja a szemlélőt, a vámpírok örök nyughatatlanságát felidézve.
A Dracula a kortárs táncelőadás kategóriai behatárolásából a nem kevés, nívós táncrészlet és a szerethető alkotók miatt nagy örömömre (jó értelemben) némileg kilóg, nyelvtanát tekintve viszont, az adott témának és a hazai irányvonalnak megfelelő: szenvedő szerkezetekben nincs benne hiány. Fehér Ferenc és Egyed Bea duettjét néhány röpke mozdulat erejéig az argentin tangó lábjátéka is gazdagítja, és a hip-hop stílus electric-boogie irányzatához hasonlítható robottánc sem elenyésző mértékű. Bizonyos mozgáskombinációk ismétlődése, a segéd és a gróf ellentörekvései a két férfi táncában veszélyt, irányíthatatlanságot sugallnak, a pár táncában a feszültség fokozását eredményezik, melynek időnként megnyugvás, időszakos kimerülés vet véget.
A Michael Jackson Thrillerjének élőhalotti táncát idéző performance kísértetiesen hasonlít a klasszikus vámpírfilmekben megformált karakter nyomán kialakult elképzelésre, mind a gróf szerepjátékát, mind az egyszerűségével és némaságával nagy hatást gyakorló összképet vizsgálva.
A vámpír az első támadását a heves táncattitűdöktől extázisba került nőre mosolyra derítő és mégis ijesztő szájrebegtetés kíséretében méri. A fényjáték emeli az előadás színvonalát (még arra is jut odafigyelés, nehogy az erre igen érzékeny főhőst túl sok fény érje). A kezdeti, elmélyült figyelmet megkívánó pezsdítő dinamika végigkíséri a bemutatót, teázgatásra így nem jut idő.
Egy fekete-fehér némafilm ihlette koreográfiát készíteni ötletes művészi bravúr, esetünkben ehhez méltó kivitelezéssel. A díszlet és tárgyhasználat teljes minimalizmusa magasra helyezi a táncnyelvi kifejezéssel elérni kívánt lécet, mindeközben az akrobatikus elemek használatát szükségeltető rúdugrásnak sincs akadálya, a Draculán még térdvédő is van, ami épp csak annyira mókás, mint a Nosferatu mai szemmel a Twilight és a Frászkarika után. Az a tény, hogy vámpírügyben ez utóbbiak és hasonmásaik vezetik a slágerlistát, nem könnyíti meg a földes koporsó- és műfogmentes előadás sikerre vitelét. Ám kellő fantáziával és megfelelő célközönséggel még ilyen puritán módon, vámpírvadászok, fokhagyma és vér nélkül is, kiérdemelhető az elismerés.
Dracula
Zene: Fehér Ferenc, Sidsel Endresen & Bugge Wesseltoft. Hangtechnikus: Kovácsovics Dávid. Jelmez: Simon Judit. Fénytervező: Bánki Gabi. Koreográfia: Fehér Ferenc.
Táncosok: Egyed Bea, Fehér Ferenc, Szitás Balázs.
MU Színház, 2011. szeptember 16.
