Ha így megy tovább…

Kutszegi Csaba kritikája a Pécsi Tánctalálkozóról

Atavisztikus-animális véglények ránganak-dübörögnek-vonaglanak, vagy éppen fallikus szimbólumoknak is beillő kéz-, kar- és fejdíszek lassú, lírai mozgatásával révülnek, néhány egyed ugyan meg-megküzd egymással, de szinte senki nem érinti meg a másikat, valahogy – modern emberre jellemzően – kvázi-közösségben, a szubjektumokban belül játszódik le a harc, a kiválasztás, az áldozathozatal.

Kutszegi Csaba kritikája a Pécsi Tánctalálkozóról

Atavisztikus-animális véglények ránganak-dübörögnek-vonaglanak, vagy éppen fallikus szimbólumoknak is beillő kéz-, kar- és fejdíszek lassú, lírai mozgatásával révülnek, néhány egyed ugyan meg-megküzd egymással, de szinte senki nem érinti meg a másikat, valahogy – modern emberre jellemzően – kvázi-közösségben, a szubjektumokban belül játszódik le a harc, a kiválasztás, az áldozathozatal.

Ha ez így megy tovább, a tánckritikusoknak le kell mondaniuk egyik kedvenc közhelyük emlegetéséről: arról tudniillik, hogy Magyarországon nincs nemzetközi táncfesztivál. Persze nem eszik olyan forrón a kását, mert például a bécsi táncfesztivál-szervezőknek még egyáltalán nem kell rettegniük a pécsi kollégáik teremtette konkurenciától, de az elismerésre méltó tényt el kell ismerni: a IV. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón szép számú és színvonalas külföldi vendégelőadás látható. Az első három nap kínálata kapcsán leginkább azon lehet fanyalogni, hogy a rangos vendégek nem a legfrissebb alkotásaikkal érkeztek, és persze az előadások minősége is igen eltérő volt.

24 Chopin-prelűd
fotó: Marie Chouinard

A nyitóesten rögtön két múlt századi darabot láthatott a közönség a Compagnie Marie Chouinard előadásában, de komoly vigasz, hogy a koreográfiák óvatosan fogalmazva is remekműgyanúsak, időt állók, mi több, nincs is koruk, ebből adódóan nem kopnak, nem avulnak el. Dicséretes, és az oly ritka magyar-magyar összefogás példája lehet, hogy a pécsi fesztivál nyilván a budapesti Trafóval kooperálva utaztatta hazánkba a kanadai együttest (vagy fordítva), a Trafó szempontjából legfeljebb azon lehet elgondolkodni, hogy vajon miért ugyanazokat a darabokat fogadja be, amelyeket egyszer már meghívott, illetve játszott. (Chouinard Tavaszi áldozata az 1999-es Budapesti Őszi Fesztiválon a BŐF és a Trafó közös szervezésében került színre a Thália Színházban, a 24 Chopin-prelűdöt pedig a Trafóban játszották a CoinciDance mini fesztiválon 2002 tavaszán.)

Ettől függetlenül üdítő élmény nézni a Chouinard-együttes produkcióit. Megmunkált testek, következetesen végigvezetett koreográfusi koncepció, érzékiség, gondolatiság, állandó alternativitásra, progresszióra törekvés, artisztikus mozgáscentrikusság – talán ezek a legfőbb jellemzői. A 24 Chopin-prelűdben különös feszültséget teremt a romantikus zenei alap klasszikus szépsége és a feldarabolt (mondjuk így, trendin: dekonstruált), vagy klasszikus alapon deklasszicizált mozdulatmotívumok paradoxona. A koreográfus ezt a különös test-, lélek- és mozdulatelemzést „kanadaias” távolságtartással szemlélteti, úgy sejtem, a tengerentúlon ezt a kódolást a közönség könnyebben megfejti, mint idehaza. A nálunk szokásos befogadói attitűd igényli például az olyan zenei alapot, mit a Sztravinszkij Sacre du Printemps-ja. Nagyobb sikert is arat Chouinard erre készült Tavaszi áldozata, nem titkolom, rám is ez hat erőssebben. Persze ennek okozója az is, hogy a koreográfia és a koncepció markánsan eredeti, az előadás rendkívül muzikális, zene és mozdulat a Maurice Béjart Sacre-jéhez hasonló színvonalon lényegül eggyé. Itt is megjelennek a harc és az áldozatiság motívumai, de egészen máshogyan, mint az említett Béjart-műben vagy az eredeti Roerich-féle szövegkönyvben. Atavisztikus-animális véglények ránganak-dübörögnek-vonaglanak, vagy éppen fallikus szimbólumoknak is beillő kéz-, kar- és fejdíszek lassú, lírai mozgatásával révülnek, néhány egyed ugyan meg-megküzd egymással, de szinte senki nem érinti meg a másikat, valahogy – modern emberre jellemzően – kvázi-közösségben, a szubjektumokban belül játszódik le a harc, a kiválasztás, az áldozathozatal. Mindeközben a helyenként szinte egyneműsített lények tánca a természeti népek ősi mozgáskultúráját idézi, de szerintem a koreográfia utal a Fokin-Nyizsinszkij korszak parfümösen izgalmas faunfiguráira is (Chouinard, mint tudjuk, kifejezetten kedveli a faunokat).

