Zombi, láda, sóvirág, nappali
A Tánc Fesztiválja, 2016, Veszprém – V. GONGÜTÉS
Utolsó fesztivál-előzetes cikkünkben a veszprémi kritikuskurzusra jelentkezők újabb nyolc ajánlószövegét közöljük. Tárgy: Fehér Ferenc Helló, Zombi!-ja, a Fitos Dezső Társulattól A láda titka, a Tünet Együttes Sóvirága és az Artus előadása, az Ulysses nappalija.
Előzmények:
Május 23-án kezdődik A Tánc Fesztiválja, vagyis a veszprémi, XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó. A sokszínű, impozáns versenyprogram (Töltsd le itt!) mellett az idei Találkozó egyik érdekessége, hogy – lapunk, a Tánckritka.hu támogatásával – kritikai workshop is szerepel a kiegészítő programok között.
A workshopra leginkább a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának dráma- és színházismeretre is szakosodott hallgatói jelentkeztek, akiknek felvételi procedúrán is át kellett esniük: a fesztivál előadásai közül három, szabadon kiválasztott produkcióról ajánlót kellett írniuk… További részletek, valamint az első nyolc ajánló itt olvasható: Kritikuskurzus; Még mindig a Virtus a terítéken; Mérsékelt tempóban énekelve; A Mind1 és a Pillangó
Helló, Zombi!
Helló, Veszprém! Helló, Zombi!
„Mert Sibyllát viszont saját szememmel láttam Cumae-ben; egy üveggömbben lebegett, és mikor a gyerekek azt mondták neki: Sibylla, mit akarsz? azt felelte: Meg akarok halni.”
(Gaius Petronius Arbiter, vagy Titus Petronius – Satyricon XLVIII)
A veszprémi Tánc Fesztiválján, május 28-án találkozhatunk egy előadással, ahol nem táncolnak. Fehér Ferenc táncos, koreográfus több mint egy tucat díjat mondhat magáénak, autodidakta módon tanulta meg a táncszínház fortélyait, és összetéveszthetetlen stílust dolgozott ki az évek során.
Előadásával, a Helló, Zombi!-val ellátogat Veszprémbe is, melyet Szitás Balázs, Czap Gábor és a koreográfus, Fehér Ferenc adnak elő. A színpadon nem a megszokott könnyed lépések, ugrások és kecses kéztartás lesz jelen, amit a néző elvárás-horizontja diktálna. Az előadók zombikká válnak, a szó legjobb értelmében. A nem-emberi rándulások, az apró mozdulatok és az előadók mimikája a székhez láncolják a közönséget.
A fények, a hang és azok az intenzív mozdulatok, az energia, ami az előadásból árad együttesen vonzzák be a nézők tekintetét, a szívdobbanásaikat és az egész színháztermet. Ha meghalljuk azt a szót, hogy „zombi”, elmosolyodunk, mert a filmgyártás az élőhalottakból viccet csinált, nyöszörgő, bamba tekintetű bábokat, akiknek mindig túljárnak az eszén. A Fehér Ferenc által megformált karakterek viszont a végtelen magányt, az érzelemmentességet, a vágy nélküliséget és a halhatatlanságra kárhoztatottságot mutatja be. A lélek sötét mélysége és az élet értelmetlensége az, ami ezeket a „zombikat” jellemzi. A nem kívánt örökélet, és a folytonos éhség problémájára a legegyszerűbb megoldás: a gyilkolás.
Horváth Virág
*
A Fehér Ferenc rendezésében elkészült Helló, Zombi! című előadás. Véleményem szerint ez egy társadalomkritika a felgyorsult társadalomról. Arról a világról mutat hiteles képet, amelyben az emberek élettelenül és érzelmek nélkül botorkálják végig az életüket, és közben a fontosnak tűnő dolgokkal foglalkoznak a telefonjukon. Mindeközben nem veszik észre azt az üres és sötét világot, amit létrehoznak kiüresedett hozzáállásukkal és vakon botladozó életvitelükkel. Az előadás terét nem jellemzi más, mint üresség és szürkeség. A játszók mozdulatai összehangoltak és gépiesek. Hiányzik belőlük minden olyan momentum, ami valamiféle egyéniséget tükröz. Olyan testtartással kóvályognak a színpadon, mint a számítógépes játékok függői az utcán. Görnyedt háttal és lecsukló fejjel, mindenfajta érdeklődést nélkülöző tekintettel. Automatizált mozdulatsoraik fokozzák a géphatást. A tudat hiányát a homályos megvilágítás is erősíti, csakúgy mint a fekete játéktér a céltalanságot.
Olyan nézőknek ajánlom ezt az előadást, akik nyitottak a kor kritikákra, érdeklődéssel figyelik az egyes változásokat és nem ijednek meg a negatív jellegzetességek sűrítettségétől.
Kocsis Szonja
*
Fehér Ferenc: Helló, Zombie!
