Balettfeltámadás Berlinben
Hézső István a kritikája a La Péri berlini bemutatójáról
Malakhov zseniális fantáziával táncokkal osztja fel a cselekményt – a siralomháztól a kivégzésig. És közben beledolgozza a pas d’actionokat, a hárembeli féltékenység, az ármány, a vágyakozás és a bosszú „töltelékeit”, amit mind a két szereposztás jól el is játszik. (Bár az unalomból fakadó ópiumos álmot, vagy a féltékenységet a háremben method actinggel hitelesebbé lehetne tenni.)
Hézső István a kritikája a La Péri berlini bemutatójáról
Malakhov zseniális fantáziával táncokkal osztja fel a cselekményt – a siralomháztól a kivégzésig. És közben beledolgozza a pas d’actionokat, a hárembeli féltékenység, az ármány, a vágyakozás és a bosszú „töltelékeit”, amit mind a két szereposztás jól el is játszik. (Bár az unalomból fakadó ópiumos álmot, vagy a féltékenységet a háremben method actinggel hitelesebbé lehetne tenni.)
Nem mindennapi csemegével rukkolt elő a Berlini Állami Balett: Vladimir Malakhov egy rég eltűnt, XIX. századi romantikus balettet kreált újra: a La Périt (A tündér). Az 1843-ból származó mű, bár saját korában a Giselle-nél is népszerűbb volt, annyi más „sorstársával” együtt nem maradt fent. Hogy ehhez az újraalkotáshoz nagy merészség kellett, már most leszögezhetjük, hiszen – bár a Malakhov vezette társulat „mindenevő” repertoárján majd’ mindegyik XIX. és XX. századi klasszikus balett megtalálható – feltehetnénk a kérdést, hogy a mai közönségnek szüksége van-e ilyen balettek felújítására. A válasz: igen, még ha merészség is. Mert a berlini balettrajongó közönség hozzá van szokva az ilyen „meglepetésekhez”, még akkor is, ha Berlin mindig is inkább a „balettszakadárok” egyik fontos főhadiszállása volt.
A mű alkotókoreográfusa Jean Coralli, a Giselle társkoreográfusa volt (életrajzán éppen most dolgozik a kilencven éves Ivor Guest, a nagy angol balett-történész). Míg a lépések nem, a librettó és a zenei partitúra fennmaradt, nyilván ez mozgatta meg Malakhov fantáziáját, tehát ez nem rekonstrukció (az ilyenfajta baletteket inkább Pierre Lacotte-tól várja el az ember). A zene Friedrich Burgmüllertől származik: a XIX. századi balettek plim-plim és umpa-umpa zenéjének tipikus példája, ugyanakkor nagyon dallamos és jó ritmusú muzsika; zárt számok sorozata ugyan, de a vékonyka cselekmény követéséhez is segítséget ad. A sztori, ha komolyan is vesszük, a szokásos „realitás versus álom”. A főhős Achmed herceg ópiummal színesíti unalmát egy kairói háremben, ahol megjelenik neki a Péri, aki persze el- és átcsábítja az irreális világba, ahogy azt A szilfidben és a Giselle-ben már megszoktuk. Burgmüller, aki a Giselle szüreti képének zenéjét is szerezte (benne a híres paraszt pas de deux-vel) néhány éve már nem olyan ismeretlen, hiszen zenéje már előbb feltámadott: CD-n megvásárolható a boltokban. Malakhov zseniális fantáziával táncokkal osztja fel a cselekményt – a siralomháztól a kivégzésig. És közben beledolgozza a pas d’actionokat, a hárembeli féltékenység, az ármány, a vágyakozás és a bosszú „töltelékeit”, amit mind a két szereposztás jól el is játszik. (Bár az unalomból fakadó ópiumos álmot, vagy a féltékenységet a háremben method actinggel hitelesebbé lehetne tenni.)
Ami a Malakhov-koreográfiát illeti, káprázatosan jó, ahogy kezeli a La Péri-szín balettkarát, s ahogy sok pózból és szimmetrikus vonalakból csökkenti vagy növeli az együttest – különböző pas de trois-kká és pas de cinque-ekké. Látványosak, de csak az emeletről nézve lehet igazán élvezni a nagyszerű térformákat. Malakhov rafináltan tud szólókat és corps de ballet-táncokat komponálni (bár Achmed egyik variációja tiszta Bournonville).
A két szereposztásból Mikhail Kaniskin Achmed hercegét emelném ki: biztos technika, elegancia, figyelmes „partnerolás”. Az „ő Périje”, Shoko Nakamura, egy kicsit mintha visszafogottabb lett volna, a másik szereposztásban Iana Szalenko (Malakhov ukrán honfitársa) nagyszerű balerina, gyönyörű, jól koordinált port de bras-kkal, muzikalitással. Méltó partnere volt a sztár táncos Malakhovnak, aki – úgy éreztem – egy kicsit mintha vesztett volna korábbi ugrásai gyönyörű íveltségéből, ráadásul a második felvonásban még emelési problémák is előfordultak nála. De hát már ő is negyvenkét éves. Ez az este inkább a koreográfus-restaurátor Malakhov diadala, mint a táncosé. Roucem – mím (?) – szerepében Arsak Ghalumian (aki a viharos tapsokból ítélve a berliniek kedvence, hisz nagyobb tapsokat kapott, mint a főszereplők) számomra is felfedezés: briliáns táncos. A produkció sikerét szolgálja Jordi Roig imádnivaló díszlete a háremképpel, a háttérben a régi Kairó visztájával, a Péri-szín vegetációjával, a gyönyörű, buja egyiptomi virágokkal. A kosztümök a XIX. századi litográfiák alapján készültek, a hárem odaliszkjainak (háremtáncosnőinek) látványa ünnep a szemnek.
A Berlini Állami Balett szerintem Németország legjobb három együttese közé tartozik, sőt talán már meg is előzi a stuttgarti és hamburgi társulatot. Legközelebb legszívesebben egy ún. „rég elfeledett” Paul Taglioni-balettet látnék tőlük, Hertel zenéjére.
Berlin, 2010. április 11.
fotók: www.staatsoper-berlin.org
