Horeczky Krisztina: Hagymázt hagymázzal
Edvard Grieg – Edward Clug: Peer Gynt -
Clug fantáziát nélkülöző, költészettől, gondolattól és eredetiségtől mentes munkája teátrális gesztusokkal ötvözött lagymatag esztétizálás.
„És ez így megy: réteg réteg alatt ‒ / Mikor bukkan elő végre a mag? (széthántja az egész hagymát) / Hát mag, az nincs sehol ‒ ez az egész itt / csak héj meg héj meg héj, a leges-legbelsejéig!”.
Henrik Ibsen eredendően nem színpadra szánt, ötfelvonásos verses drámájának hagymamonológja jelképes összegzése lehetne a világirodalmi művek tánc- és balettszínpadra állításának. A többségében a kánonba tartozó alkotásokból cselekményes nagybaletteket esztergálók nem vádolhatók az ambíció hiányával, miközben nem számolnak azzal a viszonylag széles körben ismert ténnyel (sem), hogy a tánc ‒ mint kifejezési eszköztárát tekintve, a legkorlátozottabb művészeti ág ‒ nem epikus műfaj. 
Fotók: Pályi Zsófia / Budapesti Tavaszi Fesztivál
A föntiekben leírt, intellektuális frusztrációból is eredő tevékenység legelszántabb, egyben legelrettentőbb művelője a magát „koreográfus, filozófus, gondolkodóként” meghatározó Borisz Eifman (1946), a szentpétervári Eifman Balett vezetője. A „modern pszichologikus balett” szibériai születésű atyja legutóbb F. Scott Fitzgerald összetett lélektani regényét, az életrajzi ihletettségű Az éj szelíd trónján-t táncosította meg (az Up & Downt egy dzsesszklubba és egy pszichiátriai intézetbe helyezve), de nem nyugodott tőle békében ‒ többek között ‒ Dosztojevszkij (A félkegyelmű, Karamazov testvérek), Tolsztoj (Anna Karenina), Bulgakov (Mester és Margarita), Csehov (Sirály) és Zola (Thérèse Raquen) sem. (A Magyar Nemzeti Balett 2009-ben mutatta be a Karamazov testvéreket, és a pityeri társulat legutóbb 2016-ban vendégszerepelt hazánkban az Anna Kareninával.) Az ilyen típusú munkák rokon vonása, hogy az alapművet a végletekig lecsupaszítják, azt kurcmálerré/szappanoperává butítva; e dramaturgiai mekkmesterkedésekhez képest a Száz híres regény tartalomismertetői PhD-dolgozatok. Ugyanakkor Eifman pályája is azt igazolja: az ilyes produkciók ugyanannyira népszerűek a nagyérdemű körében, mint amennyire elborzad tőlük a kritika.
A Peer Gynt balettváltozatát elkészítette ‒ a teljesség igénye nélkül ‒ Vaslav Orlikovsky a Bázeli Balettnek (1956), Ben Stevenson a Houston Balletnak (1981), John Neumeier a Hamburg Balletnak (1989), és vélhetőleg legutóbb a román születésű Edward Clug, a Maribori Szlovén Nemzeti Színház Balettegyüttesének művészeti igazgatója (2015). Az elmúlt években a Holland Táncszínháznak (Netherlands Dans Theater, NDT) is dolgozó, negyvennégy esztendős mozgáskomponista az Orlikovsky-féle Peer Gyntben debütált táncosként, koreográfusként pedig ez az első narratív balettje. A brit Radiohead zenéire készített, 2005-ös Rómeó és Júlia-feldolgozása, a számára a világhírt meghozó, egyórás Radio and Juliet, a IV. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón volt látható 2010-ben. 2016-os Handmanjét, e húszperces remeklést, az idei Budapest Táncfesztiválon mutatta be a Holland Táncszínház ragyogó utánpótlás-tagozata (NDT 2).
A librettót is jegyző Clug kétrészes darabjának alapproblémája, hogy nem pusztán magja nincs, hanem rétegei, „héjai” sincsenek. Címszereplője (Miloš Isailović), akin nem fog az idő vasfoga, a fehérnépek között nádszálként lengedező, jellegtelen csélcsap. Gubrand-völgy lakójaként egy esküvőn megszökteti, majd elcsábítja más menyasszonyát, cicázik három parasztleánnyal, a trollok közé keveredve összeáll a Zöldruhás nővel, arabföldön a perzsaszőnyegek között enyeleg Anitrával, egy beduin törzsfőnök lányával. Mindeközben egyre várja a szintén fakó Solvejg (Tijuana Križman Hudernik), akivel ugyanannyira steril és bágyasztó duetteket ad elő Edvard Grieg zenéjére, mint az összes többi nővel, beleértve Åsét (Tanja Baronik) is, aki amúgy – szolgaian az Ibsen-mű rég’ elavult, kétpólusú nőképéhez ‒ a szűzies, protestáns Solvejg időskori hasonmásszerűsége. A fekete öltönyt-zakót, és hosszú ujjú, szürke pólót viselő, egyik kezét ál nyeglén zsebre vágó Peerben fosszíliáiban sincs meg a „lélekben világpolgár”, a gondok-bajok elől is menekülő, ábrándos kalandor, a Karolinában rabszolga-kereskedelemből, Kínában konkurens vallások terjesztéséből vagyont szerző, haszonleső, köpönyegforgató opportunista, aki csak az őrültek házában lehet császár, s akinek egy hajószerencsétlenség során mindene odavész ‒ miközben elmúlik az élet. És akit végül, húsz év vándorlásból hazatérve, arra sem talál méltónak a Gomböntő, hogy helyet adjon neki a pokolban; a nagy olvasztóban. Clug közel kétórás opusára ugyanaz érvényes, mint amit Thomas Hylland Eriksen állít a gyökértelen anti-hősről az Ibsen-évre írt, 2006-os Peer Gynt-esszéjében: „Sokat akar, de azt nem tudja, hova tart”. A norvég antropológus abban látta az 1867-es drámai költemény időszerűségét, hogy az „kötélhúzás a fundamentalista identitáspolitika (nemzeti, vallási, vagy egyéb alapon) és az életéljenző, pillanatimádó hedonizmus között”; ez a meglátás tizenegy év elteltével mit sem veszített érvényességéből, sőt.
