A vége nagy Boom, boom

Kutszegi Csaba kritikája – Kanyó Béla fotóival – a Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásáról

Csupa játék, móka, poénkodás – lubickolt is benne rendesen a társaság. A pályán a siker érdekében majd együtt kell hozni a három felvonásban néha külön-külön felmutatott erényeket: egyszerre kell törekedni iskolázott technikai fegyelemre, átélt előadóművészetre és ha kell, önfeledt humorra.

Kutszegi Csaba kritikája – Kanyó Béla fotóival – a Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásáról

Van, akinek a Táncművészeti Főiskola balett szakos végzős hallgatóinak vizsgaelőadása: tiszavirágzás. Az ilyen balettkérészek életükben talán egyszer tapasztalják meg, milyen érzés jelentős szólót táncolni operaház színpadán. De az idén végzettek többsége nem efemer jelenség (az alsóbb évfolyamokba járó olvasók kedvéért lefordítom: az efemer tiszavirágéletűt, röpkét, átmenetit jelent), hanem szép táncos pályafutás előtt áll. Jó kezekből kerültek ki: mestereiktől, Jeneses Andreától és Solymosi Tamástól a buldog kitartás és az aprólékos precizitásra törekvés mellett művészi atmoszféra-teremtést is tanulhattak, elleshettek.

Az első felvonásban, a Rajmonda-szvitben inkább az első két jó tulajdonság mozgósítására van szükség, külön dicséretes, ha egy fiatal művész ehhez még egyéni előadásmódot, beleélést is tud társítani. Ez utóbbi legjobban Abderachman táncában Csuja Gergelynek sikerült. Ezeregyéjszakásra maszkírozott figuráját még a fiatal Omar Sharif is sárga irigységgel szemlélné, két igéző partnere, Szabó Zsófia és Adriana Reynaud ügyesen színezi a keleti pompát. A többi szereplő osztályrésze leginkább a technikára koncentrálás marad, talán az erősen klasszicizált Magyar táncban villantja meg néhányszor a magyar virtust a két szólista, Tasnádi Lili és Iváncsa Soma. A tánctechnikára koncentrálás általában tánc helyett tánctechnikára koncentrálást eredményez, e csapdából az első felvonásban a később ígéretes teljesítménnyel előrukkoló növendék művészek is csak részben tudnak kibújni: Hangya Rita és Katricskó Patrícia inkognitóban rejtőzködik a karban, Saeunn Marinósdottír, Rostás Paula és Marina Kourti szólóvariációikban elismerésre méltó, de hullámzó teljesítményt nyújtanak, Felméry Lilinek és Jellinek Györgynek is technikájuk sikeres próbálgatása mellett jórészt csak steril mosolyra futja. Persze-persze, ez azért egy vizsga! A darab meg – noch dazu – Rajmonda… Amely tánctörténeti opus előtt ugyan van okunk tisztelettel leborulni, de az én első (legszebb) jókívánságom a frissen végzetteknek az, hogy pályájukon minél kevesebbszer kelljen Rajmondában fellépniük.

Jelenet a Rajmondából (elöl: Felméry Lili és Jellinek György)

A második felvonás koncertszámai a Solymosi Tamás koreografálta Tarantellával kezdődnek. Tom Dobashinak és partnerének, a lesérült Nagy Diána helyett beugró Sári Rékának levegővételre is csak a szám előtt és végén van lehetősége, annyira gyors és túlkoreografált a kettős. Solymosi mester igazán adhatott volna növendékeinek némi lehetőséget az ellenpontozásra. Így csak annyi derült ki, hogy Tom Dobashi technikailag megalapozott, fürge táncos.

Sári Réka és Tom Dobashi a Tarantellában

Nagy kérdés, hogy adomány-e, vagy leminősítés, ha egy végzős hallgató a vizsgakoncertjén csak modern stílusú szerepet kap. Ecseki Ágota mindenesetre jól járt a The Soul részletével, mert a legjobb képességeit mutathatta meg benne (sikeresen meg is tette), ráadásul aggályosan nehéz tánctechnikai elemekre nem kellett koncentrálnia, így lelke beltartalma szabadabban áramolhatott.

Ecseki Ágota és Ludwig Jerkander m. v. a The Soulban

Hasonló okok miatt irigyelhető Adriana Reynaud, Szabó Zsófia és Tasnádi Lili: Lukács András Elégiájában táncolni nemcsak kiváló stúdium, hanem minden bizonnyal felemelő élmény is lehet. A koreográfia érzékenysége és muzikalitása nemzetközi viszonylatban is ritkaságszámba megy, a három hölgy harmonikus együtt mozgása – ennek megfelelően – igen érett, professzionális volt.

