Halászlé betűtésztával, avagy Tisza menti Ablak – Zsiráf
Török Ákos kritikája a Testek filozófiájáról
A fejezetcímként és előhangként vetített videón a Lélek két oldalán áll a Szellem és a Test, fejüket a Lélek vállán összehajtják. Innen már csak három lehetősége van a darabnak: vagy egy kínosan felszínes, mozgásos teoretikai idiotizmust fogunk látni, esetleg valamiféle szellemeskedő, bárgyú filozófiaparódiát, illetve valami egészen mást.
Török Ákos kritikája a Testek filozófiájáról
A fejezetcímként és előhangként vetített videón a Lélek két oldalán áll a Szellem és a Test, fejüket a Lélek vállán összehajtják. Innen már csak három lehetősége van a darabnak: vagy egy kínosan felszínes, mozgásos teoretikai idiotizmust fogunk látni, esetleg valamiféle szellemeskedő, bárgyú filozófiaparódiát, illetve valami egészen mást.
Ahogy ezt hó elején Szegeden is tette, a Nemzeti Táncszínház közönsége elé is kilépett (még a függöny felhúzása előtt) Juronics Tamás koreográfus, és szóba elegyedett velünk. Elmondta, hogy lazuljunk el bátran, ez most egy játék lesz, és mi tényleg elnyugodtunk, hogy szólnak hozzánk, hogy nem kell nagyon filozofálgatnunk, hogy jó lesz majd nekünk, csak az első felvonás zenéjét éljük túl. Egyre kevésbé dübögnek bennem a szórólap olvastán megfogalmazott kérdések, hogy most komolyan feltárul-e nekünk a szubsztancia és az akcidencia, vagy az lesz a mutatvány, hogy testek filozófiája címén testeket látunk a térben? És például hogyan nézhet ki az Igazság: mekkora és milyen színű?
Relax! – mondják nekünk Tisza-parti emberek, és mi tényleg relax.
A koreográfus felvezetője jó kommunikációs érzékkel hoz létre egy elfogadó, nyugalmasan várakozó légkört, amit a kevéssé nézőbarát első felvonás valóban igényel is. A zene elektromos zörejzene és agresszív dobszólók ihletett hullámzása, amely egy pillanat alatt képes zaklatott állapotot előidézni, majd azt elejteni, atmoszférája lassan túlfut a füleken, szinte a nyúltagyig nyomakszik, bár ez érzékileg vitathatatlanul nem kényelmes, de már-már gondolat is lehet belőle, miközben a színen jól és jobban képzett táncosok mozognak hatásosan, kissé mintha ólmosan, a sok magas, nagydarab férfi, nők és férfiak egyedül, párban, különféle csoportokban, mindez nem nagyon izgalmas, újszerűnek végképp nem mondható, de mégis valami más, mint amit mostanában a szegediek feltálalni szoktak nekünk. A klipszerűen kialakuló jelenetek a fehér hátterű, üres előadói térben jobbára jóleső dinamikával, hatásos és igényes látványosságként úsznak egymásba, az egyik még színen van, de már kezdődik egy másik, amihez az előzőből valaki leválik. Aztán megint másik, megint újabb. A zene – ritmusképletének kaotikuma vagy éppen elektromos masszaszerűsége miatt – nem sok fogódzót, vagy legalábbis csak nagyon síkos fogódzókat adhat a táncosoknak, akik ennek ellenére meglepően pontosak, és nem meglepően koncentráltak.
Voltak izgalmasabb, és voltak kevéssé izgalmas jelenetek, de a szünetben kiderül, hogy az első felvonás mind a szakmát, mind a nézőket csónak közelben tudta tartani (ami talán sosem volt könnyű dolog), ráadásul még egy felvonás hátra van, de valami tagadhatatlanul volt… Valami, valami, valami volt – miközben dramaturgiai értelemben, azaz voltaképpen majd egy órán keresztül semmi nem történt a színpadon. 
