Horeczky Krisztina: És nem lőn világosság
Hofesh Shechter Company: deGeneration – KRITIKA
A Nemzeti Táncszínház egy igen rangos, sőt, ünnepelt kortárs táncalkotó kompániáját hívta meg a Budapest Táncfesztiválra, ahol is a társulat ifjúsági tagozata, azaz, a nyolc legfiatalabb táncos lépett a deszkákra.
A 2002 óta Angliában élő-működő izraeli Hofesh Shechtert (1975) az egyik legeredetibb, legfölszabadítóbb és legintellektuálisabb kortárs tánckomponistaként jellemeztem a Színház folyóiratban közölt kritikámban, 2009-ben (Szövetségbe forrva). Az egykor ütőhangszeres tanulmányokat (is) folytatott koreográfus-zeneszerző a Batsheva Dance Companynál kezdte táncos pályáját, majd Párizsba költözve először dobosként kereste kenyerét a The Human Beings rockformációban. 2008-ban verbuválta az együttesét, amelyhez – érdekességként említem – két esztendeje csatlakozott hazánk fia, Rónai Attila. Az alapítóatyát 2009-ben előadóként is láthattuk a Trafóban, ahol az Uprising (2006), és az In Your Rooms (2007) című munkáit tárta a nagyközönség elé. Fölvillanyozó erejű, forradalmi-dühös este volt; kirobbant a férfienergiától és a szenvedélytől, miközben áthatotta az oeuvre egyik vízjele: a komoly társadalompolitikai tartalom. Shechter növekvő presztízsét, elismertségét jelzi, hogy idén márciusban debütált az Angol Királyi Balettnél az Untouchable című, maszkulin alkotmányával, egy produkcióban a nálánál egyelőre közismertebb George Balanchine-nal (The Four Temperaments) és Sir Kenneth MacMillannel (Song of the Earth). Jelzem, a royalista kompánia csillagai (így Edward Watson) nem az ő dúvadságában ragyogtatták a klasszisukat. Emellett: az egyre izmosodó hírnevű művész szeptemberben állítja színre az Orfeusz és Euridikét a londoni Királyi Operaház társigazgatójával, John Fulljames (1976) operarendezővel.
Mint a föntiek is igazolják, a Nemzeti Táncszínház egy igen rangos, sőt, ünnepelt kortárs táncalkotó kompániáját hívta meg a Budapest Táncfesztiválra, ahol is a társulat ifjúsági tagozata, azaz, a nyolc legfiatalabb táncos lépett a deszkákra. Továbbá a MüPában került sor a 2015-ös Disappearing Act elő-bemutatójára, amelynek a világpremierjét május 4-én tartják a párizsi Théâtre de la Ville-Théâtre des Abbesses-ban. A kevesebb mint egyórás vendégjáték során a Cult (2004), eztán a Fragments (2003), végül pedig az említett idei darab került a publikum elé. (Ugyanezt a műsort adják a párizsi teátrumban tizenhét alkalommal, ugyanezekkel a táncosokkal.)
Cult / fotók: Viktor Frankowski
A Cult afféle egzisztenciális mű, Shechter ma már kissé avíttasnak tűnő, de színvonalas roncsolt zenéjére, emberi beszéddel, a háttérvetítésen rövid szövegfeliratokkal. Három zaklatott, öltönyös férfi, három piros ruhás nő van a színen. Az uniszex-mozdulatok energikusak, svungosak, a szinkronmozgás precíz, és a csoportos koreográfiák (Shechter egyik erőssége) is igen jók. Ebben a néhol kafkai hangulatú munkában (már) ott van az alkotó majd' összes leitmotivja: az animális mozgás, a görnyedt hát, az apró-gyors kar- és kézmozgás, a horda-jelleg, a törzsiesség, a harcosság, a harmónia hiánya, a neurózisok. „Something to fight for. Something to live for. Something to die for" – hangzik el többször is. (Azaz: Valamiért harcolni. Valamiért élni. Valamiért meghalni.) Ám ezek az elvileg hangsúlyos állítások lózungoknak hatnak, miként az is, amikor egy férfihang azt ismételgeti, hogy az élete sivatag, és amikor egy diktátori szónoklatszerűség üti meg a fülünket. (Úgy sejtem, de nem találtam rá megerősítést, hogy Hitlert hallottuk, vagy őt utánozták.) A tizenkét perces mű a Teremtés–Pusztulás, és a Világosság–Sötétség tematikája körül gravitál, egyértelmű mögöttese a holokauszt. Mindez azonban egyszerre didaktikus, zavaros és üresen hatásvadász – nincs benne szellemi, érzelmi magasság-mélység.