Adriana Reynaud, Szabó Zsófia és Tasnádi Lili az Elégiában

Sík Milán VIII. évfolyamos partnerével, Jenna Jalonennel Giselle-kis pas de deux-t táncolt. Ez a kettős (még kicsit lájtosra alakított változatában is) a balettirodalom egyik hálátlan gyilkosa: nincs benne látványos csinnadratta vagy izgalmas egzotikum, viszont alattomosan nehéz technikája miatt korszakos, nagy táncosok is rendszeresen elvéreznek benne. Éppen ezért Sík tisztes helytállása is elismerésre méltó.

Jenna Jalonen és Sík Milán a Giselle-ben

Mivel elvetemült lélekturkász vagyok, nekem kiemelkedő élményt nyújtott Wayne Eagling Wagner-zenére készített Duetje. Végre makulátlan, sodró, testi-lelki áramlás, lendület. Katricskó Patrícia szinte berobbant a műsorba, Csuja Gergelyről pedig kiderült: nem kell álruhát öltenie, saját lényében igazi kortárs herceg.

Katricskó Patrícia és Csuja Gergely a Duetben

Iváncsa Soma a VIII. évfolyamos Purszky Lillával nem tudta maradéktalanul megragadni a Moszkovszkij-Keringő lényegét: a lendületes könnyedség néha elillant a számból. Mentségükre legyen mondva: ez a kettős maga a pas de deux-mestervizsga. Iváncsa alapvetően jól teljesített, idővel meg fogja tanulni, hogyan kell súlyos küzdelem közben felhőtlen boldogságot színlelni.

Purszky Lilla és Iváncsa Soma a Keringőben

Felméry Lili és Jellinek György főszáma Balanchine Csajkovszkij-Pas de deux-je volt. Bár ez a kettős is klasszikus csúcstechnikát igényel mindkét szereplőjétől, de mindemellett a koreográfiának lelke is van: muzikális, szellemes, élettel teli. Felméry fel is szabadult benne: biztos technikája, szépen megrajzolt, attraktív pózai mellett kedves egyénisége is megmutatkozott. Jellinek megbízható, teherbíró, technikás táncos. Partnerénél kicsit „hátrébb húzódott” – ahogyan azt a balettban a szerepét helyesen értelmező férfitáncosnak oly gyakran meg is kell tennie. A kettős fizikai-technikai nehézségfokáról csak annyit, hogy a múltban nem egyszer volt szerencsém látni csúcson levő, Kossuth-díjas balettművészeket, amint e szám után kómában, függönyt cibálva tapogatják a kulisszák mögé kivezető utat.

Felméry Lili és Jellinek György a Csajkovszkij-Pas de deux-ben

A második felvonás zárótétele egy Don Quijote-blokk volt, amelyben Isabella Badini is élt megérdemelt lehetőségével: eltáncolt egy technikás női variációt. A tétel fő eseménye persze a híres nagy pas de deux, amelyet Hangya Rita és a sérült Majoros Balázs helyett fellépő, fiatal operaházi balettművész, Medvecz József adott elő. Ez a kettős is nehéz, de igen hálás. Hangya Ritának nagyon való: forgástechnikával és temperamentummal egyaránt győzi. Létrehozza nőies csáberő, technikás tánc és életöröm egyedi elegyét. Ez a Don Quijote-pas de deux lényege, hogy a háromból egyik sem hiányozhat. (Nem tudom elhallgatni: egy hete egy győri gálán láttam ugyanezt a számot a bécsi opera jegyzett szólistáitól. Technikailag megfelelőek voltak, mégis közben többször bealudtam.)

Hangya Rita és Medvecz József a Don Quijotéban

A harmadik felvonás a végzősök jutalomjátéka volt: Robert North Boom, boom című koreográfiáját adták elő. Csupa játék, móka, poénkodás – lubickolt is benne rendesen a társaság. A pályán a siker érdekében majd együtt kell hozni a három felvonásban néha külön-külön felmutatott erényeket: egyszerre kell törekedni iskolázott technikai fegyelemre, átélt előadóművészetre és ha kell, önfeledt humorra.

Jelenet a Boom, boomból
(A felvételeket Kanyó Béla készítette)

A Boom, boomról egyébként el kell mondanom, hogy nem ezért a darabjáért tiszteljük szeretve Robert North-t. Sőt! Ez a koreográfia inkább csak egy halvány, jópofa, ám néha eléggé ellaposodó cucc. A végzős osztály mégis ragyogó előadást csinált belőle. Na, ez az a tulajdonság, amelyre a táncosnak egész pályáján igen nagy szüksége van: tudjon közepes végtermékből is csillogó aranyat is csinálni.

Magyar Állami Operaház, 2010. június 30.