Tavaszi áldozat
fotó: Marie Chouinard

Az izraeli Vertigo Dance Company szintén nem először jár Magyarországon (tanulság: akit egyszer sikerül ide csalogatni, úgy látszik, később is szívesen eljön). A Noa Wertheim és Adi Sha’al alapította csapat kitűnő, a táncosok képzettek, testük megmunkált, ihletetten alakítanak, de a White Noise című egyfelvonásosukban semmi olyasmit nem mutatnak, ami ne lenne látható hazai színvonalas kortárstánc- vagy kortársbalett-együttesek előadásán. Sőt! A White Noise nem egyéb, mint egy igen jó minőségű közhelygyűjtemény. Már a darab kísérőszövege sem lép túl a kedélyes bugyutaság kategóriáján, van benne szó irányíthatatlan forgásról, gravitációról kontra univerzummal egyesülésről, az izraeli légierőről és a szédülésről (ez a vertigo szó jelentése), ami ihlette a darabot és az együttes névválasztását.

White Noise
fotó: Gadi Dagon

A koreográfia és annak interpretálása jó, de többedmagammal már bőrviszketést kapok, ha a színpadon villódzó monitorokat tologatnak, és az sem hat meg, ha a korszerű LCD-felületek tévévé válás előtti létükben bárszék ülőlapjaként funkcionáltak (a többi hasonló, unalmas külsőséget nem említem). Ettől függetlenül kimunkáltak és hatásosak az előadás dinamikai és hangulati ellenpontjai, és érdekes egy kettőse, amelyet artisztikus civilség és technikás mozdulatok különös keveredése jellemez.

A harmadik napon (Juhász Ferenc óta tudjuk, hogy mindig az a legnehezebb) mutatkozott be az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Balettegyüttese. A falak nyelve című, Guy Weizman és Roni Haver jegyezte koreográfiában hét energikus hölgy intenzíven keresi igazi önmagát. Buliznak, líráznak, szekrénybe zártan élik át bezártságukat, üvöltenek, dumálnak (bájosan keverik a szerbet, az angolt és a magyart), velőt rázón sikítanak, öngyilkolnak.

A falak nyelve

Aki már bulizott hajnalig szerb csajokkal, tudhatja, hogy ahhoz hasonlítható élmény nincs is talán a világon. Az újvidékiek előadása inkább az együtt bulizás-dilizés örömét (és bánatát) idézi fel, műalkotásként értelmezni eléggé zavarba ejtő feladat. Elsősorban azért, mert a koreográfia klasszikus alapokon nyugvó dzsesszbalettes mozgásnyelve szegényes, önismétlő és behatárolt, a színészi játék pedig, főleg a verbális részeknél, bár sokszor ügyes, eredeti, önironikus és kacagtató, de a műkedvelő szintnél feljebb nem emelkedik. De egy eléggé nem is dicsérhető pozitívuma is van a produkciónak: színházba először betévedő fiataloknak – láthatóan-hallhatóan – élményt nyújt.

És A falak nyelvének szótagolása elvezethet akár a 24 Chopin-prelűd tartalmas befogadásához. Mint ahogy a pécsi Tánctalálkozóból is kialakulhat akár egy rendes nemzetközi táncfesztivál is.

Pécs, 2010. szeptember 22.