Erkel 64 mezőre
Kónya Orsolya kritikája a Sakk-játékról
Valljuk be, nagy a kontraszt az élő zene és a felvétel között, még akkor is, ha a rendező kegyes volt színészéhez: Krisztik a tépelődő Erkelt játssza, s ennek megfelelően nem a legharmonikusabb és legsikerültebb zongoradarabok jutnak neki…
Kónya Orsolya kritikája a Sakk-játékról
Valljuk be, nagy a kontraszt az élő zene és a felvétel között, még akkor is, ha a rendező kegyes volt színészéhez: Krisztik a tépelődő Erkelt játssza, s ennek megfelelően nem a legharmonikusabb és legsikerültebb zongoradarabok jutnak neki…
A Sakk-játék, a Forte Társulat legújabb budapesti bemutatója néhol túlírt, túlgondolt tisztelgés Erkel Ferenc munkássága előtt. Tavaly Gyulán mutatták be az Erkel-bicentenárium alkalmából, most a Nemzeti Táncszínházba került át. Amennyiben rekonstruálni lehet a kritikákból egy előadást, a Sakk-játék gyaníthatóan csak annyit változott Gyulához képest, amennyit a helyszín sajátosságai megkövetelnek.
Erkelt a mai ember leginkább a Bánk bán és a Himnusz szerzőjeként ismeri, esetleg eszébe juthat a Hunyadi László, de itt jobbára meg is áll a tudomány. A bicentenáriumi megemlékezések egyik nem titkolt célja volt, hogy ennél azért többre legyünk képesek.
Jelenet az előadásból
fotók: Darázs Zsolt
A Sakk-játék a színlap szerint egy pantomimjáték rekonstrukciója, ám nem valószínű, hogy a rekonstrukciót szó szerint kell érteni. A darab partitúrája és koreográfiája elveszett, csak pár mondatos leírását találhatjuk meg a Bónis Ferenc-féle 1853-as Zenei lexikonban. Erkel szenvedélyes – és nagyon jó – sakkjátékos volt, így a darabbal magának a játéknak és a Szén József bajnokkal vívott 81 lépéses játszmájának szeretett volna emléket állítani (a lexikon szerint sakktáblát jelző díszletben, negyven résztvevővel). Ha úgy tetszik, szabad kezet kap az, aki a Sakk-játékot megpróbálja színpadra állítani.
Horváth Csaba élt is a lehetőséggel: vélhetően maga válogatta össze az előadás zenéjét Erkel zongoradarabjainak felhasználásával. Az első hibát éppen ebben látom. Krisztik Csaba időről időre leül a zongora mellé. A színész-táncos tud ugyan játszani rajta, de mégsem zongoraművész, így néha ujjgyakorlatszintű kíséretet hallhatunk előadásában. Ugyanakkor a rendező „konzervzenét” is használ: felvételről Kassai István zongoraművész játéka – és egy betét erejéig Szecsődi Ferenc hegedűje – hallható. Valljuk be, nagy a kontraszt az élő zene és a felvétel között, még akkor is, ha a rendező kegyes volt színészéhez: Krisztik a tépelődő Erkelt játssza, s ennek megfelelően nem a legharmonikusabb és legsikerültebb zongoradarabok jutnak neki…
Krisztik Csaba
És ha már itt tartunk: az elején kialakul egyfajta rendszer az ember fejében: Krisztik = Erkel, táncosok = sakkfigurák, a történelem bábui stb. Aztán alig két percen belül borul a logikai rendszer. Szálinger Balázs egyenetlen színvonalú szövegeit ugyanis nemcsak Krisztik citálja: jóformán mindegyik férfi mond jól-rosszul néhány sort, de a nők is bekapcsolódnak. Dikció terén néhányan elég nagy kihívásokkal küzdenek, a néző számára a szövegértést a Nemzeti Táncszínház terme és a hangosítás sem könnyíti meg. Miután a zene és a tánc mellett a harmadik pillér a szöveg, amely ráadásul Erkel egy-egy életszakaszát, az idő múlását hivatott érzékeltetni, az előadás – kis túlzással – egyharmada „kiesik”. Ugyanis sokszor olyan közhelyeket sikerül kihallani a zene mögül, minthogy a zene „varázsszer”, amely „embert teremt” a „disznókból”. Ha ez nem lenne elég, Szálingernek elég sokszor felróható a didakszis is, amely az előadás vége felé csúcsosodik ki a „Bábunak látom emberi fajtám” sorban.
Kicsit direktnek érzem a díszletet is: Erkel László Kentaur nyolcszor nyolc négyzetet tervezett a padlóra, ezen a sakktáblán folyik az előadás, míg a hátsó falon háromszor hat koszszínű négyzet látható – és itt már meg is bicsaklik a szimbolika…
Jelenet az előadásból
Nem értem a jelmezhasználatot sem: addig rendben van, hogy Kentaur tervei korhű ruhákat imitálnak nőkön-férfiakon egyaránt. Az elején a nők szoknyája alatt még abroncs is van, amelyet ügyetlenül oldanak le később a férfiak. Aztán mindenki félmeztelenre vetkőzik, és a pruszlikok alól előtűnnek a legújabb melltartómodellek. Ugyanígy a színhasználat sem egyértelmű számomra: a fekete és fehér színű ruhák között feltűnik egy zöld ruhás nő és egy vörös ruhás férfi is, ám ezeknek a színeknek a későbbiekben semmi jelentősége nem lesz, hiszen a tömeg egyetlen esetben sem egyéníti őket, s talán még kettősük sincs együtt.
Az előadás koreográfiája is némileg zavaros: palotást és csárdást idéző mozdulatsorok, harcművészetben használatos gesztusok keverednek a legegyszerűbb alaplépésekkel. Férfiak és nők rohannak egymásnak és taszítják el egymást.
Az előadás Erkel Ferenc zaklatott életútját mutatja be. A zeneszerző éppúgy megérte az 1848-as forradalom bukását és a Bach-korszak megalkuvásokkal és besúgással terhelt mindennapjait, ami még abban is megakadályozta, hogy megalapítsa a Pesti Sakk-kört. Ez azonban mégsem mentség arra, hogy a Sakk-játék nem állt össze egységes egésszé.
Sakk-játék (Gyulai Várszínház – Forte Társulat)
Zene: Erkel Ferenc. Szövegkönyv: Szálinger Balázs. Díszlet-jelmez: Kentaur. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Bora Gábor, Földeáki Nóra, Horváth Virgil, Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Viktória, Simkó Beatrix, Sipos Vera, Szent-Iványi Kinga, Vati Tamás.
Nemzeti Táncszínház, 2011. január 18.
