Villámlik, mennydörög

Turbuly Lilla kritikája a Nyáron, este fél tizenegykor előadásáról

Nem valószínű, hogy a hangulatteremtés jegyében feljebb csavarták volna a Trafó termosztátját, de a premierre gyülekező tömeggel együtt a hőmérséklet is már-már elviselhetetlen az előtérben. Aztán két mennydörgésszerű hang, és beléphetünk a darabbeli spanyol kisváros főterére, ahol kiderül, hogy amit égzengésnek gondolhattunk, két pisztolylövés volt: Rodrigo Paestra menyasszonya és annak szeretője holtan hevernek a tér közepén, mellettük ott áll a – bűnügyi tudósítások szóhasználatával élve – szerelemféltésből gyilkossá vált vőlegény.

Az előadás nem csak kiindulópontjában, de a későbbiekben is híven követi Marguerite Duras kisregényének cselekményét, és ez, ha a puszta sztorit vesszük, szinte banálisnak mondható. Két háromszögtörténet kapcsolódik össze benne, két olyan történet, amilyet az esti bulvárhíradóból és a szomszéd házból is ismerhetünk, a már említett Rodrigo Paestráé és Mariáé, aki a férjével, kislányával és a barátnőjével vakációzik Spanyolországban. A véletlen és egy heves vihar rövid időre összekapcsolja őket, mindenekelőtt a háromszögek vesztes szögeit, a megcsalt Mariát és Paestrát. Duras ezt az önmagában egyszerű történetet egy sűrű szövésű, atmoszférikus regénybe ágyazta, amelyben rövid, zaklatott, többször ismételt, variált mondatok, a csendesülő, majd újra meg újra megélénkülő vihar képei adják a szöveg ritmusát. A párbeszédek elharapottak és nem a lényegről szólnak, az legtöbbször kimondatlan marad. Ez az irodalmi alapanyag a maga drámai szituációival egyfelől nagyon is színpadra kívánkozik, másfelől komoly buktatókat is rejt magában, hiszen könnyen kilúgozódhat belőle ez a történeten túli többlet, és akkor marad a puszta melodráma.

fotó: Rick Zsófi

Vörös Róbert rendezése nem esik ebbe a csapdába, hiteles formát talál a regény színpadra állításához. Duras a nyelvet szaggatja, a rendező a teret szabdalja fel és szórja tele a jó ütemben váltakozó jelenetekkel. A nézők U alakban ülik körbe a játék helyét, de a jelenetek egy része a tér függőleges tagolásának köszönhetően közöttünk, a lépcsőkön, felettünk, mellettünk játszódik. Az előadás színvilága karakteres: vörös és fekete. Fekete drapériák, fekete ruhák a gyászoló helybelieken és persze Paestrán (amiben bujkálása során tényleg szinte láthatatlanná válva olvad bele a fekete háttérbe), lángoló vörös ruha Marián, világos színek csak a friss szerelmeseken: a férjén és barátnőjén, Claire-en vannak. Az atmoszférateremtést szolgálja Kamondy Ágnes zenéje, a flamenco újra és újra felhangzó ritmusa, az eső dobolását, a búza suhogását, a tücskök ciripelését felidéző – szó szerinti – hangütések sora, nem beszélve a Claire-en kívül a gyengébb idegzetű nézőket is összerezzentő, dramaturgiailag jól adagolt villámlásokról, mennydörgésekről. Ez az önmagában véve szintén nem túl eredeti párhuzam – a kiszámíthatatlan természeti erőké és az emberi érzelmeké – nemcsak a regényben, a színpadon is hatásos tud lenni.

A linearitást egyszer töri meg a rendező, amikor visszajátszatja Paestra megcsalatását és a gyilkosságot. Mivel az egész történetet addig és azután is elsősorban Maria szemszögéből látjuk, ez a megoldás nem tűnik feltétlenül szükségesnek. Annál inkább sem, mert előtte már láthattuk, hogyan sodródik Maria – konkrétan a táncosok testén, mint egy élő gördítő-szőnyegen – addig, hogy sorsuk közös pontját felismerve kiszöktesse a városból Paestrát, és e nélkül is értjük, hogy őt is megkísérti a gyilkosság gondolata.

