Péter Márta: Ki viszi át?
Fitos Dezső Társulat: Falusi színek – JEGYZET
Az előadásnak szövegmondásban és énekben is visszatérő eleme a „ki viszi át…?” kérdése. A gondolat a produkció végén hangsúlyosan teljesedik ki, s úgy tűnik, a magyar lét szinonimájaként értelmezhető egész magyar hagyományra kiterjedően.
Fitos Dezső Társulatának új bemutatóján sokan voltak a színpadon, és sokan a nézőtéren; az odatevős, belevaló táncmódot lelkes taps, örömujjongás fogadta. Mintha egy hajdani szolnoki fesztivál képei peregtek volna újra. Az alföldi esemény szabályait ugyan többször is átírták, de végül mindenki mindig azzal főz, amije van, ezért ameddig a táncfolklór autentikus elkötelezettségű koreográfusai úgymond autentikus darabokat állítanak színpadra, addig alkotói módszerükben törvényszerűek a hasonlóságok. Ugyanakkor az autentikus opusokat is koreográfusok alkotják, vagyis a műveket nevesítik. Amúgy épp a színpadra gondolva, úgy tűnik, az autentikus színpadi néptánc tulajdonképpen fából vaskarika, ugyanis színpadi formájában szükségszerűen távolodik autentikus voltától – ezért is vannak koreográfusai, rendezői. És e különös ellentmondások igazából csak egyféleképp oldhatóak fel.
Persze a megoldást nem a hangzatosan nagyszabású, élő kulturális hagyományokra épülő amerikai folklife fesztiválok hozzák, ahol évenkénti rotációban számos külföldi csapat mellett a hazai, értsd: amerikai etnikai csoportok is szép számmal képviseltetik magukat a néptánc, népzene, ének, kézművesség, történetmesélés (mesemondás), népies főzéstudomány és minden lehetséges téren. Ezek az alkalmak ugyanis pozitív indíttatásuk ellenére inkább skanzen jelleget öltenek, és rávilágítanak a dolgok abszurditására. Fitos Dezső és társulata 2003-ban vett részt a fesztiválon, amely valamelyest mifelénk is jelzi az autentikus folklórművek alkotóira nehezedő különféle elvárásokat. A folklórprogramok egyensúlykeresései, a szinkronban és folyamatosan többfelé ágazó alkotói igények szinte az összes magyar amatőr és hivatásos néptáncegyüttes előadásán forgalmazott műsorokban, darabokban megmutatkoznak. S mellette érzékelhető egy másik jelenség is, amikor a folklórból induló merészebb, téttel kísérletező alkotói utak olykor meglepő fordulattal hirtelen véget érnek, és a koreográfiai üzemmód kiszámítható, a hatalomnak kezes, az átlagnézőnél pedig megbízhatóan sikeres menetére váltanak. Sokszor megtörtént ez, és történik máig, hiszen minden ismétlődik – elég a hazai néptánc történetébe merülni. Mert a folklór világa a benne és általa mozdulókkal együtt mindig is kettős lehetőséget rejtett; ereje miatt hol veszélyforrásként figyeltek rá, hol a különféle emóciókra, nemzeti adottságokra alapozva, az erők elterelését szolgálta. Vagyis egészében gyakorta eszközként, esetleg éppen valamely hivatalos cél kulturális eszközeként jött szóba. Ez mindenkor hatalmas csúszásveszély egy néptánc-alkotónak, és emberi-morális szempontból alapvető döntést követel.
Szóval, ezért sincs feltétlenül könnyű helyzetben Fitos Dezső és Társulata; a koreográfus az egykori Honvéd által „magához ölelt”, és az ígéretek ellenére megszűnt Budapest Táncegyüttes tagja volt, majd a Honvéd Táncszínház (mára jellegzetes nevén Magyar Nemzeti Táncegyüttes) néptáncosa. Ilyen szakmai előzmények után tért saját alkotói és együttesvezetői útjára. Azt persze nem tudni, hogy a váltást csupán az egyéniség megmutatkozásának vágya ösztönözte-e, vagy más motívuma is volt. Pedig ez sem mindegy.
