Lélek van odabenn
Péter Márta kritikája a Visszavonhatatlanról
A nyitókép sötétjéből csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsőre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban.
Péter Márta kritikája a Visszavonhatatlanról
A nyitókép sötétjéből csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsőre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban.
Ahogy a prózai társulatoknál Csehov, a tánc világában Shakespeare kerül elő időről időre. A jó négyszáz éve az emberiség kortársának tekintett nagy angol művei is mindent kibírnak, lényegük mit sem kopik, sőt megdöbbentően élre jár. A táncszínpadi alkotók pedig azért is kedvelhetik, mert sok színnel festett figurái csakugyan színpadra kívánkoznak; teátrálisak önmagukban meg a köréjük szőtt mesékben is, és olykor egyenesen vonzzák a mozdulatokat.
Shakespeare különlegessége még, hogy drámái nagyszínházi stábbal és kamaraműfajban egyaránt érvényesen szólnak, mert a (fiktív és valós) történelmi eseményeket mindig dúsan színezik a szereplői magánérzelmek. A Közép Európa Táncszínház műhelyében született második Shakespeare-koreográfia, a Visszavonhatatlan minden körülményében a kamaraműfajhoz tartozna, ha nem lépne nagyot a stilizálás felé, amely egyben föl is menti a narráció alól. Kérdés: fölmentette az alkotó is magát?
Jónás Zsuzsa koreográfus – talán a konzultáns Gergye Krisztián segédletével – az előadás útmutatójában is jelezte, hogy kortárs táncestje Shakespeare miatt, Lear okán készült, azaz nem kérhetjük számon Britannia királyának történetét. Ugyanakkor bizonyos szellemi hűségigény munkál már az előadáshoz kapcsolt idézetben is, amely a drámából, s azon belül is Lear-szövegeiből szemezget, s amelyekből – kiragadva a szerencsétlen király (lányára, Cordeliára vonatkozó) „visszavonhatatlan” ígéretét – az előadás címe is lett. A szöveg lényegében szavakból, jelzős szerkezetekből, szóösszetételekből s más grammatikai alakzatokból összevarázsolt szabad vers (Vörösmarty Mihály fordítása nyomán), amely eljárás különben teljesen megszokott a posztmodern irodalomban, legfeljebb idézőjelek nélkül... A most idézetként mellékelt „alkotás” az előadáshoz kapcsolva viszont dolgozni kezd, ugyanis az eredeti dráma színeihez, vagyis jeleneteihez hasonlóan a koreográfiát is célhoz formált etűdsorrá szervezi. Mintha Lear történetéből ezúttal a történet esszenciája lenne az érdekes. A szcenírozás legalábbis ezt a gondolatot erősíti.
fotók: Dömölky Dániel/KET
Érdekes feszültség uralkodik a Bethlen-műhely historizáló belső tere és a feszesre szabott, távlatosabb felületekre vágyó színpad között: a két oldal lényegében az irodalmi forrás és a táncmű stilizációs törekvései közötti feszültséget képezi le. S hogy ez alkalommal hátul, a játéktér felső részébe egy nagy vászon is került, többlethangsúlyt ad eme kettősségnek. A nyitókép sötétjéből csak lassan válnak ki a földön araszoló-kúszó figurák, alig mozdulásaikból végül mégis kirajzolódik egy csöndes ornamentika, ám a látványhoz valamilyen furcsa, elsőre szinte meghatározhatatlan akusztikai élmény is társul, de nem szinkronban. A térmikrofonokkal érzékennyé tett felületekről sistergés, surrogás, csikorgás, dobogás, és még sokféle, azonosíthatatlan effekt szabadul el, vagyis különös hangélménnyé szublimálódik minden mozdulat, s az egész valamiféle sejtelmességben olvad össze. Megfelelően titokzatos a kép, s arra is gondolhatnánk, hogy a koreográfiai felütéssel máris Lear űzött életének záró felvonásához érkeztünk, de aztán ráhangolódunk egy másféle ritmusra. Jól formált etűdök sorakoznak, hol egymással párhuzamban, hol önálló hangsúlyt nyerve; duók, triók, négyesek keverednek kisebb nagyobb szóló epizódokkal. A talajjal és egymással is sűrűn és igen keményen találkozó testek olykor szinte akrobatikus kontaktfűzérei a minimalizmus visszafogottabb mozgásfolyamataival váltakoznak. A barna nadrág és barna póló egyenöltözete részben egyneműsíti az érzelmeket, különösen a koreográfia tutti részeiben, ugyanakkor érezhető bizonyos alkotói szándék a karakterformálásra is; egy arc, egy gesztus, egy találkozás átmeneti csöndjében tűnik elő. A táncos-előadói munka végfokán dolgozó héttagú csapat pedig a koreográfia mindkét pólusán nagyszerűen teljesít.
Az alkotó határozott és járható ösvényt vágott a Lear-témához, azonban stilizációs szándéka mintha még viaskodna a dekorativitás igényével, s ez Shakespeare-re gondolva nem is csoda. A koreográfiához rendelt, inspiráltságot és kommersz jegyeket is mutató szerkesztett zenei anyagba valami komolyabbat szőve talán megnyílhatna még egy kapu Lear felé.
Hiszen lélek van odabenn.
Visszavonhatatlan (Közép-Európa Táncszínház)
Fény, szcenika: Fogarasi Zoltán. Zenei szerkesztő: Mádi László. Konzultáns: Gergye Krisztián. Koreográfus: Jónás Zsuzsa.
Előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Molnár Zita, Palcsó Nóra, Dobi András, Katonka Zoltán, Mádi László.
Bethlen Kortárs Táncműhely, 2010. november 27.