Véglények járatják magukat a térben. Nincs megállás, az ösztön dolgozik a bőr alatt. Közös a vágy, közös az éhség. A folyamatos kielégületlenség szétfeszíti a húst. A bőrt szinte átszúrja a mozdulat. Nincs értelem, nincs reflexió, nincs öntudatos gesztus. Csak a szűnni nem akaró vágyakozás időtlenül kapálódzó tünetei. A létezés averziói, utórángások. Ahol a tekintetből kialszik a fény, eltűnik a személyiség, megszűnik a kontroll. A halál a tudattalan létezés örökidejeként kattog a testben. Három zombi ugrál össze-vissza, paradox szabadulásgyakorlataik már-már sajnálatot ébresztenek a nézőben. Valami uralja őket. Belül dolgozik a démon, belülről kaparja a húst. Önfogyasztó ösztönök. Várnak. A zene is kivárásra játszik. Érzelemmentes monoton taktusai tetemre hívják a nézőt. Itt mindenki áldozat. Ők is, mi is. Vágynak ránk, akarnak minket. Érzik a bennünk feszülő létezés múlandóságának szabadságát. Vágyunk rájuk, mert érezzük a gond(olat)talan létezés múlhatatlanságának szabadságát. Apokaliptikus rondó, halálos bioritmus.
Pintér Viktória
*
A láda titka
Sehol és Valahol
Sehol nincs senki. Valahol van valami. Egy titkos láda. Nem tudod kié, mi van benne, és miért került hozzád. Egészen régi darab, a lakat jó nagy rajta, s elég nehéznek is tűnik. Ez most képzelet, vagy valóság? Mit kell ilyenkor tenni? Visszaadni? Kinyitni? Otthagyni? De az is lehet, hogy csak álmodozni.
A varázslat világát idézi meg a Fitos Dezső Társulat elmúlt évben bemutatott mesedarabja, A láda titka. A kétszereplős előadást Kocsis Enikő és Fitos Dezső álmodta színpadra. Ahogy a címben szereplő ládában is bármi lehet, úgy ebbe az előadásba is bármi belefér. Megelevenednek a tárgyak, táncolnak a bábok, bővítjük földrajzi tudásunkat, és természetesen mindezt a tánc nyelvén megfogalmazva.
Ebben a darabban a tánc maga a beszéd. Szavakra nincsen szüksége sem Fitos Dezsőnek, sem pedig Moussa Ahmednek. Az autentikus néptánc nyelvén fogalmazták meg a történetet, viszont ahhoz, hogy részletgazdagabban tudják bemutatni a bizonyos történéseket, kihasználták a bábszínház adta lehetőségeket. A Mihács Gábor jelmez- és díszlettervező által létrehozott színpadi világban a néző szeme előtt változik meg a tér, a hétköznapi tárgyak megmozdulnak, és közben mi, nézők elgondolkodunk, hogy vajon ez most álom, vagy valóság.
„A varázslat mindenkiben benne van.” Ezt üzeni a darab. Minden egyes mozdulatnak olyan kifejezőereje van a színpadon, hogy nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is magával ragadja a csodák titokzatos világa.
Birkás Zsófia
*
Folk-bohócok
Fitos Dezső Társulat: A láda titka
Aki Fitos Dezső munkásságát ismeri, könnyen megsaccolhatja, hogy a nevét viselő társulattól milyen műfajban fog táncszínházi előadást látni. A híres néptánc-koreográfus A láda titka című táncszínházi egyfelvonásosban két bohócfigurával hozza helyzetbe a sokak számára népi relikviának számító férfi szólótáncokat (pl. kalotaszegi legényes), és teszi a laikusok számára fogyaszthatóvá a magyar folklórt. Ebben a kísérletben ugyanilyen fontos szerepet játszik az ifj. Csoóri Sándor által szerzett zene, amely az autentikus legényesek mellett egyfajta újragondolt színházi népi muzsikát szólaltat meg.
A Román Sándor produkciókra (Experidance) emlékeztető, néptánc és balett ötvözetéből kialakult táncnyelvet használó előadást maga a koreográfus (Fitos Dezső) és Moussa Ahmed két vásári bohóc szerepébe bújva táncolja el.
A minimalista díszlethasználat külön elősegíti a pantomimos lét megközelítését, a tárgyakkal, díszletelemekkel való játék elengedhetetlen plusz jelrendszere a két folk-bohócnak, akik a váratlanul érkezett láda tartalmát fedezik fel.
Miért is folyik ez a szólólegényesekkel tarkított párbaj? Mit rejt a láda gyomra? Valószínűleg kacatokat: legyezőt, női ruhát, amelyek tárgy-animáció és a tánc, de ha úgy tetszik, varázslat révén kelnek életre.
A korhatár nélküli, ötvenperces folk-chaplinkedés egyaránt szól gyerekeknek és felnőtteknek, néptáncot és színházat kedvelőknek – vagy azoknak a kíváncsi betévedőknek, akik meg szeretnék tudni, hogy mi van a ládába rejtve.
