Pintér Viktória: Zuhanók
Zadam Társulat: Zuhanás közben -
A táncosok és a koreográfia megállták volna a helyüket a folyamatos narráció nélkül is. A szöveg hangoltsága sokszor patetikussá válik, és megüli azokat a szabad képzettársításokat, amelyeket a mozdulatsorok belehelyeznek a térbe.
Mind zuhanunk. Pernyeként hullunk alá egy evilági homokóra apró szemcséiként, múlatva a közös és az egyéni időt. Végességünk időbe és térbe helyez, kijelöli a röppályát, a szabadesés csak a kiváltságosok osztályrésze. A Zadam Társulat előadása, a Zuhanás közben Sławomir Mrożek novellája nyomán közös táncunkat viszi színpadra. Érzékeny, modern haláltánc ez, az élet allegorikus megjelenítése. Villanások sorozata, a konzumtársadalom látlelete. Ebben az előadásban mindannyian részt veszünk, mindenki meghívott. S bár az alkotók erősen tipizálnak, és komikus elemekkel tűzdelik meg a játékot, nem tudok nevetni, hisz közben az én bőrömet is megcsapta a menetszél, már az én lábam is járja a táncot, az én zuhanásom is megkezdődött.
Elek Ányos és Krausz Gergő / fotók: Mészáros Csaba
Az embereket különös, elmosódott, ködös tér fogadja. A levegőben gyökeres-lombos fák, ruhadarabok, mintha esnének, az előtt és az után állapotát egyszerre közvetítik. A látvány megkérdőjelezi a lábam alatt a talajt, a homályló térben esetlennek érzem magam. Mindent többször kell megnéznem, rémít az ugyanaz bizonytalansága. Ezt a belső zavart tovább fokozza az emberi arcra emlékeztető, „földre” vetített kép életlen, kontúrnélküli, fluid kavargása. Aztán szép lassan összeáll, dimenziót kap. A rajzolt szemek, az orr és a száj egy férfi arcává mélyülnek. Aztán a sötét megbolydul, különös, bogárszerű lény röppen be a színre. Olyan mintha magából a tér anyagából születne meg, mindene fekete, csak a bőre világít. Két hatalmas szűrőszem pásztáz minket, majd körbejárja a levegőégbe rajzolt alakot. Szürreális jelenség, mozdulatai pontosak, nem keresgélnek valamit, nem cikáznak a térben. A lény keze könyökénél be van hajlítva, ujjai arca mellett lassan bogarásznak. Gumicsizmában tipeg, letapogatja a világot. Majd odaül közénk. Épp mellém. Nem hagy nyugodni, hogy valaminek a része vagyok, el van rendelve a bevonódás. Sejtem, ez most más, ez nem a Mrożek-novella perspektívája, itt a bogár szemével látjuk, ami zajlik. (A bogarat táncoló Zambrzycki Ádám ennek ellenére nincs feltüntetve a szereplőket felsoroló kanavászon. Mégis minden jelenetben benn van, vagy úgy, mint passzív szemlélő, vagy úgy, mint aktív, eseményeket alakító erő.)
Zambrzycki Ádám
Az elaprózott mozaikszemek tűként fúródnak az üresen maradt térbe, ami lassan újra megmozdul. Valami születik, egy alak, egy férfi (Krausz Gergő). Szép lassan kinyitja testét az embriópózból, körbetáncolja magát, ismerkedik saját kiterjedésével, játszik a gravitációval, az elrugaszkodás pillanataiba akarja tetten érni magát. Hiteles szárnypróbálgatások. Forgolódik saját középpontja körül. Aztán kihallatszik a belső monológ: „Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és elkezdtem félni. Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira, hogy helyzetemet megvizsgálhassam.”
Krausz Gergő
Elrajzolt ballonkabátos alak (Elek Ányos) tűnik fel, kabátját kitartóan felfelé fúja az ellenszél. Egészen groteszk forma a feje felé tornyosuló kabátlebennyel, kirajzolódik a térből. Az összekapcsolódás átírja mindkettőjük mozgását. A zuhanó főhős, már nem saját maga körül tekereg, hanem egy alternatív, kettejükből összeálló kis tér közepe ad igazodási pontokat. Levitációs gyakorlataikkal, egyensúlykereső mozgásokkal kialakítják az együttlétezés ritmusát, megteremtik sorsközösségüket. Az vagy, aki megérint. Együttes mozgásaik rámutatnak, hogy – Martin Bubert idézve – „minden élet találkozás”, rád tesz valamit a másikból, átöltöztet. Kettejük zuhanásába sok másik, párhuzamos zuhanás rezdül bele. Egymásba bukó paralel világok, melyek a különböző távolságok ellenére is meghatározzák egymás röptéjét.
