Kutszegi Csaba: Eljárják a nászpantomimet
Federico García Lorca: Bernarda Alba háza – KRITIKA
A flamencóhoz bravúros, magabiztos technikai tudásra és igazi szenvedélyre van szükség. Táncosok, énekesek, gitárművészek egybehangzóan állítják, hogy a flamenco csak akkor jó, ha szigorúan betartják az összes szabályát úgy, hogy mindeközben az előadó megpróbálja áthágni valamennyit.
Federico García Lorca: Bernarda Alba háza – KRITIKA
A flamencóhoz bravúros, magabiztos technikai tudásra és igazi szenvedélyre van szükség. Táncosok, énekesek, gitárművészek egybehangzóan állítják, hogy a flamenco csak akkor jó, ha szigorúan betartják az összes szabályát úgy, hogy mindeközben az előadó megpróbálja áthágni valamennyit.
Nem lepődnék meg, ha az összes Frederico García Lorca-drámát megrendeznék flamencóul (lehet persze, hogy szerte a világon mindegyikből lappanganak is már realizált flamenco-előadások). Ugyanis ezek a drámák mintha eleve flamencóul is íródtak volna. Ennek bizonyítékául a legtöbbször duende asszonyságot, az ihlető démont szokták megidézni, aki nélkül nem létezhet figyelemre érdemes flamenco ének, zene és tánc, de a titokzatos – minden bizonnyal asszonyi – lénynek ott kell ólálkodnia minden García Lorca-előadáson is, bele kell bújnia a díszlet pozdorjalemezébe, lebegnie kell a sárgás-vöröses, vagy esetleg éterien hideg fehér színpadi fényben, benne kell lennie minden koppintásban, tapsban, nézésben, meg kell szállnia valamennyi közreműködő lelkét.
Komáromi Anett, Földes Roxána, Nagy Erika, Fehér Tímea és Nagy Róbert
Ám a flamenco lényegét titokzatos démon nélkül is meg lehet ragadni, szavakkal, magyarázattal pedig viszonylag könnyen fel is fejthető a titka. A flamencóhoz bravúros, magabiztos technikai tudásra és igazi szenvedélyre van szükség. Táncosok, énekesek, gitárművészek egybehangzóan állítják, hogy a flamenco csak akkor jó, ha szigorúan betartják az összes szabályát úgy, hogy mindeközben az előadó megpróbálja áthágni valamennyit. Szó se róla, valamennyi szenvedélyes-technikás művészetnek ez a paradoxon a magva (és a hétköznapi életből is ismerős, hogy a szabályok betartását össze kell hangolni az áthágásuk vágyával), de ez az állandó, robbanás közeli feszültséget teremtő ellentmondás a világirodalomban leginkább a García Lorca-hősök sorsát jellemzi. Így van ez az író legismertebb drámaiban, a Vérnászban, a Yermában, de a kevésbé ismertekben is. A Bernarda Alba házában meg szinte minden vegytisztán e körül forog.
Béres László rendező flamenco-előadásra (vagy összejövetelre) utaló külsőségek között interpretálja, vagy inkább szólaltatja meg a drámát, azért helyesebb ez utóbbi megfogalmazás, mert az előadás tétje az, hogy vajon sikerül-e a koncepcióban megtalálni a megfelelő hangot, megteremtve a kellő feszültséget elkapni a darab lényegét, megfejteni annak belső titkait.
Béres alaposan megfontolt gondolati alapokra építette fel koncepcióját. És előrebocsátom, hogy az előadás nemcsak gondos, korrekt és logikusan van megszerkesztve, hanem működik is: duende asszonyságot jó másfél órára foglyul ejti.
Liszi Melinda, Kovács Edit és Tarsoly Krisztina
Székely László a fekete és a fehér ellentétét ízlésesen, szép formákkal megragadó látványképében (melybe Bodnár Enikő jelmezei tökéletesen illeszkednek) jól funkcionál a díszlet: négyszögletes zárt tér alakul ki a színen, amelyet hátul dísztelen, hermetikusan záruló kétszárnyú tolóajtó zár le „nyolc évre", melynek ritka, de ésszerű kinyílásaikor fehér fény és köd jelképezi, hogy azon túl már nincs is élet. Az építmény felett, a magasban színe változó fehér korong, mely az egyik gyakran, több darabban is visszatérő garcía lorcai szimbólum jelképe: a holdé.
