Turbuly Lilla: Sikeres transzplantációk
Ziggurat Project: Esumi és Asao -
… nem törekedtek arra, hogy autentikus nó előadás benyomását keltsék, inkább inspirációt merítettek ebből a hagyományból. Olyan jeleket használnak, amelyeket az itthoni néző is értelmezni tud, akkor is, ha találkozott már az adott jellel, és akkor is, ha nem.
Az Artus Arccal a halnak új generációs programja pályakezdő alkotóknak biztosít lehetőséget a bemutatkozásra. A Ziggurat Project előadása egy kortárs magyar író, Acsai Roland japán hagyományokra épülő nó drámájából hozott létre szavak nélküli kortárstánc-előadást. Amelyben szívet cserélnek, és egyben a japán hagyományt is megpróbálják átültetni.
Acsai Roland utóbbi években megjelent munkái ugyanazt a gondolatkört járják körbe: egymást kereső, elvesztő, a keresést újrakezdő, a másikra és ezzel önmagukra rátaláló szerelmesekről ír, és teszi mindezt a keleti, elsősorban a japán kultúra irányából. Már a címek is árulkodóak: Jin és Jang – különleges történet az összetartozásról (lírai fantasy); Szívhajítók (kisregény). Erről szól a Literán publikált nó drámája, az Esumi és Asao is. A szerelmesek itt szívet és árnyékot cserélnek, így képessé válnak a másik érzelmeinek pontos átélésére, de egyben ki is szolgáltatják magukat a másiknak, hogy csak egy példát írjak: Asaónak a lány, Esumi szívével kell átkelnie egy szakadék felett.
Csak a vezérfonalat emeltem ki, a dráma cselekménye ennél jóval sokrétűbb. Tartalmi összefoglalóját a nézők megkapták az előadás előtt. Nem szükséges azonban az egyes cselekménydarabkákat a koreográfia részleteihez illesztgetni, ha valaki előismeretek nélkül ül be az előadásra, a keresés, bizalom, kiszolgáltatottság, elvesztés és megtalálás stációit minden bizonnyal felismeri. Ahogy a hátráltató és segítő erőket is, még abban az esetben is, ha a zenész szerepéből játszóvá átlépő Porteleki Áront nem azonosítja Istennel, Munkácsi Ádámot pedig a Bambuszliget Boszorkányával, nagy valószínűséggel megszületik benne a saját történet olvasata.
Ahogy az előbbi bekezdésből már kiderült, zene és játék nem válik el az előadásban, a zenészek játszanak és a táncosok is zenélnek. A minimalista színpadképben, egy fehér kötelet leszámítva, tulajdonképpen a hangszerek játsszák a főszerepet: áthelyezik, felfordítják, a megszokottól eltérően használják őket, egészen a dob, pontosabban a dobhártya deflorálásáig menően. Nagy végleteket jár be a zene: az igen erőteljes, dinamikus (zenés) kezdet után mély csenddel és lassú, apró mozdulatokkal indítanak a táncosok. Máskor ők is megszólaltatnak egy-egy hangszert, de nem a megszokott módon, például Kovács Emese a cintányér szélén bír hangra egy hegedűvonót. Kalmár Ákos koreográfiája annyi mozgást bíz a zenészekre és annyi „hangadást” a táncosokra, amennyit elbírnak.
A nó színház hagyományaihoz igazodva itt is használnak maszkokat, amelyek fakéregből készültek (a tapsrendnél láttam, hogy mosogatószivaccsal bélelték ki őket a hordhatóság érdekében – ez az apróság sokat elmond egy előadás születésének összetettségéről). Atermészetes anyag remekül összepasszol az Artus kistermének göcsörtös kőfalával, és (nekem legalábbis) meseszerű, erdei manós hangulatot teremt. A szerelmesekről aztán lekerülnek a maszkok, már ami a fakérget illeti, de az arcuk még sokáig zárt marad, testi- és szemkontaktus csak az előadás legvégén teremtődik köztük. Kovács Emese és Kalmár Ákos végig koncentrált figyelemmel, hitelesen van jelen az előadásban. Egy, a japán harcművészetek mozgásanyagából merítő jelenetet leszámítva inkább a lassú, finom mozdulatok, a kicsit szertartásszerű mozgásvilág jellemzi a koreográfiát.
Az európai ember számára a finom eszközökkel, egyezményes jelekkel, szimbólumokkal zajló kommunikáció teszi nehezen érthetővé és befogadhatóvá a keleti színházat. Az alkotók maguk is nyilatkozták, de az előadásból is nyilvánvaló, hogy nem törekedtek arra, hogy autentikus nó előadás benyomását keltsék, inkább inspirációt merítettek ebből a hagyományból. Olyan jeleket használnak, amelyeket az itthoni néző is értelmezni tud, akkor is, ha találkozott már az adott jellel, és akkor is, ha nem. Ilyen a piros fonál, amely a keleti kultúrában a távolság áthidalásának eszköze. A közelmúltban láthattuk a Szentendrei Képtárban Chiharu Shiota velencei biennálét is megjárt, híres installációját, a piros fonállabirintusra és sok ezer kulcsra épülő Emlékesőt, de aki nem látta, és még csak nem is hallott erről, annak sem okozhat gondot a két szerelmes között kifeszített, majd felgöngyölített, aztán eldobott piros fonalcsomag értelmezése. Ilyen a derékra kötözött kötél, az apró csengő vagy a már említett dobhártya. Az előadás végén, a szerelmesek végső (?) egymásra találásakor pedig már a magyar néptáncból, népművészetből ismerős képpel zárnak: az ifjú pár lakodalmi, bár keletiesre lassított táncával, hegedűszóval.
A két világ ebben a zárójelenetben, ha nem is teljesen hézagmentesen (mert kicsit érződik az egymás mellé simítás szándéka), összeér. A transzplantáció sikerült.
Kalmár Ákos: Esumi és Asao (Ziggurat Project)
Acsai Roland azonos című nó drámája nyomán készült. Koncepció, maszkok, rendezés, koreográfia: Kalmár Ákos.
Játsszák: Kovács Emese, Kalmár Ákos, Munkácsi Ádám, Porteleki Áron.
Zenészek: Munkácsi Ádám, Porteleki Áron.
Artus Stúdió, 2017. március 17.
