Színpad, a szabadság földje
Beszélgetés Jérôme Bellel
Április 10-11-én a Trafó bemutatja Jérôme Bel The Show Must Go On című előadását. A világhírű koreográfus-rendezővel Vida Virág tavaly novemberben Los Angelesben kezdett el beszélgetni...
Beszélgetés Jérôme Bellel
Április 10-11-én a Trafó bemutatja Jérôme Bel The Show Must Go On című előadását. A világhírű koreográfus-rendezővel Vida Virág tavaly novemberben Los Angelesben kezdett el beszélgetni...
-Los Angelesben vagyunk 2O13 őszén, de ha visszamennénk az időben 1989-be, akkor ezt az interjút most Budapesten készítenénk...
- Úristen! Az '89-ben volt...? Az volt az első szólóm... Igazi, totális bukás! Sosem léptem fel azzal a számmal többet. Viszont nagyon tanulságos volt, sok mindent megértettem magammal kapcsolatban, és annak a bukásnak köszönhetem, hogy megtaláltam a művészi önmagamat. Akkoriban azt gondoltam, hogy egy művésznek nagyon intim hangon kell beszélnie, aztán gondolkoztam három évig (csak 1992-ben fogtam újra munkához), kizártam az intimitást és hideg, koncepciózus, intellektuális darabokat kezdtem el készíteni. A statikusságomat is elhagytam. Az új szólóban rátaláltam a művészi nyelvemre, amellyel meg tudtam fogalmazni a viszonyomat a világhoz, ami egyébként máig változatlan.
- Hogyan jellemeznéd ezt a viszonyt?
- Felfordulás.
- És a nyelv, amelyre akkor rátaláltál, az ugyanaz, melyet most is láthatunk az előadásaidban?
- Igen. Ha egy művész megtalálja a nyelvét, akkor a kezében van az eszköz, és azután azt csinál a színpadon, amit akar. Olyan tartalommal tölti meg az előadásait, amivel csak akarja. De az első és leglényegesebb lépés, hogy megtalálja a nyelvet.
- A nyolcvanas évek végén legendás korszakát élte a földalatti csoportosulásokból kibontakozó kortárs magyar előadóművészet. Számunkra különleges, hogy egy külföldi alkotó szemével tapasztalhattad meg Magyarországon a rendszerváltás előtti utolsó év (művészi) hangulatát. Hogyan emlékszel vissza erre a korszakodra?
- Egzotikus volt. A tudósítókon kívül senki nem ment Magyarországra abban az időben. Sokat jártam korábban is kelet-európai országokban, mindig érdekelt, hogyan élnek ott az emberek, de Magyarország más volt, mint a többi volt szocialista állam: sokkal szabadabb. Vonzott a hangulata. Prózai oka is volt a választásomnak. Akkoriban volt egy barátnőm, akivel sokat utazgattunk, és megtetszett nekünk Magyarország. A lány tanított, és hamarosan kapott egy ajánlatot az egyik budapesti egyetemtől, aminek mind a ketten megörültünk, és hónapokra Pestre költöztünk. Elkezdtem én is dolgozni, megismertem helyi művészeket, meghívtak mindenhová. Érezni lehetett a levegőben a változást. Mindenki nagyon izgatott volt. Sajnos túl sok név már nem jut eszembe, de például a Bozsik Yvette-é igen.
- Akkoriban még nem voltál kiforrott művész, most azonban senki nem téveszti el a humorodat, ami a védjegyeddé vált. Nehéz a közönséget megnevettetni, neked mégis rendre sikerül. A tegnapi előadás gegjeit is jól vette az amerikai közönség. (A Cédric Andrieux című előadás – Royce Hall, UCLA, Los Angeles, 2013. november 23. – a szerk. megj.)
- Szerintem nem nehéz. Különben sosem célom, hogy az emberek nevessenek a munkáimon. Azt szeretném, ha végre komolyan vennének! Mindig száraz, letisztult – és nem humoros! – előadásokat próbálok létrehozni, de a közönség másképp reagál. Persze amikor kitalálok valamit a próbateremben, ami vicces, akkor első alkalommal én is nevetek rajta. Van, hogy benn is marad a jelenet a darabban, de abban sosem hiszek, hogy ezt a közönség is szellemesnek tartja majd. Úgy látom az elkészült darabjaimat, hogy mind nagyon komolyak, de leginkább hosszúak és unalmasak. Aztán amikor az emberek láthatóan élvezik, és nevetgélnek a teremben, mindig összehúzom a szemöldökömet, hogy ez meg hogy lehetséges. Azt hiszem, a szuverén kapcsolatom a világgal, az általam állított szabályok, a felfordulás, amit mondtam...– ezek késztetik nevetésre a közönségemet. Azon is elgondolkoztam, hogy bizonyára a személyiségem lehet alapvetően nevetséges... Kicsit csalódott is vagyok emiatt... Jobb lenne, ha inkább misztikus lennék mintsem nevetséges. Az sokkal művészibb.