A temetés után Bernarda határozott akaratára ide zárkózik be a család – és itt marad körülöttük (hol percekig mozdulatlanul, hol elfordulva, de végig „élőben") a falu népe. Vajon miért, amikor a kötelező gyásznak éppen az a lényege, hogy az özvegy, a bezárva tartott édesanyja, valamint az öt lány nem érintkezhet a külvilággal? Azért, mert a külvilág ettől még létezik, sőt, miatta van minden. A társadalom, a közösség – gőggel, kevélységgel, bűnnel, titkokkal, akarnoksággal fűszerezett – szokásjoga miatt kell bezárkózniuk, odabent is annak kell megfelelniük, így a kint levők világa továbbra is igencsak él a bent levők eszmélésében. De a szigorú követelmények mellett az öröm, az éltető vágy is a külvilágból érkezik – Pepe Romano személyében, aki eredetileg nem is szerepel a darabban (csak emlegetik), Béres színpadán azonban hús-vér valójában jelen van: énekel, táncol, cselekszik. A rendezés tehát alapkoncepciójában elrugaszkodik a kvázi realista megjelenítéstől, ezzel kiszélesíti az előadás értelmezési horizontját. Eme elrugaszkodás adekvát eszköze a flamenco.
Elöl: Kara Tünde
A flamenco nem magányos „műfaj". A flamencónak csak úgy van értelme, ha az előadókat „tömeg" veszi körül, melynek tagjai különböző intenzitással be-bekapcsolódnak, implicite végig benne vannak az eseményekben, motiválják (tapssal, énekkel, biztatással) a történéseket. Ez a szimbolikus-szürreális helyzet (mely leírható egyszerűen úgy is, hogy a színen levő „néma szereplők" csak a bentiek tudatában léteznek, e tudatkivetülések megjelenítései) alapvetően abszurddá, és az előadás folyamán igen hatásossá, ütőssé válik. Ebben a csúcspont az, amikor Pepe Romano a nyílt színen magáévá teszi a legfiatalabb (belé szerelmes) lányt, Adelát. A jelenetben a férfi szimbolikus csődörfejet visel, és a hosszú, asztalnak, koporsónak egyaránt használatos variábilis bútoron – csúcsra járatott flamenco ének, zene, taps és biztató bekiáltások kíséretében – nem kevéssé a Szentivánéji álom elképzelt szamarához hasonlóan szenvedélyes, nyersen erotikus vad násztáncot (vagy inkább nászpantomimet) jár a lánnyal.
Ez a rész az előadás egyik jelentéses, látványos, „szórakoztató", ám kiemelkedően korszerű, „fizikai színházi" része. Amúgy az egész korszerű fizikai színház (legalábbis a szerint, amit jelenleg viszonylagos konszenzussal e fogalmon érthetünk), mert a mozdulatok, a szöveg, a különböző módokon (még artisztikusan kezelt legyezővel is) előcsalt ritmusképletek, a szimbolikus tárgyak és frappáns használatuk, a zene, a tánc, a díszlet- és kellékmozgatás, a világítás, mindezek együttesen dinamikus, korszerű színpadi nyelvet alkotnak – még ha se García Lorca, se a flamenco nem napjainkban született jelenség is.
Vadász Gábor, Liszi Melinda, Tatár Bianka, Tarsoly Krisztina és Oravecz Péter
A színészek táncteljesítménye csak az elismerés hangján méltatható, még akkor is, ha tudjuk, hogy a flamenco minőségének, erejének határa csak a csillagos ég lehet. (Jómagam a múlt század hetvenes éveiben a budapesti operaházban vagy hat egymást követő estén tanulmányozhattam ámulva a csillagok állását Antonio Gades együttesének vendégszereplésén.) A flamencóban mindig van felfelé, ebben egyedül Gades a kivétel, mert utána, azóta, hozzá képest minden lejjebb van, még a ma is nevét viselő együttes produkciója is (melyet néhány éve a budapesti Thália Színházban láthattam).