Ahogy az amerikai szerepléshez íródott vázlatos önéletrajzában a néptánckutató és -gyűjtő, társulatvezető-koreográfus vallja: „Fontosnak tartom alkotásaimban az elmélyült tánctudás magas szintű technikai elsajátítását, hiteles előadásmódját”. Ezt eddig minden folklórmű alkotója, sőt, minden táncműfaj minden együttesének vezetője/alkotója elmondhatja magáról – hiszen egy mesterség hiteles összefoglalásaként hat, a további mondatok viszont elsősorban Fitos Dezsőről szólnak: „A magyar falu című folklórműsor rendező-koreográfusa vagyok, amely megmutatja az 1900-as évek szokásait, dalait, muzsikáját és táncait… A magyar virtust!” Az 1900-as évek magyarországi életének tartalmi árnyalása helyett gondoljunk arra, hogy A magyar falu-produkció a legfrissebb, Falusi színek című est előzményéül szolgált, vagyis a Falusi színek megvallottan „újra visszanyúl a tiszta forráshoz”. Tehát komoly és következetes vállalásként egyfajta folklór-színpadi műsorozat kapcsolódik itt egybe. A kiváló eredményből pedig mindenki eldöntheti, hogy az – anno Novák Ferenc megfogalmazásaként születő – alternatívákból most melyik valósult meg: a tiszta forrás, vagy a tiszta forrásból merítő egyéni alkotás.
A Falusi színek két rendező-koreográfusa, Fitos Dezső és Kocsis Enikő az emberi mitológia ősidejéből emeli színpadára a sokféleképp megidézhető túlvilági révészt, az emberi élet és elmúlás határán föltűnő sorsfeladatokat. Az előadásnak szövegmondásban és énekben is visszatérő eleme a „ki viszi át…?” kérdése. A gondolat a produkció végén hangsúlyosan teljesedik ki, s úgy tűnik, a magyar lét szinonimájaként értelmezhető egész magyar hagyományra kiterjedően. Ez szép és szerény alkotói megnyilatkozás, és igazán szimpatikus (már ha jól értelmezem a látottakat, a belső indítékot). A kérdés mintha mindenkihez szólna, és egyben mintha aggodalmasan azt is sugallná, hogy a számtalan tiszta forrásra hagyatkozó, ilyen és olyan hagyományokat őrző és ápoló kulturális alakulatok nem jelentenek elégséges biztosítékot. Vagyis sok révész van, Fitosék előadásán a színpadot és nézőteret is kvázi lelkes révészek töltötték meg, ám úgy tűnik, valami mégis hiányzik, mégis bizonytalan. Kharónra, s nevezetes ladikjára/csónakjára utalva, a díszlet kiötlője buzgón használja a fentről aláereszkedő trégereket (díszlettartó csöveket), amelyeket az előadók ide-oda mozgatva a Sztüx (máshol: Akherón) hullámait, s vele a túlvilági révészt idézik. A díszlettartó elemek akkor is nagyot játszanak, amikor a dobbal járt szóló után egész férficsapat üti a fémeket, mégpedig energikus ritmikai szekvenciákat produkálva; a kép bevezetéseként elhangzó rövidke és szomorkás búcsúének „állomása” azonban a ritmikai élménnyel társítva végül Janek József híres darabjához vezet – ha még emlékszik valaki e fergeteges szolnoki opusra, akár felvételről, akár egy-egy felújítás okán. És e téren is fölbukkan a kérdés: vajon létezik-e, és ha igen, mit jelent a folklórszínpadi hagyomány?
Azonnal kifutok a lehetséges terjedelemből, pedig oly sok részlet sorakozik még. Nem feledhetjük például az előadások obligát csapásolóját, amely virtuóz kivitelben biztos siker, ahogy most is az volt, a gyönyörűséges kalotaszegi öltözéket, amelyet a helyben éneklő leányokon volt időnk megcsodálni, míg egy másik képben együtt érzően hallgathattuk a karikázót táncoló s közben énekkel is terhelt női kar zihálását. Megfigyelhettük, hogy az ütőgardont alkalmasint a dob is helyettesítheti, hogy a legkülönfélébb hangszerek is harmonikus együttest alkothatnak. S végül ismét szembesülhettünk a mozdulatlan tánckar frontális énekeltetésével, amely elsöprő ereje miatt gyakran szolgál a hívatásos társulatok produkcióiban záró-képként. Régi új hagyomány ez, úgy tűnik, valaki mindig átviszi…
Falusi színek (Fitos Dezső Társulat – Nemzeti Táncszínház)
Rendező-koreográfus: Kocsis Enikő, Fitos Dezső. Zene: Bazseva zenekar. Zenei szerkesztő: Nyitrai Tamás.
Előadók: Fitos Dezső Társulat, közreműködik a Szentendre Táncegyüttes.
MOM Kulturális Központ, 2016. január 23.