Amikor a második rész indítójelenetében a táncosok különféle színű és feliratú pólókat (Áldozat, Igazság, Isten, Munka, Vágyak és Egyebek) vesznek magukra, végül csak kiderül a játék hogyanja, bár a miértje ezen a ponton még nagyon is kérdésesnek tűnik. Az ilyesmire szokás mondani, hogy jópofa: világos és érthető figurák különféle fogalmak színes szómezében, elvont fogalmak és mozgások egymásba játszása, táncos Ablak – Zsiráf, a rejtvényfejtés izgalma, hogy mit is jelenthetett, például amikor férfiak vegzáltak egy fiatal nőt az első részben. És a „jópofa” ezen a ponton voltaképpen azt jelenti: jó nagy blöff. A fejezetcímként és előhangként vetített videón a Lélek két oldalán áll a Szellem és a Test, fejüket a Lélek vállán összehajtják. Innen már csak három lehetősége van a darabnak: vagy egy kínosan felszínes, mozgásos teoretikai idiotizmust fogunk látni, esetleg valamiféle szellemeskedő, bárgyú filozófiaparódiát, illetve valami egészen mást. A második rész eleje nagyon hamar meggyőz arról, hogy a harmadik feltevés az igaz: ha nem is velejéig, de határozottan mást fogunk látni.
Az előadás játékká válik, szellemes ötletek finom tiki-takijává, elkezdődik egy játékos Játék a betűkkel, amelynek könnyedsége cseppet sem felszínes, inkább szórakoztató, szellemes összevisszaság, utalások és áthallások, mozdulatok és gondolatok néhol meg-megdöccenő, de összességében jó sodrású vegye-vigyéje.
De lehet ez szellemes, friss ajánlat is, hogy mindenki engedje el a fantáziáját, ha akarja, bátran és minden szigorú következmény nélkül helyettesítse be magának az első felvonás egyik legkvalitásosabb és legérzékletesebb jelenetének, a Tükör-jelenetnek a szereplőit; azaz tegyék a nézők azt, amit eddig is tettek, ha kortárs táncot néztek. Igaz, ezt az előadást is ők nézik… Akkor most kit is tanít bárki is, és pontosan mire?! Szóval, vannak „vakfoltjai” az előadásnak. Az előadótársakkal mozgatott Fiú és Lány ötlete varietéközhely (és ebben az esetben is kiváló), a Halál jelére a földön egyet vonagló, majd elcsendesedő Tetemek jelenetét pár hete egy középiskolai szalagavatón sokkal jelentésesebb kiszerelésben láthattam (ahol a Tanár, a tényleges osztályfőnök delejezte Tanítványait egészen a haláltusájukig). Tagadhatatlan: a szegediek Testek filozófiája címmel egy freudizmustól mentes, világos jelbeszédet komponáltak nekünk, amely szellemes ön- és társadalom-ironikus hangvételével, így-úgy működő kikacsintásaival, átgondolt és tiszta dramaturgiával, jó (izgalmas vagy szép) zenéivel, végig le tudja kötni a nézőit. És ha nagyon akarjuk, akkor a kortárs táncnyelv kérdéskörében is ad némi szerény gondolkodnivalót. És persze voltaképpen se szó, se beszéd nincs benne filozófiáról (a testek filozófiájáról aztán pláne nincs), de talán némi gondolkodnivalóhoz mégiscsak ad muníciót, magunkról Önmagunk számára.
A szegedi Ablak – Zsiráf Ablakán benézve, egy akár önmagán is nevetni tudó, jó sodorral gondolkodó csapatot lehetett látni. Az Asztalon frissen készült halleves, pontosabban halászlé gőzölög, ami annak ellenére jóízű, hogy zömében halászlékockákkal ízesült. De benne szerencsére mégsem a Szakma vagy a Néző zuborog csípős-paprikásan, csupán betűtészták garmadája forr, amiből bárki kedve szerint rakosgathatja ki, hogy KORTÁRS TÁNC, vagy KISZERA MÉRA MANDALA, bár annak sok értelme elsőre nem igen látszik.
Testek filozófiája (Szegedi Kortárs Balett)
Zene: montázs (szerkeszette: Milan Savic); Chopin, Liszt, Schumann, Csajkovszkij, Gershwin. Fény: Stadler Ferenc. Koreográfus-asszisztens: Czár Gergely. Koreográfia: Juronics Tamás és a Társulat. Rendező: Juronics Tamás. Táncolják: Csetényi Vencel, Fehér Laura, Finta Gábor, Hajszán Kitti, Haller János, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea, Zsadon Flóra.
Nemzeti Táncszínház, 2011. január 25.
