Péter Márta: Tűz és vak remény
Kulcsár Noémi Tellabor: Prométheusz -
…vívódásokat és vívmányokat láttam, ám darabot nem. Meglehet, ma már sokak szerint avítt várakozás, hogy színpadon valamiféle egységes szerkezetbe gyúrt, önálló műnek nevezhető, s akként működő alakulat szülessen.
Földrajzilag és időben is különleges műfajok találkoztak Kulcsár Noémi társulatának MU Színházban látott bemutatóján. A Prométheusz című darabnak Cseh Dávid személyében dramaturgja, vagy inkább szövegszerzője van, ami a koreográfus eddigi munkásságára gondolva nem meglepő, de az előadás prózai, zenés és táncszínházi elemeket vegyítő stílusára, no, meg a táncos és zenész előadók szinte folyamatos beszédfeladatára utalva sem lehet meglepetés.
Rubi Anna, Stohl Luca, Márkos Albert és Porteleki Áron / fotók: Mészáros Csaba
A források között találni a japán nó színházat s vele a buddhizmus filozófiai fragmentumait, a görög tragédia tradícióit, a táncosok és zenészek akcionista stíluselemeit, az improvizációt, a kortárs/modern tánc és színház fegyelmezettebb koreográfiai rendszerét és ugyane kettőnek random jellegű találkozását, illetve néhány részletet felidézve, más régi európai játékmódot is. (Egyébként a zenei anyagban alkalmazott ritmikai képletek és dallami utalások is elég tisztán mutatják e gyökérzet sokféleségét.) Valóban nagy munkát adó, gondos előadás született; elismerés illeti az egész stábot. Ugyanakkor a felkészült táncosok csiszolt mozgása, az erőteljes vagy meditatív zenei játék és valamennyi szereplő intenzív színészi jelenléte mégsem adódott össze; nem született meg az az energia, amely egy titán szenvedéstörténetét éltethette volna.
Csere Zoltán
Az Öregember (Csere Zoltán megformálásában) allegorikus figuraként tulajdonképpen Prométheusz üzenetét közvetíti arról, hogy az emberiség minden erényével és bűnével együtt máig tévúton menetel. Hogy még nem jött el az idők vége, s vele szenvedésünk és életünk befejezése. S valóban, bármily nehéz is a gondolat, körbetekintve úgy tűnik, a kissé apokaliptikus látásmód jogos. Az előadás hatalmas erénye, hogy nem csupán szórakoztatni, elmesélni, felidézni akar, hanem valamiképp szembesíteni is az emberiség gyarlóságaival, tényekkel a múltból és a mából. E szép és fontos teória azonban formai szempontból parttalanná csúszik szét, mert az éltető (színpadi) tűz és a vakremény, vagyis Prométheusz embereknek ígért két ajándéka fikció marad. Valahol bennragad a játékban. Vagy még inkább a szövegben, amit a néző nyilván csak részben és prozódiai-kiejtési szempontból olykor csak hiányosan érthet.
Ám egyébként sincs könnyű dolga a befogadónak; a különféle színházi rendszerek mozgási-zenei-szöveges utalásain túl ugyanis aktuális tények és üzenetek is tarkítják a képet (pl. a globális felmelegedésről, s még Soros neve is elhangzik…) És akkor valóban úgy hihetjük, nem marad másunk, csak a vak remény. De mi az? Valóban vaknak kell lennünk a reményhez? Akkor tényleg nagy a baj. S mi lesz, ha csakugyan eljön a „kiérdemelt” vég: tudunk majd ennek örülni? Vagy a már most is hatalmasra duzzadt és amúgy céltalan ego csak a félelmet táplálja, amire ma globális és szűkebb társadalmi szinten is oly hatékonyan építenek?
Stohl Luca
Ha az előadásba nem egészen szervült szöveg és játék rétegeit öltögetjük össze, belebotlunk az alapmatériába. Jó lett volna olvasni Cseh Dávid munkáját – amelyből csak az ógörög idézetek fordításaiban, meg egy atomtámadással kapcsolatos banális amerikai oktatófilm szövegében mélyedhetünk el (miközben tudjuk, kik vetettek be először éles fegyverként atombombát…). A dramaturgiai szálként működő teljes szöveg nélkül azonban csak a színpadon testesült mű alapján mondhatom, hogy vívódásokat és vívmányokat láttam, ám darabot nem. Meglehet, ma már sokak szerint avítt várakozás, hogy színpadon valamiféle egységes szerkezetbe gyúrt, önálló műnek nevezhető, s akként működő alakulat szülessen. Csakhogy a külsőségeknél mélyebbre hatolva, és minden jelenkori kapálózás ellenére az ember – fizikai és szellemi alaptulajdonságait, s így emberi életének problematikáját illetően – évezredek alatt sem változott sokat. Ehhez, félretéve az emberi önhittséget, bőven elég forgatni az ókori műveket, amelyek nemegyszer elképesztően pontos leírását adják a jelen anomáliáinak. Nem is véletlen, hogy a kortárs színpadi/színházi alkotók újból s újból a régi szövegforrásokhoz nyúlnak, azokat „modernizálják”, s akár tudatosan, akár nem, még zenei és egyéb téren is több száz éves hagyományokra támaszkodnak.
Kiss Anikó és Kovács Domokos (a háttérben Márkos Albert)
A Kulcsár Noémi Tellabor által bemutatott Prométheusz előadása a mindenségből merít, a teljességet szeretné megmutatni a teljességből kizuhant embernek, s a hatalmas vállalásban ledönti a sokság világa. Vagyis a teljesség átfogó magassága helyett egy olyan szellemi-képzeleti szintézisbe árad szét, amelyben minden gondolat, minden látható pillanat egyenértékű, s ami a földi polaritásban, sajnos, nem lehetséges. Talán majd egyszer…
Prométheusz (Kulcsár Noémi Tellabor)
Dramaturg: Cseh Tamás. Jelmez: Eifert Kata Nóra. Zeneszerző: Márkos Albert, Porteleki Áron. Előadók: Csere Zoltán, Kiss Anikó, Kovács Domokos, Rubi Anna, Stohl Luca, Márkos Albert, Porteleki Áron. Társrendező: Cseh Tamás. Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi.
MU Színház, 2017. április 7.