Elöl: Mikó Dávid
Társadalmunk ismert alakjai tűnnek fel, mind saját sorsa által űzött ismerős karakter. Magányos nehézkedők. Az itt megjelenő táncosok mozgása egyszerre nyűgöz le és szomorít el. Senki sem ura saját testének, többszörösen mélyül zuhanásuk. A gyönyörű plasztiklány eltűnik saját táskájában, egy elvégtelenített mozdulatsor foglyaként újra és újra elnyeli saját műuniverzuma. Transzvesztita flamenco-táncos tipeg, hogy a maszk mögött végre magára találjon, botladozik a két létezés között. Kék munkaruhába rekedt férfi szorongatja kezében a sörös üveget, szája az üveg szájához tapad, mintha abból várná a levegőt. Alkoholmámorban zuhan a valóság elől. Szél cibált ernyője után kapkodó lány keresi a helyes irányt. Egyhelyben futó figura törekszik a magasba. Kitartóan tapossa maga alatt a levegőt, bár végzetén ő sem változtathat, mégis úgy tűnik, felfelé esik. Az optimizmus paradoxonja.
Sebestyén Tímea
Kiemelkedő az öregasszony (Sebestyén Tímea) mini koreográfiája. A kövekkel megrakott szatyrokban egyszerre látjuk a saját terhét cipelő nőt és Magyarország nejlonidentitását, a szatyorban lehurcolt életek monoton múlását. Különleges és szép pillanata az előadásnak a szájukon összemosódó, egymásból lélegző két szerelmes, akik a zuhanást elfogadva, egy másik, őszintébb, nem anyagszerű dimenzióba emelkednek. A két száj egy pillanatra sem távolodik el, holott a két táncos minden lehetséges tengely körül megforgatja egymást.
A darab egy pontján beigazolódott a sejtésem. Egy zuhanó humángubó része voltam, egy világra süket és vak massza, amely mindent magába nyel, ami a közelébe ér, s rögtön homogenizál. A zuhanásban összekapcsolódott páros, Krausz Gergő és Elek Ányos küzdve a vonzás kegyetlen törvényeivel, egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk. Testnyelvük kifejező és messzemenőkig kitartott ellenállás-mozdulatokkal igyekeznek elkerülni a beolvadást.
Podmaniczky Dorottya és Mikó Dávid
Kritikámban majdnem végig úgy írok az előadásról, mintha a Mrożek-novella szövege csak kiindulópontja volna a mozdulatoknak: a koreográfia ihlete. Sajnos ez nem így van. A táncosok és a koreográfia megállták volna a helyüket a folyamatos narráció nélkül is. A szöveg hangoltsága sokszor patetikussá válik, és megüli azokat a szabad képzettársításokat, amelyeket a mozdulatsorok belehelyeznek a térbe. Az előadás leggyengébb pontja épp a vonzásjelenet, amelyben a két főszereplő elnyújtott, túlartikulált, üvöltő vonzás-zuhanást imitáló beszédmódja inkább hat félkegyelműnek, mint tragikusnak, vagy ijedtnek. Látszik, hogy ebben az esetben a mozgás várja, hogy elfogyjon a szöveg. Üdítő a kis fekete bogár mentőakciója, amely megtöri a szituációt, és egy eufórikus, közös táncba oldja bele az addigi szereplők, ekkor már önmaguk terhétől megszabadult, letisztult testeit. Valamiféle révbe érés pattogzik szét meg össze a szivárványprizma alatt. Aztán világcsend. Csak a két főszereplő egymástól távolodó keze, fogynak a hangok, zsugorodik a tér. Krausz Gergő ottmarad, és egy utolsó kiszökő E-hang a térben. Majd eltűnnek. A levegőbe vetített végső-első tenyérre rászálló bogár lefelé és felfelé nyújtja szárnyait. Most ő maga az idő és a tér, s e világtengely megremeg. Egy bogár szárnya, hátha fenntart minket is.
Zuhanás közben (Zadam Társulat)
Alkotók: Sebestyén Tímea, Vislóczky Szabolcs, Zambrzycki Ádám. Koncepció – rendezés: Zambrzycki Ádám.
Főbb szerepekben: Elek Ányos, Krausz Gergő, Krizsán Dániel, Mikó Dávid, Podmaniczky Dorottya, Sebestyén Tímea.
Bethlen Téri Színház, 2016. december 9.
