Kutszegi Csaba: Az ifjúság romlott angyala
Kulcsár Noémi Tellabor: Lolita –
…a férfi nem tud túllépni kamaszkori szerelme elvesztésén, érzelmileg úgy és ott marad, vagyis felnőttként is kislányokhoz vonzódik – a regényben beteges perverzióval.
Van, amit nagyon szeretek a Kulcsár Noémi Tellabor Lolitájában, van, amit nagyon nem.
Schell Martin és Szarvas Krisztina / fotók: Mészáros Csaba
Szeretem a koreográfia letisztult neoklasszikus- és/vagy kortársbalett-nyelvezetét, még akkor is, ha tudom: ez ma már nem a legkorszerűbb, progressziótól és innovációtól duzzadó stílus. Viszont éppen ezért is sokkal tartalmasabb, elmélyültebb, különlegesebb színházcsinálást várok az e nyelven fogalmazó táncalkotótól: ha már nem akar a mondandójához saját, egyedi testnyelvet felfedezni-kikísérletezni, hengereljen le olyan színházi élménnyel, amely attól különleges, hogy benne a mozdulat, az emberi test látványa és a színpadi szituáció együttese felülmúlja a szót. Úgy, hogy artisztikus többletet teremt a világirodalmi rangú regényhez is.
Szarvas Krisztina és Schell Martin
Nem csak felesleges, hanem felettébb káros is – ugyanazzal a címmel – táncszínpadra adaptálni egy különleges regényt úgy, hogy éppen annak különlegességéből, lényegéből nem jelenik meg szinte semmi. Ezzel a tánc azt bizonyítja, hogy csak felszínes, léha szórakoztató műfaj a regényhez, filmhez (vagy éppen a prózai színházhoz) képest. Ezen a Lolitán egy Nabokovot olvasó, irodalomkedvelő ember legfeljebb megengedően mosolyog: elvégre fiatalok, csinosak, ruganyosak, mért ne éreznék jól magukat a színpadon.
Tokai Rita
A tánc, jelen esetben a cselekménnyel, vagy finom narratív szállal rendelkező kortárs balett, nem érheti be ennyivel, vagy ha az alkotói előre megfontolt szándékkel mégis beérik ennyivel, nem egy Lolita-féle, bonyolult képletű, ezertitkú mélységes mély regényt kellene céljuk érdekében bágyatag musical-librettóvá áztatniuk, hanem inkább meg kéne koreografálniuk egy mai szappanopera aktuális fejezetét. Nem korrekt egy címmel és némi elvontan ábrázolt tartalmi megfelelésekkel ráutalni egy irodalmi remekműre, ezzel némi intellektuális izgalmat kelteni, majd a túlélő expedícióra invitált részvevőknek (értsd: a nézőknek) langyos szobában biztonságos diavetítést prezentálni. Félreértés ne essék, mindezt most nem kizárólag Kulcsár Noémi fejére olvasom, hanem a színpadi tánc különböző műfajait régóta jellemző magabiztos-felszínes szimplifikálás ellen szólalok fel, ezt tartom ugyanis kártékony jelenségnek. Kulcsár e táncos ragálynak eddig viszonylag sikeresen ellenállt, például a Rómeó és Júliája, A vágy villamosa alapján készült koreográfiája vagy a Home base című Giselle-átértelmezése bőven tartalmazott figyelemre érdemes egyedi megoldásokat, nem egyszer bátor elrugaszkodásokat, amelyek összességében termeltek annyi pluszt, hogy általuk legitimálódott a témához nyúlás. Na, ez az, amit a Lolitában nem lelek meg.
Tokai Rita és Schell Martin
A táncjáték narratív fősodrában a regénybéli Humbert három nőalakhoz fűződő bonyolult szerelmi viszonya áll. E nők viszonylag könnyen beazonosíthatók. Tokai Rita Annabelt, Humbert kiskamaszkori szerelmét alakítja, aki gyermekként tífuszban meghal; az első finom, lírai kettősében Schell Martin a partnere, aki Humbert ifjúkori énjét táncolja. A felnőtt, negyvenes férfivá ért Humbertet Csere Zoltán játssza. Színpadi váltásuk érthető és jelentéses: arról is árulkodik, hogy a férfi nem tud túllépni kamaszkori szerelme elvesztésén, érzelmileg úgy és ott marad, vagyis felnőttként is kislányokhoz vonzódik – a regényben beteges perverzióval. Végzetes szerelmének tárgyát, a regénybeli megjelenésekor tizenkét éves Lolitát Hajszán Kitti táncolja. Amikor Wéninger Dalma darabbéli kilétén elkezd töprengeni a Nabokov-olvasó ember, akkor Kulcsár Noémi Tellabor színpadán már javában szürreális alakok bolyonganak (ami persze egyáltalán nem baj); jómagam – leginkább Wéninger szájba kapott hőmérője okán – arra gyanakszom, hogy a szép vonalú, végzetasszonyos táncosnő Lolita felnőtt, Humberttől elszökött lényét, avagy az elképzelt, felnőtt Lolitát jeleníti meg. Érzelmileg barokkosan túltengő, de kitűnő táncszínpadi alaphelyzet, amikor Csere az említett három partnerével rövid négyest lejt (értsd: a három nőalak egyszerre van jelen a lelkében).