- Tehát semmi tudatosság nincs Jérôme Bel stílusának fontos védjegye, a humor mögött?
- Beismerem, hogy mostanában már van. Néha tudatosan használom ezt az eszközt, amikor úgy gondolom, hogy túl nehéz témát választok, vagy a darab időtartama túl hosszú, vagy egyszerűen csak túl sok a pucérság a színpadon, akkor a könnyebb befogadás érdekében elkezdek viccelődni. Olyankor felteszem magamnak a kérdést: biztos vagy ebben, Jérôme?. Lehet, hogy nem helyes, amit csinálok, de mindig megtalálom a felmentésemet abban, hogy kísérleti színházat vezetek. Egyszerűen csak kipróbálunk szituációkat.
- Itt, Los Angelesben hamarosan bemutatják a The Show Must Go On című produkciódat is, melyet helyi táncosoknak és főiskolai hallgatóknak tanítottak be az asszisztenseid. Hogy látod, ilyenkor nem kopik meg az előadás fénye? Például éppen a humor, ami a személyiségedből fakad, és a próbák során tőled veszik át a táncosaid?
- Nem, egyáltalán nem kopik meg, mert én formákat építek. Minden pontosan be van próbálva, nincs benne improvizáció vagy olyan dolog, ami a táncosok adott hangulatán múlna. Azt gondolom, hogy egy előadó a személyiségétől függetlenül is tud humoros lenni, ha pontosan követi az adott formát, amelyet sikerült szellemesre alakítanom. A humor az előadó felett áll, és minden körülmények közt működik, ha a jelenet úgy van felépítve. De hangsúlyozom, sosem próbálok vicces lenni, egyszerűen vannak helyzetek, amik minden formában, mindenhol humorként működnek.
Vagyis nem egészen... Ami Párizsban vicces, az Dzsakartában vagy Új-Delhiben nem biztos, hogy az. Számtalan ilyen élményünk volt. Ázsiában más a humor, sokszor olyan jeleneteken nevettek az emberek, melyeket mi egyáltalán nem tartottunk humorosnak. Ezért is készítettem el azt az előadást (Pichet Klunchun and myself), amelyben egy ázsiai és egy európai fiú (vagyis én) próbál meg egymással kommunikálni: az ázsiai fiú táncol, az európai fiú meg tipikus nyugati attitűddel verbálisan reagál a vizuális jelekre.
- Hogyan hidaltátok át a kulturális különbségeket a munkafolyamat során?
- Pichet kezdetben nagyon elutasító volt. Megérkezett egy nyugati ember Thaiföldre, hogy találkozzon egy thai táncossal – ez egy tipikus szituáció, egy letámadás, hogy mi odamegyünk, és elvisszük hozzájuk, az ő felségterületükre a mi kultúránkat. Aztán minden kialakult, közeli kapcsolatba kerültünk, és nagyon hasznos lett Pichet számára is az előadás: hírnevet szerzett magának, és egyfajta aktivista is lett, akire hallgatnak a hazájában. Nagyon örülök neki, mert az egyik kedvenc előadásom. Egyszerű, unalmas, de valami olyasmi, amit éppen most mi is csinálunk: kérdések és válaszok – egymás felfedezése.
- A humor mellett mellbevágó az őszinteséged a színpadon. Szinte naivan kitárulkozó vagy – és ezt a hatást keltik szereplőid is –, és gyermeki módon kezelsz kényes kérdéseket. Mintha minden előítélettől, elvárástól és tabutól meg szeretnéd tisztítani a témáidat...
- Először is színész vagyok. Tehát ha valami olyat tennék a színpadon, ami hamis, akkor hiteltelennek érezném magam. Másrészt, igazad van: ahogy én látom a színházat, az pont az ellentéte annak, amit sokan gondolnak róla (hogy tudniillik a színház illúzió, elképzelt valóságot kreál és a benne lévők pedig játszanak, szerepet alakítanak). Ezt az attitűdöt érezheted őszintének. A valóságot akarom kendőzetlenül, de a saját szemszögömből megmutatni. A szereplőim számára is ez a legfontosabb instrukcióm: ne akarj játszani, az legyél a színpadon is, aki a valóságban vagy. Megpróbálom őket „kiüríteni". Nem akarom, hogy túl sokat csináljanak, azt szeretném, hogy ne legyenek felfokozottak, hanem maradjanak nyugodtak. A művészetet sokszor megszorongatják a társadalmi szabályok, kulturális elvárások, előítéletek, de szerintem a művészetnek ezen át kell törnie. Társas lények vagyunk, ezt nem kell titkolni, a nézőink is osztoznak ebben velünk, és ezért megértik azt is, ha áthágjuk a szabályokat. Számomra a művészet – általánosságban – nem szomorú. A színpad nekem a szabadság földje, ahol mondhatunk és tehetünk olyan dolgokat, amiket nem mondhatunk, vagy nem tehetünk meg az utcán. Jól meg is nézhetjük azokat, akik a színpadon vannak, és akiket az utcán illetlenség lenne megbámulnunk.
