Netán bizony paródia?
Szoboszlai Annamária kritikája az Overdose-ról
Az Overdose bőrszín alapra varrt fekete vonalai, szakaszocskái, négyzetei ugyan nagyszerűen passzolnak az elektronikus zenei aláfestéshez, de egy, a nemekről folytatott gogo-diszkó stílusú történeti értekezést nehéz komolyan venni, különösen, ha a koreográfus még olyan kínos interakciókba is belevonja táncosait, mint amikor egy kerge-félnótás kanördög körbelegyeskedi az egyre kevesebb életjelet mutató táncosnőket, majd mindet magára rángatva, elterül a színpad előterében.
Szoboszlai Annamária kritikája az Overdose-ról
Az Overdose bőrszín alapra varrt fekete vonalai, szakaszocskái, négyzetei ugyan nagyszerűen passzolnak az elektronikus zenei aláfestéshez, de egy, a nemekről folytatott gogo-diszkó stílusú történeti értekezést nehéz komolyan venni, különösen, ha a koreográfus még olyan kínos interakciókba is belevonja táncosait, mint amikor egy kerge-félnótás kanördög körbelegyeskedi az egyre kevesebb életjelet mutató táncosnőket, majd mindet magára rángatva, elterül a színpad előterében.
„Kevesb ember legyen s több fóka”, kérte Ádámot az eszkimó. A Jégkorszak az Egyenlítő környékén is beköszöntött. Lucifer, azt hiszem, egy percig nem mondott semmit. Csöndben szörnyülködött az emberi fajon, mely szomszédját agyonveri, és egyáltalán nem csodálkozott, mikor Ádám, álmából ébredve, ahhoz a bizonyos szirthez futott, hogy véget vessen az egész nevetséges színjátéknak.
fotók: Puskel Zsolt | port.hu
A színjátéknak azonban nincs vége. Mi tette tönkre ezt a szépreményű emberi fajt? Vagy legalábbis a NŐket? Hát persze, hogy a FÉRFIAK. Akik folyton csak fitogtatják az erejüket, hősködnek, meg háborúznak, és képtelenek mindama gyengédségre, ami egy hölgyet megillett. Nem tudnak társulni. Duda Éva Overdose című új bemutatója (ismét) komikusan nagy kanállal méri a szexust. Ráadásul anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalma lenne arról, hogy a gonosz-Terminátor pusztította Földön maradt, trükkösen vonalkód-mintás, enyhén szex-technokrata kosztümökkel felruháztatott „törzsközösség” a sokféleképp értelmezhető (de a buja emberi fantáziában törvényszerűen egyképp asszociálódó) hosszúságos fekete plasztik rudakkal mennyire fájdalmasan böki oldalba az emberiséget, de nem úgy, ahogy a férfiak meg a nők böködik ott, a színen, egymást.
Bemutatói során végigtekintve megállapítható, hogy Duda Évát láthatóan érdekli az egyén és a közösség viszonya, a csoportból való kirekesztődés, mely szorosan összefügg a nemekre való szétválasztottsággal, egység és polarizáció dilemmájával. Duda megkondítja ugyan a vészharangot, de az öblös zengés vagy elmarad, vagy közben önkioldós konfetti hull a fejünkre, lovaglópálca csattan az ülepünkön, és az „érzéki” élmények hatására feledjük a harangszót. Az Overdose bőrszín alapra varrt fekete vonalai, szakaszocskái, négyzetei ugyan nagyszerűen passzolnak az elektronikus zenei aláfestéshez, de egy, a nemekről folytatott gogo-diszkó stílusú történeti értekezést nehéz komolyan venni, különösen, ha a koreográfus még olyan kínos interakciókba is belevonja táncosait, mint amikor egy kerge-félnótás kanördög körbelegyeskedi az egyre kevesebb életjelet mutató táncosnőket, majd mindet magára rángatva, elterül a színpad előterében. Ha valaki eddig a pillanatig hitelt szavazott az Overdose-nak, ha bedőlt a darabkezdő, monumentális élőképeknek, a szépen ívelő fénydramaturgiának, (ama bizonyos) fekete csövek érzékszervszerűségét hangsúlyozó mozzanatoknak, az ennél a pontnál ugyancsak megforgatja a fejében a gondolatot, hogy netán bizony paródiát lát.
Ahhoz viszont nem nevetünk eleget a darab elején. És nem nevetünk a végén sem, mikor az egyetlen, nőként nő maradt táncost, mint furcsa, ismeretlen állatkát egzecíroztatják az „eszkimók”. (Teszem hozzá ez utóbbi meghatározást idézőjelben, magamban nem akarván Madáchot erőszakkal idecitálni.) Merthogy több kilométer per órás sebességgel süvít elő a fagyos szél a hangszóróból. És ha már minden pusztul a jégben, akkor az eszkimók lesznek írmagunk utolsó hírmondói. Keserűen szép lehetne az a jelenet, melyben a négy fiú az egyetlen életben maradt, ismeretlen lány/lényt vizsgálja, csövekkel mozgatja, hajtogatja, majd ahogy végül szegény pára, mint nyársra lógatott áldozat kileheli a lelkét. Csak mire ideértünk, láttunk mindenféle, csődarabokkal feltüskéződött szerzetet, nőt-férfit vegyesen, és nem, még véletlenül sem asszociálunk az előadáshoz fűzött szemelvényekben sugallt szenvedélybetegségekre meg a „halálos dózisra”. És már nem vesszük be, hogy a fóka az a húsvéti bárány.
A táncosok kisebb bakikkal, de magabiztosan teljesítenek a „túladagolt” táncműben. Még a tér hátsó felébe állított rudakon való tekergőzést is sikerül megoldaniuk sztriptíz-táncosi tekergőzés nélkül. De éles „akcióban”, a térben, rezeg a léc. Míg Simkó Beatrix, Grecsó Zoltán és Bordás Emil elegáns távolságtartással táncolja a megírt mozdulatsorokat, addig Gulyás Anna és Mikó Dávid az arcát is odaadja minden egyes taglejtésnek, olykor túljátszva a pillanatot. Jónás Zsuzsa zsigerből hozza az áldozat figurát a Faunból. Lázár Eszter amilyen észrevétlen a darab első felében, éppolyan szuggesztív tud lenni az „eszkimók” játékszereként. Csuzi Márton pedig igazán profin ingadozik a távolságtartás és az érzékiség közt. Még ha olykor földre is kell rogynia.
Overdose (Duda Éva Társulat)
Zeneszerző és -szerkesztő: Kunert Péter. Fénytervező: Kovács Gerzson Péter. Jelmez: Masa Richárd, Opra Szabó Zsófia. Konzultáns: Máriás Petra. Produkciós munkatárs: Czveiber Barbara. Díszlet, koreográfia: Duda Éva.
Alkotók/előadók: Gulyás Anna, Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Simkó Beatrix, Bordás Emil, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán, Mikó Dávid.
MU Színház, 2010. december 10.
