Töretek teljessége
Török Ákos kritikája a Loan Sharking előadásáról
Az utca és a balett-termek – konvencióink szerint – távoli mozgásmódjainak összeolvasása, összeszerkesztése még akkor sem több táncnyelvi trouvaille-nál, ha ebben az esetben a végeredmény egy érzékelhető illesztések nélküli egész, és hogy ha a mindkét mozgásformában kiválóan képzett előadók mindannyian anyanyelvi szinten is beszélik ezt a quijadai dialektust.
Török Ákos kritikája a Loan Sharking előadásáról
Az utca és a balett-termek – konvencióink szerint – távoli mozgásmódjainak összeolvasása, összeszerkesztése még akkor sem több táncnyelvi trouvaille-nál, ha ebben az esetben a végeredmény egy érzékelhető illesztések nélküli egész, és hogy ha a mindkét mozgásformában kiválóan képzett előadók mindannyian anyanyelvi szinten is beszélik ezt a quijadai dialektust.
A RUBBERBANDance Loan Sharking című majd’ hetven perce különleges képződmény, és csak részben a breakdance és a balett mozgásképleteinek bizarr, mégis hézagmentes összevonása miatt az. A Loan Sharking igazi meglepetése inkább az, hogy a több, különböző évben született, négy különálló koreográfiából egybefűzött munka végül is tényleg összeáll. Széttartó eredete, komponált színpadi kelletlenségei, a megszokottól elütő ritmusú szünetei, helyenként oda nem illő ki és beszólásainak dacára… Vagy éppen azért.
fotók: Michael Slobodian/ forrás: Trafó
Bakival kezdődik a színházi péntek este a Trafóban: az előadás első jelenetének első zenei hangjai éppen csak felhangzanak, amikor kiderül, hogy elmaradt a megszokott kétnyelvű figyelmeztetés mobiljaink kikapcsolására. A familiáris szöveg – alig kihallható nézőtéri fészkelődések között – végül elhangzik: a Loan Sharking így egy kínos újrakezdéssel indul. Ekkor még nem igen sejthető, hogy „baki” és „break” nem csupán a szó eleji hangzójukban rokonok, ám az talán már igen, hogy a RUBBERBANDance nem a táncművészet kényelmesebb, nézőbarát oldalát fogja megcélozni.
Az utca és a balett-termek – konvencióink szerint – távoli mozgásmódjainak összeolvasása, összeszerkesztése még akkor sem több táncnyelvi trouvaille-nál, ha ebben az esetben a végeredmény egy érzékelhető illesztések nélküli egész, és hogy ha a mindkét mozgásformában kiválóan képzett előadók mindannyian anyanyelvi szinten is beszélik ezt a quijadai dialektust (a koreográfus: Victor Quijada). Egy nyelv értéke sosem eredetének különcségében, hanem a rajta keresztül történő egymás közötti közlekedések lehetőségeiben rejlik. A Loan Sharking mégsem csupán táncbűvészet, annak ellenére nem, hogy több-kevesebb időre van szükség a nézőtéren, mire a bizarr nyelvújításnak szóló, a befogadói intellektus számára önmagában kevéssé izgalmas rácsodálkozás végül termőre fordul.
A break törést jelent: a folyamatosság megtörését időben, a test megtörését térben. Az előadás a váratlan pillanatokban nem várt módon megnyúlt szünetekkel, az éppen nem játszó előadók fényben felejtésének visszatérő poénjával, az első részben néhány kimódoltnak ható mozgássorral, nézve is fájdalmas testcsavarok tucatjaival mindkettőből bőven mér.
A Loan Sharking leggyakrabban újra meg újra idézett mozdulata, amikor az egymás felé mozgók lába saját hátuk felett, ön- és közveszélyes lendülettel csapódik előre, emblematikus képzete ez életenergiák túltelítettségének. A sziámi harcoshalak felfokozott intenzitású idegrendszerük miatt, nemtől függetlenül nem viselik el egymás közelségét, ezért csak úgy képesek párzani, hogy az ehhez elengedhetetlen közelség miatti ingerültségük levezetésére – násztársuk kivételével – minden közelükben lévő fajtársukat megtámadják. Quijada színpadi figurái természetük szerint tehát még ennél is harcosabbak: nemhogy fajtársaik, de önmaguk sincsenek biztonságban saját maguktól, miközben nem tudnak mit kezdeni az ebből óhatatlanul adódó magánnyal. Egyedül maradt játszói tanácstalanul nézelődnek, enerváltan nyúlnak el a földön, vagy éppen virtuóz lendülettel produkálják magukat: várják a mozgatót, a közös mozdulatok elindítóját, a társat, a nézőt, máskor többen együtt mozdulnak végig egy mozdulatot. És a nézők persze adottak, a játszótársak pedig érkeznek, néha csak éppen odébb rakják, máskor megmozdítják, magukhoz emelik, vagy éppen maguk alá kapják a másikat: önmagában bizarr mozgássoraik tökéletesen illeszkednek egymáshoz, miközben maguk a figurák furcsa módon mégiscsak érintetlenek maradnak egymástól. Közös mozdulataik végigérnek, de nem jutnak sehová. Együttlétük az előadás legszebb pillanataiban pózként lepleződik le: mozgásos szabadságuk csúcspontjain férfi és nő érzelmek illusztrációjaként, látványos hiábavalósággal lóg egymáson. Az előadás zárójelenetében mindezek után a nő lecsúszik a férfiről, ellépnek egymástól, a fények kialszanak: break.
Quijada koreográfiacsokra végezetül – és nem csupán mozgásnyelvének precíz kidolgozottságában – álbakistul-mindenestül egybeér, még ha ez az egy ebben az esetben paradox módon éppen a töredezettség is.
Mindez azt jelenti, hogy van róla mit gondolni, van vele mit kezdeni, azt azonban nem, hogy igazán kellemes nézőtéri élmény végignézni.
Loan Sharking (RUBBERBANDance Group)
Koreográfus: Victor QUIJADA. Fény: Yan LEE CHAN. Zene: Igor STRAVINSKY, Antonio VIVALDI, Dave BRUBECK. Eredeti zene / Original music: Jasper GAHUNIA
Jelmeztervező: Anne-Marie VEEVAETE.
Előadók: Karen CASTLEMAN, Elon HÖGLUND, Emmanuelle LÊ PHAN, Daniel MAYO, Anne PLAMONDON, Victor QUIJADA, Lila-Mae G.-TALBOT.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. október 14.
A Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program.