- Ezért készítettél darabot a HORA Színházzal, ahol fogyatékkal élő színészekkel dolgoztál?
- Igen. Pontosan. Nem is értettem, hogy az előadás miért bosszantott fel annyi embert, amikor mindenki tudta, hogy ebben a darabban fogyatékkal élő emberek szerepelnek, és a színház arra van, hogy jól szemügyre vegyük azokat, akik a színpadon állnak. Az emberek azért fizetnek a színházban, hogy nézzenek. Ráadásul a rejtekhelyükről figyelhetnek...
- Bár ma már nem számít megbotránkoztató dolognak a kortárs színpadon, de ilyen megfontolásból jelennek meg a meztelen szereplők is egy-egy előadásodban?
- Igen, szerintem ebben sincs semmi különös. Csak testek. A test meg test. Mindenkinek van teste. Franciaország mindig is nyitottabb volt ilyen szempontból, nem botránkoztak meg az emberek az ilyesmin. Rémálom, hogy a világ egyes pontjain milyen képmutatás van, mekkora ügyet csinálnak egy meztelen testből. A '70-es években semmi probléma nem volt. Ha bemész egy múzeumba, a több száz meg ezer éves alkotások ott is tele vannak meztelen testekkel. Szomorú, hogy még mindig azért kell harcolni, hogy önmagunk lehessünk – ha akarom meztelenül is. A saját érzéseim sincsenek összhangban a minket körülvevő szabályokkal: sírni akarok, szeretni akarok, élni akarok ezen a helyen, és nem tudok, nem tehetem meg, mert szabályok és elvárások határolnak be.
- Dolgoztál együtt Anne Teresa De Keersmaekerrel, a Rosas koreográfusával is, és a bécsi Impulse Fesztiválon egymást követő estén léptetek fel. A Rosas szerintem a mérnöki módon kiszámított, precíz kompozícióival homlokegyenest másmilyen irányt követ, mint amilyenek a te munkáid. Hogyan tudtatok együttműködni?
- Teresa az egyik legjobb barátom. Nagy rajongója vagyok. Az ő kívánsága volt, hogy együtt dolgozzunk, nagyon megtisztelőnek tartottam. Szoros, baráti-alkotói kapcsolat alakult ki köztünk. Fantasztikus koreográfusnak tartom, aki mindig kísérletezik, és új utakat keres, ezért is követem figyelemmel a munkáját. Ha szeretné, első szóra átugranék Brüsszelbe, hogy újra „besegítsek" az alkotásba. Azt hiszem, hogy Pina Baush halála óta őt nevezhetjük a „Táncművészet Anyjának".
- Jérôme Bell és a Rosas mellett William Kentridge is fellépett az évfordulóját ünneplő Impulse Fesztiválon, ami azért érdekes, mert William Kentridge vállaltan összművészeti alapokon működő színháza adta a Rosas letisztult koreográfiai formáinak ellentétes pólusát. Jérôme Bel pedig valahol a kettő közt helyezhető el. Te hogyan határoznád meg alkotói önmagadat?
- Betöltendő teret érzek magamban. Ezt a helyet bármi kitöltheti, lehet az tánc vagy beszéd, ez a beszélgetés, ahogy most a válaszon gondolkozom, a fogyatékkal élő emberek, akik azt csinálnak, amit akarnak, vagy egy fiú, aki éppen történetet mesél. Meg táncosok is. Van, amikor azt mondom rendező vagyok, van, amikor meg azt, hogy koreográfus. Máskor meg csak azt, hogy művész. Nem nagyon érdekel, hogy mások mit gondolnak. Most például meghívtak egy múzeumba – de fogalmam sincs, hogy ott mit csinálok majd, és mi leszek.
- Melyik múzeumba?
- A MOMA-ba, New York-ba. 2016-ra... De ez nem olyan sok idő, mert nagyon lusta vagyok. Azért olyan lusták az előadásaim is.
A beszélgetés a napokban drótpostán folytatódott. Jérôme e-mail-ben közel nem olyan bőbeszédű, mint élőszóban.
- Április 10-11-én Budapesten, a Trafóban játsszák a The Show Must Go Ont. Ki kezdeményezte, szervezte a vendégszereplést?
- A Trafó...
- Te is eljössz?
- Igen.
- Miért ezt a régi, 2001-es darabot hozzátok?
- Mert ezt kérték.
- Los Angelesben helyi előadóknak tanítottátok be. Budapesten kik fogják bemutatni.
- Az együttesem. A legjobbakat: Jérôme.
Az interjút Vida Virág készítette.
2014. március 27.