Ami a színészválasztást illeti, Vörös Róbert bevallottan Udvaros Dorottyára alapozta az előadást, aki azt mondta erről a szerepről, hogy aki annyit élt már, mint ő, és olyan szenvedélyes ember, annak van honnan előbányászni magából a darabhoz szükséges szenvedélyeket. És meg is teszi. Mariája elég bölcs ahhoz, hogy mint egy kivédhetetlen természeti jelenséget, végig tudja nézni, hogy a férje azzal a Claire-rel csalja meg, aki a legjobb barátnője, és aki annyira fiatal, hogy a lányának nézik, miközben persze vannak pillanatai, amikor ő is legszívesebben megölné mindkettőjüket. Mert „ki ne szeretne életében legalább egyszer Rodrigo Paestrához hasonlóan csak úgy egyszerűen megölni valakit?” Kétségbeesik, megöregszik, aztán flörtöl egy pincérrel, megfiatalodik és felragyog, miközben elképesztő mennyiségű valamit kell meginnia a sokat emlegetett manzanilla helyett, hiszen Maria alkoholista. Ráadásnak még az iróniájából, humorérzékéből is kölcsönöz az asszonynak. Gergye Krisztián a darab túlnyomó részében neki szokatlan mozdulatlanságra ítéltetik: sötét alakja ott áll a színpad felett, egy keskeny, magas vasépítmény tetején, és ez most az az eset, amikor súlyos, ám többnyire mozdulatlan jelenléte a fontosabb. Makranczi Zalán Pierre-ként visszafogott gesztusokkal, de jól érzékelhetően őrlődik a két nő között, és a végén nagyon úgy tűnik, hogy ebben a háromszögben ő legalább annyira vesztes lesz, mint Maria. Szabó Vera Claire-je a fiatalság nem mérlegelő célratörésével küzd Pierre-ért. Kunert Mandula Lujza gyerekszereplőktől szokatlan magabiztossággal és természetességgel játssza a kislány szerepét. A KoMa Társulat és a Közép-Európa Táncszínház tagjai szépen összesimulva élik a spanyol kisváros mindennapjait, egy-egy apró jelenetben egyéni történeteiket, egyedi arcaikat kivillantva a sokaságból.

A zárójelenet a táncé. A szereplők egy padon táncolnak, de mindig csak ketten, Maria Rodrigo Paestrával, aztán egy másik férfival, majd az a férfi egy másik nővel, és így tovább, a párok összetétele folyamatosan változik. Villámlik, mennydörög. Ez tényleg szerelem? – fordíthatnánk kérdőre a Quimby dalszövegét. De mire kimondanánk a kérdést, már vége is a viharnak.

(U.i.: Rossz szokásom szerint írás közben háttértévézek, éppen az időjárás-jelentést mondják: „szombaton akár dörgés, villámlás is kialakulhat”.)

Marguerite Duras – Vörös Róbert: Nyáron, este fél tizenegykor (Közép-Európa Táncszínház – KOMA Társulat)

Zene: KAMONDY ÁGNES. Zenészek: PHILIPP GYÖRGY, KUTIK REZSŐ. Díszlet: MENCZEL RÓBERT. Fény: MERVEL MIKLÓS. Rendezőasszisztens: HAJÓS ESZTER. Produkciós vezető: KISS RÉKA JUDIT. Koreográfus: GERGYE KRISZTIÁN. Rendező: VÖRÖS RÓBERT. Külön köszönet LÁZÁR KATINAK.

Szereplők: UDVAROS DOROTTYA, MAKRANCZI ZALÁN, GERGYE KRISZTIÁN, SZABÓ VERA, KUNERT MANDULA LUJZA, valamint DERZSI DEZSŐ, ELLER GUSZTÁV, FEKETE ZSOLT, FODOR KATALIN, HARGITAI MARIANN, HORVÁTH ADRIENN, JASKÓ BÁLINT, KATONKA ZOLTÁN, LASS BEA, MÁDI LÁSZLÓ, MOHAI TAMÁS, MOLNÁR ZITA, PALCSÓ NÓRA, POLGÁR PÉTER, VALCZ PÉTER, SZÉLL ATTILA.

FÜGE-produkció, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. március 24.