A jelek és ötletek viharában

Török Ákos kritikája a Viharról

A Vihar első tíz percében semmit sem értettem. Persze dekódolgattam szorgalmasan: kötelek mint hajó, majd mint sziget, fa mint csónak, mint emelvény, kötelek, nők általi megkötözés mint szövés… De mindezt inkább csak szakmai szorgalomból, mint bármiféle inspiráló művészi élmény hatására tettem.

Török Ákos kritikája a Viharról

A KET erői legjavát mozgósította legújabb bemutatójához: Gergye Krisztián és Szögi Csaba rendezése mellett Virág Melindát, Jónás Zsuzsát és Hámor Józsefet is csatarendbe állították koreográfusként. Ami létrejött, a Rómeó és Júliától a Woyzeckig bármi lehetne, akár még a Vihar is.

Amit nem lehet elvitatni a KET-től, az a táncosok magas szintű képzettsége, ami ebben az esetben nagyon kevésnek bizonyult. Részben önismétlés részemről, de ismét feltűnt, hogy nagyon hiányzik egy-két igazi táncos egyéniség a társulatból. Katonka Zoltán kimagasló technikai tudásához még évek és tapasztalatok hiányoznak, míg Asztalos Dóra akár készen is állna egyedül elvinni hosszú perceket, ha különleges és szembeszökő megjelenéséhez a megfelelő mozgást is megtalálná neki valaki. A Vihar legerősebb színpadi egyénisége a premieren Horváth Adrienn volt.

A kezdőkép, ahogy a színpad hátsó részében lassan sétálgatnak a szereplők, szinte védjegye lett a KET-es előadásoknak: az Egonegonegonon kívül minden itt látott darabban szerepel, inkább sablonnak tűnik már, mint stílusjegynek. Utána a földre vetített képet emelik fel az előadók táblakép méretű vásznakra, ami látványként olyan, mintha plazmatévéken jelennének meg arcok, testek, víz és úszó emberek, de a trükkösségen túl nem sokat ad hozzá mindahhoz, ami eztán történik. Amikor tanácstalan a kritikus, elkezdi elmesélni, illetve leírni mindazt, amit a színpadon lát, rábízva az értelmezés, a vele valamit kezdés feladatát az olvasóra. Ha egyetlen izgalmas értelmezés sem kínálkozik, az minden esetben az előadás hibája is. A jó előadásnak nem kell egyértelműnek lennie, de minden esetben illik adnia olyan érzelmi-intellektuális lendületet, amely a befogadó értelmező erőit megmozdítja. A Vihar első tíz percében semmit sem értettem. Persze dekódolgattam szorgalmasan: kötelek mint hajó, majd mint sziget, fa mint csónak, mint emelvény, kötelek, nők általi megkötözés mint szövés… De mindezt inkább csak szakmai szorgalomból, mint bármiféle inspiráló művészi élmény hatására tettem.

A jeleket finom ritmusban, sokszor szimultán kapjuk, de ezek legfeljebb szeparált szavak maradnak, és nem állnak össze még egy elemi mondattá sem, és ez az össze nem álló mozaikosság a legkevésbé sem termékeny, sokkal inkább unalmas és hiábavaló. Fa, kötelek, miközben leginkább buddhista szerzetesre emlékeztető ruhákban, ihletetten mozognak a táncosok, néha lihegnek, néha felkiáltanak.

Az előadás kiemelkedő jelenete, amikor Horváth Adrienn a földön, tengeri lények mintájára hengergőző lények közé kerül, akik felváltva „használják” őt, nem durván, inkább csak úgy, ahogy az állat öl, kelletlen, de kérlelhetetlen céltudatossággal és minden etikai nézőpont ellehetetlenítésével. Katonka Zoltán minden megmozdulása érzéki örömet okoz, főként azok, amelyek Hámor József keze nyomát sejtetik, de hogy mindez nem indul sehonnan és nem tart sehová, az már nem az előadó hibája. Szintén említést érdemel Gulyás Oszkár szólója egy kicsiny fadarabbal a térdhajlatában, valamint a legelső tumultuózus jelenet, amelyben a darab ikonikus központi pózából – ökölbeszorított kezek a fejtetőn, miközben a könyökök elnyílnak, így láthatóvá téve az arcot, de mégis védve a fej nagy részét – egy-egy kiáltással indítanak, érzékletesen megjelenítve mindazt a megrökönyödést, létbevetettséget, ami azért utal a Vihar alaphelyzetére.

A jelek értelmezhetetlenségénél csak egy rosszabb van: a jelek közhelyessége. A Vihar a vége felé ebbe a csapdába is belekúszik. A köteleken keresztbe fekve elaléló-meghaló test leeresztése, a két kötélen fejjel lefelé, ünnepélyes lassúsággal leereszkedő Katonka és az utolsó jelenet, amelyben a férfiakból kiépülő testgúlán a nők felmásznak az erkélyre – a kínosság határán mozog minden szépsége ellenére. A Vihar legtöbbször a jelekig nem, csupán olyan ötletekig jut el, amelyek gyakran némi Moulin Rouge-szerű esztétikai érték szintjén pukkannak el. A dramaturgia kapcsán nem az a probléma, hogy nem látjuk viszont a shakespeare-i művet, hanem az, hogy semmilyen művet nem látunk, csupán ötleteket, jeleket szofisztikált és közhelyes utalásokat, amelyek nem gravitálnak semmiféle centrum felé. Táncdarab helyett táncestet kapunk.

Az előadás utolsó gesztusainak egyike, amikor a kezdetben a nézőtérrel szemben elhelyezkedő, kötélből megrajzolt hajótat vagy szigetcsúcs iránya megfordul, ezzel mi, nézők kerülünk a tatra vagy szigetre, és minket hagynak el a színpadi történések résztvevői. Valahol itt van az a pont, ahol ötlet és artisztikum összeér, nem szájbarágós, de nem is túlságosan éteri, szép, tiszta gondolat egy szép, egyszerű gesztusba oltva.

Van egy kérdés, amely ebben az esetben nem megkerülhető, még ha nem is elsősorban azért, hogy legyen kin elverni a port: hogyan dolgozott együtt ez az öt ember, akikből legalább három szinte totalitárius személyiség? Merthogy az eredmény éppen fordítottan arányos az alkotók kvalitásosságával.

Vihar (Közép-Európa Táncszínház)

Zeneszerző: Szigeti Máté. Zenei szerkesztő: Philipp György. A hangfelvételen közreműködik: Bartek Zsolt, Chelemen Paula, Philipp György, Rohmann Ditta. A hangfelvétel a CitySound Stúdióban készült, készítette Pálinkás Márton. Jelmez: Béres Móni. Koreográfusok: Virág Melinda, Jónás Zsuzsa, Hámor József. Társalkotók: Gergye Krisztián, Szögi Csaba.

Előadók: Asztalos Dóra, Eller Gusztáv, Gulyás Anna, Gulyás Oszkár, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Kelemen Krisztián, Mádi László, Palcsó Nóra.

Bethlen Kortárs Táncműhely, 2010. március 19.