Fragments
Shechter legelső munkája, a Fragments több egy úgynevezett korai zsengénél, de nem több a nyeglébb héjanászok kortárs közhelyekben tobzódó fölskiccelésénél. Az alkotó belepréselt a zenei kollázsába stresszoldó-relaxációs gyakorlatot, babasírást, Bachot, és legvégül fölcsendül Eric Idle-tól az Always Look on the Bright Side of Life is. Utóbbiról, persze, azonnal a Brian életére asszociáltam – hogy egy kultikus, párját ritkítóan szellemes produktumot is említsek. A negyedórás, földön csúszós-mászós-gurulós, street dance-elemekkel megtűzdelt duóban a nő pofon vágja az idétlen férfiút, előtte légbokszolgatnak, és vívást imitálnak. Az ökölvívás, a kard- és/vagy párbajtőrvívás gyermekien egyszerű, agyoncsépelt metaforája a nemi csatározásoknak, a szexuális aktusnak. Amúgy pedig az a gyanúm, hogy Jiří Kylián 1991-es danse macabre-jánál, a Petite Mortnál hatásosabban, okosabban, megrendítőbben, érzékibben senki nem használta a párbajtőr-hasonlatot tánc- és balettszínpadon. A panelekkel teli Fragments azonban se nem erotikus, se nem fölkavaró, legföljebb infantilis, semmitmondó, és meglehetősen zagyva.
Disappearing Act
A szünetet követően kétségtelen meglepetést hozott a huszonöt perces Disappearing Act, „ipari" zajzenére. A meglepetés abban rejlett, hogy ugyanaz folytatódott, ami addig zajlott, csak ezúttal nyolc előadóval (négy férfi, négy nő), utcai ruhákban. Ugyanolyan a világítás – szép, szűrt fények –, ugyanolyan a most már roppant fantáziátlannak tűnő, bár aprólékosan kidolgozott mozgásnyelv az unásig ismert gesztusokkal, a nyugtalansággal, és az öncélú harciassággal, vadsággal. Csekély nóvum a csipetnyi zsidófolklór, a felszínes szakralitás, és a magasba tartott, tapsoló kezek. A dinamikus epizódoknál és a szinkronmozgásoknál látni, mit tud Shechter – aki ismét szájba rágta, hogy nem hisz az ellenkező neműek között szárba szökkenő, békés-boldogító párkapcsolatokban. Nyilván erre utal ugyanis az a villanásnyi jelenet, amikor a férfiak lerázzák magukról a beléjük csimpaszkodó, majomként rajtuk csüngő fehérnépeket. A vérszegény történéseket elcsigázottan bambulva, eszembe jutott, hogy a kiváló Fehér Ferenc esztétikája szembetűnően hasonlít izraeli pályatársáéhoz – csak a külföldön legkeresettebb honi táncos-koreográfus tragikomikus világa jóval képzeletgazdagabb, elmésebb, érzékenyebb és színesebb. Egyedi, karizmatikus előadóművészként pedig összehasonlíthatatlanul magasabb nívót képvisel, mint az egyébként képességes izraeli ificsapat tagjai.
A csalódást keltő estén megtapasztalhattuk, hogy egy nemzetközileg elismert, jó nevű alkotó turnéműsorának összeállítása is lehet – részben dramaturgiai okokból – igen szerencsétlen. A problémát fokozza, hogy a bemutatott opusok egyenként sem képviselnek erős minőséget, ám kalákában végképp gyengítik egymást. A Fesztivál kiemelkedő eseményének legkomorabb summázata mégis az, hogy az imázsromboló, sőt, a kisebb hitelrontással is fölérő deGeneration tükrében furcsán fest Hofesh Shechter egyre diadalmasabb karrierútja. Lévén egyetlen olyan pillanatra sem emlékszem, mikor igazolva láttam volna, miért is a feléje (túl)áradó bizalom.
deGeneration – Cult; Fragments; Disappearing Act (Hofesh Shechter Company)
Zene és koreográfia: Hofesh Shechter.
Előadók: Carl Crochet, Maja Naomi Furnes, Kenny Wing Tao Ho, Anne-Charlotte Hubert, Max Makowski, Anna Stamp Møller, Ayelet Nadav, Oska Lake Thomas.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2015. április 27.
Budapest Táncfesztivál
