Kutszegi Csaba: Hej, zombi, hörögd el a nótámat!
Fehér Ferenc: Helló, Zombi! – KRITIKA
Fehér Ferenc az izgalmas őstehetségből időközben technikás művész lett, aki igyekszik a színpadi előadóművészet minél több csínját-bínját elsajátítani, újonnan szerzett tudását pedig folyamatosan beépíti a produkcióiba, és átadja másoknak is. Ez egyfajta konszolidáció, aminek jelei a Hello, Zombi!-ban is megfigyelhetők.
Fehér Ferenc szereti ábrázolni a félelmetesnek tetsző, gonoszsággal is kacérkodó véglényeket. A hajdani Wert király és a legfrissebb Hello, Zombi! között színre vitt figurái tulajdonképpen e tekintetben igen hasonlóak egymáshoz, legalábbis óvodás gyerek mellé egyik színpadi alakját sem kérném fel bébiszitternek. A kamaszok már minden bizonnyal lelki sérülésveszély nélkül élveznék Fehér karaktereinek társaságát, ugyanis e figurákban legtöbbször végül nem a gonoszság kerekedik felül, hanem a megbocsátásra, sőt, nem ritkán kifejezetten szeretetre (is) méltó emberi gyarlóság domborodik ki. Fehér mindig a lelkünk zugaiban bujkáló, a szofisztikált környezet elől direkt rejtegetett állati, ösztön- és bajkeverő lényünket mutatja meg, és mi csöndben örülünk, hogy egy darabka titkolt önmagunkra ismerhetünk. Mert ki ne szeretne legalább játékból egy kicsit zombi lenni, hisz az azt is jelenti, hogy magasból tehetek minden konvencióra, elvárásra, normára, zombiként nemhogy a külsőm civilizált rendben tartásával sem kell törődnöm, hanem akkor végzem jól a küldetésem, ha sóvár, pusztító vágyaimat kiélve, visszataszító gonosz gyilkos vagyok. Sokan nem is sejtik magukról, hogy zombiként mennyire mámorítóan önazonosnak érezhetnék magukat...
Szitás Balázs, Fehér Ferenc és Czap Gábor / fotók: Mészáros Csaba
Fehér Ferenc apró lépésekben, de töretlenül fejlődik. Korábbi alakjai, a gonoszok, a kevésbé gonoszok, a gyarlók és a jóra vágyók is véresen komolyak, súlyosak voltak. Utóbbi színpadi lényei – elég, ha a Dracula, a Brothers és a Morgan and Freeman karaktereire utalok – sokkal inkább játékosak, sajátjuk a fimon irónia, de a humor sem áll távol tőlük. Nem azt gondolom, hogy ez azért van így, mert a világ szépül és jobbul, hanem szerintem Fehér egyszerűen belátta: nem érdemes, sőt kifejezetten hiábavaló a szenvedést, a félelmet a világba sikítani-vonyítani (ahogy a táncos-koreográfus-performer ezt nem egyszer in concreto meg is tette a színpadon), mert a kiáltás egy idő után fokozhatatlan, és az emberek (a publikum) is egyre inkább játékra, érdekességre, szalonképes extremitásra, szórakozásra vágyik. Nem akarunk belebonyolódni mélyen felkavaró üzenetek boncolgatásába, borzongani is igazán (divatosabb így: igazándiból) csak játékból szeretünk.
Czap Gábor, Fehér Ferenc és Szitás Balázs
És nem akarunk ítélkezni, mert már unjuk, hogy rólunk is folyton ítélkeznek, és fogalmunk sincs róla, hogy van-e igazság és az hol van. Fehér Ferenc és alkotó-előadó társai sem ítélkeznek a zombikról, tulajdonképpen nem mondanak róluk semmit, csak azt, hogy vannak, hogy valamilyen módon és formában léteznek. Nyilván bennünk, és nyilván inkább csak a zombiság. Erre mondhatnánk (ellent), hogy csak körül kell nézni éjfél után a nyolcker üres, elhagyatott telkein, vagy peremkerületek elgettósodott körzeteiben a panelházak tövében, de a Hello, Zombi! kapcsán ezt nem mondhatjuk, mert az opusban nem feszül társadalmi indulat, nincs benne szociós vagy doku-jelleg, színtiszta artisztikum az egész. Annak viszont jófajta.
Fehér Ferenc és Czap Gábor
A Brothersben engem zavart, hogy a négy fiú közül mozgás- és testkultúrában, illetve annak tehetséges megmutatásában Fehér túlontúl kiemelkedett, más szintet, más világot képviselt. A Hello, Zombi!-ban örömmel vettem észre, hogy bár most is Fehér a produkció testi-szellemi-művészi motorja, de társai felnőttek hozzá. Szitás Balázs fejlődése kifejezetten szembetűnő, de Czap Gábor teljesítménye is végig adekvát, helyenként kiemelkedően nagyszerű. Ennyire határozottan még egyszer sem észleltem, hogy mások is jelesül meg tudnak mutatkozni a máshoz nem hasonlítható, ezért leginkább Fehér Ferenc iskolának nevezhető mozgás-, előadás- és játékmódban. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy Fehér egyre többet koreografál más táncosokra, sőt együttesekre, társulatokra is.
Annak is örültem a Hello, Zombi! előadásán, hogy visszaköszönni láttam korábbi Fehér Ferenc-koreográfiák eredményeit, tapasztalatait. Tulajdonképpen három Zombi-Brotherst láttam a színpadon, akik közül hol egyikben, hol másikban visszaköszöntek a Morgan and Freeman bábjának „mozdulatai" (főleg azokban a visszatérő pozíciókban, amikor hárman szorosan egymás mellett fekszenek). Ugyanis Fehér Ferenc az izgalmas őstehetségből időközben technikás művész lett, aki igyekszik a színpadi előadóművészet minél több csínját-bínját elsajátítani, újonnan szerzett tudását pedig folyamatosan beépíti a produkcióiba, és átadja másoknak is. Ez egyfajta konszolidáció, aminek jelei a Hello, Zombi!-ban is megfigyelhetők. A lélek belső bugyraiban vájkálás, a nyilvános ön-élveboncolás helyett a néző ugyanis az előadáson bizarr kortárs revüt kap, amelyben a lényeg a muzikális együtt dolgozás, a mozdulatok koordinált kimunkálása és persze hangulatok, érzelmek megjelenítése testjátékkal, mimikával, gesztusokkal. Amikor egy részben szünetel a zenei kíséret, zombik lihegése szolgáltatja a talpalávalót (pontosabban: a testalávalót, merthogy akkor éppen jórészt földön gurulnak a megfáradt elő holtak). Így válik muzsikává a zombik hörgése.
Fehér Ferenc: Helló, Zombi!
Koreográfus: Fehér Ferenc. Alkotók: Fehér Ferenc, Czap Gábor, Szitás Balázs. Jelmeztervező: Simon Judit. Zene: Fehér Ferenc. Fénytervező: Kovácsovics Dávid. Szakmai konzultáns: Simon Judit.
Szereplők: Fehér Ferenc, Czap Gábor, Szitás Balázs.
Szkéné Színház, 2015. október 10.
