A legértékesebb halott

Péter Márta jegyzete a Can We Talk About This? előadásáról

A multikulturalitás részben izolált embercsoportokat, részben kényszerű és feszült egymásmellettiséget termelt ki, valamint végzetes erkölcsi relativizmust. És közben rég elszakadtunk a Korán, a Biblia és minden írás eredeti szellemétől.

Péter Márta jegyzete a Can We Talk About This? előadásáról

Két évtizede már, hogy a Petőfi Csarnokban bemutatkozott a DV8 Physical Theatre; a Strange Fish című darabbal sok szokatlan dolog zúdult az akkori nézőre, mindjárt a szűkebb és tágabb közösségek teherbírását, etikai mércéjét, toleranciáját tesztelő mélypszichológiai merülés, s vele egy sajátos forma vagy műfaji keret, az úgynevezett fizikai színház, amely persze több és differenciáltabb is a magyar szó sugallta fizikaiságnál. Aztán jött a többi „szokatlanság” is, mert Szabó György mindig beszerzett valami új és kurrens világcsemegét, ébren tartva a fogékony polgár emésztőnedveit. És mi tagadás, az évek, sőt, a Trafó igazgatását is beleértve, már évtizedek alatt hozzászoktunk a kényeztetéshez, hogy itthon is láthatjuk a legjobbakat, hogy nem kell autózni, vonatozni Bécsig, vagy a pénztárca függvényében tovább, mert Budapest is a nemzetközi kulturális vérkeringés része. A DV8 legfrissebb, a Temps d’ Images – Képek Ideje Fesztivált indító előadásain tehát nehéz lett volna elvonatkoztatni a múlt és a jelen történetétől.

Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf
Fotó: Stephen Berkeley White

A brit társulat vezetője és rendezője, Lloyd Newson Can We Talk About This? (Beszélhetünk erről?) című darabjával különben is az emlékezetet, a társadalmi és személyes emlékezőképességet igyekszik ébren tartani, olyan erővel, hogy az már kényelmetlen legyen, hogy attól elfordulni ne lehessen, hogy végül a súlyos emlékteher megnyilatkozásra, valamilyen belső döntésre késztessen. Ez tulajdonképpen egy individuális etikai lépés(sor), amellyel szembesülni kell, s amelyhez a tárgyat a hétköznapok, vagyis a „hétköznapivá” lett borzadalmak szolgáltatják. Newson valószínűleg zsigerből érzékeny, talán ezért is írt kacskaringós utat, amíg a színpad felé nyitott; először anyaországában, Ausztráliában folytatott pszichológia tanulmányokat, onnan került egy ösztöndíj révén a londoni Contemporary Dance School tánctermeibe. A Strange Fish című darabban mindenesetre még elég pontosan leképeződött a pszichologizáló tematika, és a testkezelésben is világosan előtűnt a test mint lélekotthon analogikus képzete. De idővel a rendező-koreográfus is váltott, a világtól nyilván nem függetlenül, mára mintha némileg szikárabb, borongósabb lenne, még humora is edzett, karcos. A színpadi műfajok egy igen fontos vonulatához fordulva, dokumentumokból építkezik, mégpedig a szólásszabadság, cenzúra, vallás, rasszizmus olykor alig szétválasztható, vagy egyenesen szétválaszthatatlan problémaköréből merítve, megtörtént eseményeket terít elénk, egyszerre legalább két síkon. A vetítések, a képernyőkön látható doku-anyagok mellett a táncosoktól hallott szövegek is meglehetősen egzaktak; egy-két jelenettől eltekintve, az előadók szinte száraz középregiszterben, tényszerűen közlik a dolgokat, miközben ugyanők egy szimbolikus, olykor egyenesen abszurd mozgást is társítanak a szöveghez, s e bizarr szinkronitás állandó egyensúlyozásra (és súlyozásra) késztet a tények esztelensége és az esztelenségek tényei között.

Seeta Patel
Fotó: Oliver Manzi

Londonra, illetve Angliára gondolva nem meglepetés, hogy az egyik eleven társadalmi polémia épp az iszlám bevándorlók, iszlámhitűek körül sűrűsödik meg. A török vendégmunkások Németországa mellett Európában talán csak Franciaország mutat e téren hasonló feszültséget, bár az elmúlt években például Malmö is egészen különös képeit adja a multikulturalitás sajátos jelenségeinek. Mindenesetre a szigetországban nem kevés mecset, imaház, sőt minaret, kulturális központ is épült és épül, szembesítve az őslakosokat mások másságával. A kérdés kényes – e jelzőt az előadásban szinte az aljas megalkuvás szinonimájaként jegyzik, hiszen azt jelenti, hogy valamiről jobb nem beszélni, durván annyi, hogy „pofa be!”. Csakhogy közben megy az élet, ölnek, gyilkolnak, terrorizálnak, megcsonkítanak, üldöznek, kiátkoznak, elítélnek, akasztanak, s mindezt a hit nevében. Ez az elementáris, önmagában nem kételkedő energia olykor szinte félelmetesnek tűnik az elaggott, „Vén Európában”, hiszen ezt a földrészt, főként nyugati felét, úgy tűnik, most épp társadalomtörténeti vívmányai, demokratikus hagyományai teszik sebezhetővé. Hová lehet innen lépni? Hová vezet út? És van-e út egyáltalán?

Kim-Jomi Fischer, Hannes Langolf
Fotó: Oliver Manzi

Néha úgy tűnik, az emberiség nem változik, csak rója köreit földi életében, csak ismétli önmagát, más és más címkék (színek, zászlók, stb.) alatt. Ahogy Európa történetéből sem törölhetőek az egykori, kíméletlen keresztes hadjáratok és vallásháborúk, és ahogy a világ sok táján zajlik most is hasonló. És különös, hogy az ellenség megölte ember a legértékesebb halott, mert az ilyen halált lehet „dicsőséggel” megbosszulni. Hogy mindig, mindenütt kettős mérce működik, jogi és etikai szempontból is. A különféle ajkúak együttlakása, úgy tűnik, új Bábelt teremtett, ezúttal szellemi értelemben. A multikulturalitás részben izolált embercsoportokat, részben kényszerű és feszült egymásmellettiséget termelt ki, valamint végzetes erkölcsi relativizmust. És közben rég elszakadtunk a Korán, a Biblia és minden írás eredeti szellemétől.

Lee Davern
Fotó: Matt Nettheim

A koncentrált előadás hatalmas anyagot mozgat; megannyi interjúból, híranyagból, jelentésből, filmrészletből, áldozatok fotóiból, krétával falra írt és sorsot idéző nevekből (Salman Rushdie, Theo van Gogh, Kurt Westergaard…) rakódik ki az a különös színpadi montázs, amely verbatim táncszínházként jelzi magát, és utazik a világban, felmutat, szembesít és provokál. És döntésre kényszerít utolsó mondatával is.

Szabad akarok lenni, tehát befogom a számat.

Vajon mi itt és most mit teszünk?

Can We Talk About This? (DV8)

Rendezőasszisztens: Elizabeth Mischler. Színpadmester: Tom Pattullo. Színpad: Matt Davis. Hang: Eamon Walsh. Fényterv: Beky Stoddart. LX: Richard Godin.

LX és videó: Ben Dodds. Rendezte: Lloyd Newson.

Táncosok: Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf, Ermira Goro, Lee Davern, Joy Constantinides, Christina May, Seeta Patel, Anwar Russell, Samir M’Kirech, Kim-Jomi Fischer.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. február 23.