Színes, szagos, hullámzóan lapos
Szoboszlai Annamária a Magyar Táncművészeti Főiskola modern szakirányú vizsgaestjéről
Míg egy hagyományainál fogva klasszikus struktúra (esetünkben a MTF-é) elsősorban a testet akarja kiművelni, alkalmassá tenni a balett, a különböző színpadi táncok technikailag magas szintű előadására, addig a „kortárs” az ember felől, lehetőségei, alkata, irányultsága felől közelít a cél, vagyis az autonóm művésszé nevelés felé (külön hangsúlyozva a testtudat magas szintre emelését).
Szoboszlai Annamária a Magyar Táncművészeti Főiskola modern szakirányú vizsgaestjéről
Míg egy hagyományainál fogva klasszikus struktúra (esetünkben a MTF-é) elsősorban a testet akarja kiművelni, alkalmassá tenni a balett, a különböző színpadi táncok technikailag magas szintű előadására, addig a „kortárs” az ember felől, lehetőségei, alkata, irányultsága felől közelít a cél, vagyis az autonóm művésszé nevelés felé (külön hangsúlyozva a testtudat magas szintre emelését).
Idén végez a Magyar Táncművészeti Főiskolán az első olyan osztály, amely táncművész-képzésben vett részt, modern tánc szakirányon. Első hallásra talán nehéz megérteni, miért hír, hogy egy osztály modern tánc-szakon szerez művészdiplomát. Ám ha arra gondolunk, hogy a főiskolán az ún. táncművészek eddig klasszikus balett és néptánc szakról kerültek ki (vagyis, ha szigorúan ragaszkodunk a szavakhoz, a balett és a néptánc volt az elfogadott, „a” művészet a táncban), s hogy modern táncot csak a pedagógusképzés keretein belül tanulhattak a növendékek, akkor ennek a végzős évfolyamnak a léte néhány évtizeddel megkésett, szükségszerűen változandó szélirányt prognosztizálhat.
A következő kérdés persze az, mit takar a „modern”, mit tanulnak a növendékek a modern szakirányon. Egyáltalán, mit tud becsempészni a tanszékvezető, Lőrincz Katalin, egy konzervatívnak mondható légkörbe. Az „alapműveltség” esetükben is a klasszikus balett, s annak testértelmezése. Erre épülnek – a mára ugyancsak klasszikusnak tekinthető – modern technikák, vagyis a Graham, a Limon, de tanulnak a diákok Pilatest, improvizációt és kontakttáncot is. Tehát: aki táncművész szeretne lenni, de nem kizárólag spicc-cipőben akarja leélni az életét, az most már választhatja akár az MTF-et is. A „modern tánc” mindezek mellett sem összekeverendő a „kortárs tánccal” és annak ember- és táncszemléletével, melyet itthon felsőfokú oktatási intézményként a Budapest Kortárstánc Főiskola (BUTI) képvisel. Míg egy hagyományainál fogva klasszikus struktúra (esetünkben a MTF-é) elsősorban a testet akarja kiművelni, alkalmassá tenni a balett, a különböző színpadi táncok technikailag magas szintű előadására, addig a „kortárs” az ember felől, lehetőségei, alkata, irányultsága felől közelít a cél, vagyis az autonóm művésszé nevelés felé (külön hangsúlyozva a testtudat magas szintre emelését). Az MTF tanszéki ismertetőben olvasható célja, hogy „olyan sokoldalúan képzett táncművészeket képezzen, akik a táncművészet értékeinek birtokában, magas fokú mesterségbeli tudásuk alapján alkalmasak a hazai és a nemzetközi táncéletben az előadóművészi tevékenységre.” A fentiek, és az idézett sorok értelmében kitűnik, hogy a modern szakirány egy fontos, de még mindig csak fél lépést jelent egy szellemileg szabadabb légkör felé. Hisz továbbra is olyan táncművészek „kineveléséről” van szó, akik elsősorban technikai jártasságot szereznek, amelynek birtokában híven követhetik egy koreográfus szabott utasításait, vagyis nem alkotó egyéniségekről, hanem nagyon ügyes, potenciális testekről beszélünk.
Az esten látott koreográfiákat a mesterek (Gaál Mariann, Gál Eszter, Szigeti Oktávia, Fodor Zoltán), illetve felkért koreográfusok (Raza Hammadi, Bajári Levente, Lukács András, Földi Béla, Bozsik Yvette, Juronics Tamás) készítették/tanították be a végzősöknek. A rövidebb-hosszabb darabok tanúskodnak a három év munkájáról, a diákok tehetségéről, de a modern szakirányon szerzett tudás egyelőre nem mutatkozik a klasszikustól karakteresen különbözőnek, sőt, egyes koreográfiák (Lukács András: Connection; Bajári Levente: Back-up) kifejezetten a magas szintű klasszikus ismeretekre apellálnak. Ennek eredményeként részleteiben látványos, egészében véve a közönséget szórakoztatni akaró estet látunk két felvonásban, mely szemezget a klasszikusból, a modernből, egy cseppet a kortársból – komolyan, mókásan, dzsesszesen, show-san. Meg nőciskedve… És néha rettentő fárasztón… Egyrészt a szellemesnek szánt, de nem mindig épp úgy elsülő koreográfiák, másfelől a sok apró szösszenet közti hosszadalmas átállások jóvoltából (melyekért a színlap tanulsága szerint még csak nem is a ruhacsere volt a felelős). A mesterek, a műsorszerkezetet kialakítók részéről nyilván nem a művészi mélyszántás volt az est tétje, de talán többen is elkalandozhattak volna a „betanítom – letáncolják” koreográfiák laposáról a magaslatok felé, mint ahogy azt Gál Eszter engedte fekete bőrű táncosnőjének az On my landben, Szokolay Dongó Balázs improvizatív (?) zenei kíséretével.
Igaz, a második felvonásban (Fodor Zoltán: Fiatalság, bolondság) a tíz végzős lánynövendék kisikítozhatta-affektálhatta-színészkedhette magát az idétlenül villogó nyuszifülek védelmében (irigykedjenek csak a klasszikus balett szakirányosok!)… A két fiú megpörgethette a koktél-sékert a bárpult mögött… Mindannyian lehettek nagyon-nagyon buták, nagyon-nagyon harsányak, csinosak és szerelmesek… Így, diploma előtt. A VIZSGA meg ez után következik.
Nemzeti Táncszínház, 2010. május 26.