Pálffy Zsófia
*
Sóvirág
Tünet Együttes: Sóvirág, avagy a létezés eufóriája
Be kell vallanom, hogy ezt az előadást várom legjobban a Tánc Fesztiválja programjai közül. Eddig is figyelemmel kísértem a Tünet Együttes munkásságát, de minden esetben szarkasztikus és humorral teli előadásokra emlékszem vissza. Először a Voks című előadás jut eszembe, amely teljesen más hangvételt képvisel, mint a Sóvirág című új előadás. Úgy gondolom, ez a váltás csak javára válthat a társulat állandó közönségének. A holokauszt-túlélő Fahidi Éva és egy fiatal táncosnő, Cuhorka Emese közös duettje ez az előadás. Közös nevezőjük a tánc formanyelve, és a befogadóban önkéntelenül is felmerül az a kérdés, hogy a fiatal nő esetleg a sokat látott asszony manifesztációja? Nem feladatunk erre választ keresni. A Tünet Együttes több mint tíz éve a kortárs táncszínházi élet meghatározó szereplője, és úgy gondolom, hogy ezzel az előadásukkal fordulóponthoz érkeztek. Számukra nem okoznak problémát a műfaji korlátok, a szöveg és a mozgásformák egyensúlyban vannak egymással. Az előadás megértése szempontjából fontosnak tartom kiemelni az alcímet: „A létezés eufóriája.” Az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor az életöröm elsöprő érzése minden fájdalmat maga alá temet. Azoknak ajánlom ezt az előadást, akik nem riadnak vissza a fajsúlyosabb témáktól, és vágynak az elgondolkodtató színházi élményekre. A katarzist illetően pedig a próbafolyamatról szóló dokumentumfilm címe ötlik fel bennem: „Sírással nem megyünk semmire.”
Újvári Boglárka
*
Tapogatózás a vörösben
Tünet együttes: Sóvirág
Adott egy vörös tér, a színpad. Úgy is mondhatjuk, hogy koordináta-rendszer. Ebben a koordináta-rendszerben található két pont: E és É. E, mint Emese, É, mint Éva. Éva 90 éves, bölcs, Emese fiatal, érett nő. A kettőjük által meghatározott sík origója a prózai és fizikai színház.
Ebben az energiától duzzadó piros térben mozog két fehér ruhás lény, nők, akik a mozgás, a tánc révén találkoznak, tükröt tartanak egymásnak, angyalkát csinálnak a piros havon, mint a kislányok. Egyszerre nagyon időn kívüliek, és mégsem: Éva holokauszt-túlélő, mégis, lélekben 16 éves kislány. Emese modern fiatal táncművész, talán Éva alteregója? Két nő a térben keresi egymást, az időt, saját szövegeket mondanak, nem feltétlenül színészi előadásmódban – olyan, mintha valami felé tapogatóznának. Első benyomásra valamilyen újszerű, fizikai színházi kísérletnek tűnik a kettejük játéka, amelyet monológok fűszereznek.
A dokumentarista színházi megközelítéssel is elemezhető fúziós előadás valamit szeretne mondani a nőiségről, valamit szeretne mondani a történelemről, valamit szeretne mondani a generációk közötti találkozásról – Szabó Réka rendezése két különböző korú nő segítségével exponálja a múlthoz és jelenhez való viszonyulást. Vajon a két, önmagát alakító szereplő között milyen párhuzamok vonhatóak? Tudnak ők szinkronban mozogni, egymásba hajolni, mindketten fehérben vannak, egyszerre csinálnak angyalkát a földön – ez lenne a létezés eufóriája?
Nagy talány még a sóvirág, mint szimbólum: a leginkább száraz formájában közkedvelt növényt nem szükséges öntözni, homokos, köves talajon növő virág. Vagyis az a túlélő-típus. De akkor minek van ott a másik, a zsenge? Csak hogy nézzünk valamit?
Pálffy Zsófia
*
Ulysses nappalija
Artus Társulat – Ulysses nappalija
Ott vagy benne Te is, én is. Mindenki, aki részt vesz az előadáson. De nem csak képletesen, szó szerint benne ülsz az előadásban, egy kényelmes fotelban, s nézed, hogy mi történik körülötted, vagy épp mi történik veled…? Az Artus Társulat 2011-es, Ulysses nappalija című darabja a nézőket bevonva válik egésszé. Igaz, ők többnyire „csak” jelenlétükkel adnak hozzá bármit is a történésekhez, de ez éppen elegendő. Mint ahogy az élet bármely területén is. Az előadás folyamán az életből kiragadott jelenetek részesei lehetünk. Az egészen tragikustól az abszurdon keresztül a komikusig minden megtalálható. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Az előadás alapjául egyébként Homérosz Odüsszeiája, illetve James Joyce Ulysses című regénye szolgált. Ez utóbbi főszereplője Leopold Bloom, s az ő életébe tekinthetünk bele. Ezáltal azonban az egész mai társadalmat is megismerhetjük, s részesei lehetünk egy utazásnak: az életnek.
Nagy Petra
(Kutszegi Csaba)
2016. május 22.