Hajszán Kitti és Csere Zoltán
Van még egy – köztes lélektartományokban bujkáló, szerepből szerepbe mászkáló – női szereplő, akit Szarvas Krisztina hoz: a darab közepén egyértelmű, hogy Lolita édesanyja, akivel Humbertnek viszonya van (a férfi a szobabérléssel kezdődő kapcsolatot kifejezetten azért kezdeményezi, hogy az őt első pillantásra lenyűgöző Lolitához közelebb kerülhessen), a koreográfia kezdő kettősében álarcos nőként egyfajta Halál-szimbólum, a többi megjelenésében is inkább transzcendens, szürreális lény, mint regénybeli konkrét figura. Schell és Csere mellett a harmadik (fekete ruhában megjelenő, sötét) férfialakot Halász Gábor adja, az ő szerepe a leginkább elnagyolt, egyszerre kellene Clare Quiltynek, a Lolitát megszöktető gaz csábítónak és a Halál-asszony misztikus párjának lennie – alakját ehhez sokkal nagyobb hangsúllyal kellett volna megkomponálni.
Hajszán Kitti és Csere Zoltán
Vladimir Nabokov regénye a 20. század egyik legtöbbet vitatott írása, könyvtárnyi irodalma van, elemzők máig csak találgatják, hogy az írónak mi célja, milyen üzenete lehetett e felkavaró történettel. Az ember – mint minden regényfőhőssel – hajlamos együtt érezni Humberttel, és közben nem érti, mi lehet olyan végzetesen vonzó a mocskos, megbocsáthatatlan bűnben. A történetet lehet allegóriaként is értelmezni (hogy az öregedő férfi tulajdonképpen a visszahozhatatlan és nem a vágyai szerint megélt fiatalságába „szerelmes” végzetesen, avagy Lolita az egykor szebb, tisztább, ám immár végleg bűnben fuldokló világ szimbóluma), ám a nem is fiatalkorú, hanem gyermekkorú gyermek megrontása de jure is aljas bűn (melyet egy féltékenységi gyilkosság is tetéz). Benne van ebben a II. Világháború utáni globális kiábrándultság, a cinizmussal is táplált „lazuló erkölcsök” kritikája, a „dühöngő nemzedék” színre lépése.
Nabokov sohasem volt hajlandó megmagyarázni a könyvét. A kérdésre, hogy miért írta meg, azt nyilatkozta, ő az a fajta szerző, aki „ha már nekilát könyvének, nincs egyéb célja, mint hogy túl legyen rajta”. Egyik amerikai kritikusa szerint a Lolita az író „romantikus regénnyel folytatott szerelmi románcának csúcspontja”. Ezt Nabokov úgy kommentálta, hogy pontosabb lenne, ha a megjegyzésben a „romantikus regény” kifejezést „angol nyelvre” cserélnék. Lehet, hogy a Lolita csupán irodalminyelv-gyakorlás? Arra kellett az írónak, hogy orosz íróból amerikaivá tudjon válni? Ha ez az igazság, komoly hozadéka lett a nyelvgyakorlásnak: az író az emberi lélek és a nyelvi kifejezőerő hihetetlenül mély bugyrait járta be.
Halász Gábor és Hajszán Kitti
Akárhogy is volt, a 20. század egyik kiemelkedő regényével nem tud egy rangsorba kerülni sem a Jeremy Irons főszerepelte film, sem a Tellabor táncjátéka. A balettben viszont többen is szépen táncolnak. Hajszán Kitti első megjelenésre igen fejlett tizenkét éves bakfisnak tetszik, de a későbbiekben – amellett, hogy remekül táncol – ügyesen karakterizálva, megjeleníti a gyermek-nő romlott angyali lényét. Szarvas Krisztina és Wéninger Dalma mozdulatai kidolgozottak, szerepükkel mindketten elmélyülten azonosulnak, színpadi jelenlétük minden pillanata adekvát a hangulattal, Tokai Rita bájos, éteri karaktere nagyon illik szerepéhez. Halász Gábor magabiztosan mozog, amit csak lehet, kihoz a szerepéből, Schell Martin kitűnően táncol és alakít, jóval többre is képes lenne, táncos tehetsége ezúttal nincs csúcsra járatva. Csere Zoltán, a férfi főszereplő becsülettel küzd a technikás táncanyaggal, néha, főleg az előadás vége felé, ideiglenes alulmarad, ám színészileg ő is hitelesen megfogja az alakot.
Csere Zoltán és Wéninger Dalma
A díszletezést Bozóki Mara le-fel süllyedő-emelkedő, színesen tündöklő műanyag strandmatracokkal oldja meg. Ötletnek jó, de a Lolitához kevés. A regény viszont szimpla táncürügynek: túl sok.
Lolita (Kulcsár Noémi Tellabor – Nemzeti Táncszínház)
Dramaturg: Cseh Dávid. Díszlet-, jelmeztervező: Bozóki Mara. Koreográfus: Kulcsár Noémi.
Előadók: Csere Zoltán, Wéninger Dalma, Tokai Rita, Hajszán Kitti, Halász Gábor, Schell Martin, Szarvas Krisztina.
MOM Kulturális Központ, 2017. március 23.