Bajnay Beáta koreográfus alighanem csodát művelt a színészekkel. Úgy hírlik, szeptember óta tréningezi őket. Aki próbált már flamenco, vagy flamencóhoz hasonló ritmusképletet folyamatosan realizálni, az tudja, hogy közben alig lehet ellenállni a begyorsulásnak. Az egyik legnagyobb dicséret, hogy a színészeknek láthatóan kialakult a fegyelmük ennek ellenállni. Az előadáson az erős, hatásos, még oly nehéz ritmusokat is sikeresen, szép tartással, fegyelmezett kar- és lábmunkával, forró atmoszférát teremtve hozzák. A koreográfia ezekben a részekben szépen ki van dolgozva, fel van építve, koncepcióba illeszkedőn meg van komponálva. Természetes, hogy majd' kétórás előadáson akadnak jobban és kevésbé jobban sikerült részek, néha zajok kerülnek a kopogásba és képletesen a mozdulatok közé is. Ám az előadáson problémás részek nem a táncokban mutatkoznak, hanem az átvezető részekben, a színészek „közlekedésében", egyéni, kommunikatív akcióikban, szövegmondást kísérő mozgásaikban. Ezeket sokkal nehezebb jól eltalálni, mint táncot koreografálni. A helycserékben, átrendeződésekben, konfliktusokban a kevesebb néha több lett volna: itt-ott néhányszor a színészek mozgásában erőltetettnek és kényszeresnek tűnik a flamencósítás.
Vadász Gábor és Tarsoly Krisztina
Színészeket nehéz kiemelni. Kovács Edit Bernardája, Kara Tünde Ponciája és Nagy Erika María Josefája egységesen-megbízhatóan jó, de legnagyobb értékük mindeközben, hogy mégis eredeti, egyéni karakterek. Közülük Kovács Edit a leghatásosabb, Kara Tünde a legszínesebb. Mind az öt lány erős és izgalmas. A leginkább Martirio szerepében Liszi Melinda vonja magára a néző figyelmét, mert tűzről pattant habitusa, élénk vágyai és természetes, üde szépsége erős kontrasztot alkotnak a hátán viselt púpjával. Púposan-szépen könnyű kitűnni, mondhatnánk, de Tatár Bianka (Amelia) púp nélkül és jól játszik, szép, és igen vonzó nőt formál. Tarsoly Krisztina Adelaként kicsit visszafogottabb, de a végére – törékeny alkata ellenére – drámában-szexben egyaránt nagyot alakít. Az ének és a zene szenvedélyes és minőségi. Az egész előadás remek munka, és jól van belőve: igényes, tartalmas, korszerű és szórakoztató. Ez az a pengeél, amelyet megjárva, a leginkább csak könnyed szórakozásra vágyó néző is barátkozhat a kortárs színházfelfogással.
Federico García Lorca: Bernarda Alba háza (asszonyok drámája Spanyolország falvaiban)
Fordította: András László. Súgó: Veselényi Orsolya. Ügyelő: Gazdóf Dániel. Koreográfus-asszisztens: Balog Richárd, Rigler Renáta. Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Bodnár Enikő. Koreográfus: Bajnay Beáta. Rendezőasszisztens: Kiss Kata. Rendező: Béres László.
Szereplők: Kovács Edit, Nagy Erika, Vadász Gábor, Komáromi Anett, Kara Tünde, Fehér Tímea, Tatár Bianka, Liszi Melinda, Tarsoly Krisztina, továbbá Balog Richárd, Nagy Róbert, Rigler Renáta, Terhes Edina, Földes Roxána szh., Harcsa Boglárka szh., Janis Zoltán szh. Zene: Oravecz Péter (gitár), Bajnay Beáta (cajon).
Békéscsabai Jókai Színház, 2015. január 31.