Az eposzi igényű, nemzeti romantikus mű keletkezésekor az uralkodó ideológiai áramlat a szabad kereskedelmet, a szabadgondolkodást hirdető Manchester-liberalizmus volt, melynek mai megfelelője a globalista újliberalizmus. Erikson szerint a norvég falucskából indult, meggyőződés nélküli, sem Istent, sem embert, sem a megalapozott társadalmi értékeket nem tisztelő, élveteg, elvetélt költő ennek az eszmének a képviselője. Azaz: amennyire erkölcstelen és elvtelen, ugyanannyira magával ragadó, és a világot mozgásba hozó, nyughatatlan egyéniség. Természetes, ez csupán egy korszerű, számomra rokonszenves olvasat, lehet(ne) gyökeresen másmilyen személyiség is ‒ eltekintve a semmilyentől, amilyen az Ibsen-műben kronologikus jelleggel mazsolázgató Clugnál. Akinek ürességtől kongó, bizonyos epizódokban (Åse halála, kairói őrültek háza) kínosan bornírt zanzájában egyetlen „lelemény” van: a Peer Gynt alteregójának szánt, mankóval járó Szarvas (Raimonds Martinovs), ám az is Marie Chouinard mankós, protézises, acélrudas fél-állat androgünfiguráit idézi. A Ronde-hegység trollnépét a Csillagok háborúja fene tudja, hányadik epizódjának szörnyei ihlették; a Gynt körül őgyelgő, talpig feketébe öltöztetett, lakkcsizmás Halál (Gaj Žmavc) a sátáninak szánt kacajaival egyszerre iskolás és képzeletszegény. Ugyanakkor a színpadkép ízléses, Marko Japelj minimalista díszletével stílusban vannak Leo Kulaš jelmezei; a kötött felsőkkel kombinált ruhadarabok kivált szépek.
A rendkívül mesterkélt koreográfia az egyhangú, uniformizált szinkronmozgással („Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”) ugyanannyira szellemtelen, érzelem- és képzeletszegény, mint maga az újraértelmezést nélkülöző adaptáció; a csoportos jelenetek, többször kéttucat táncossal, különösen lehangolóak. Az aszexuális mozgás darabos, a roppant korlátozott mozgásnyelvre érzésem szerint erősen hatott a Monte-Carlói Balettet irányító Jean-Christophe Maillot esztétikája. Említésre érdemes táncos és előadóművészi teljesítmény nincs az előadásban, a maribori balett-társulat az álmosító középszerűség benyomását kelti. Clug fantáziát nélkülöző, költészettől, gondolattól és eredetiségtől mentes munkája teátrális gesztusokkal ötvözött lagymatag esztétizálás. Szimbolikus jelenet, amikor a több mint két évtized után hazatérő, de mit sem korosodó Peer Gynt bemegy a kunyhóba, melynek tetején Solvejg ücsörög, és tonnányi por ömlik rá a szélrózsa minden irányából. Mi sem utal a pusztító erdőtűzre, melynek következménye a köd, hamu, por. A záró képben Solvejg battyog be egy szürke, hatalmas, tépőzáras ajtót hurcolva a hátán, melyen majd Peer be- és kimegy, hogy aztán közösen hurcolják ki az ajtót, gondosan beillesztve azt a sötétszürke díszletfalba.
A Peer Gynt után három, illetve négy nappal, szintén a Budapesti Tavaszi Fesztiválon lépett föl a Trafóban immár harmadszorra az izraeli L-E-V Dance Company, hogy egyenesre kalapálja a számos értelemben válsághelyzetbe jutott táncszcéna meggörbült gyémánttengelyét. Sharon Eyal (1971) hiánypótló kortárs koreográfiáját nagyrészt az észak-amerikai slammer, a kényszerbeteg Neil Hilborn 2013-as, a világhálón rendkívüli érdeklődést kiváltó szerelmes tárgyú szabadverse, az OCD (jelentése: obszesszív-kompulzív zavar, azaz kényszerbetegség) inspirálta. 
OCD Love / fotó: Regina Brocke / Budapesti Tavaszi Fesztivál
Az Ori Lichtik (techno)zenéjére készített, közel egyórás, minden elemében lenyűgöző és fölkavaró OCD Love mindazt magában hordozza, ami Clug lírátlan opusából hiányzik. Briliáns, mással összehasonlíthatatlan mozgásnyelv, rendkívüli érzelmi mélység, intellektus (Hilborn költeménye apropó helyett a „mag”), kirobbanó szexus és hat extraklasszis táncos-előadóművész, akik sokkal többek káprázatos technikájú, rendkívül terhelhető táncművészeknél. (Akiknek aranyba kéne önteni a tagjait: a páratlan Gon Biran, Rebecca Hytting, Mariko Kakizaki, a fekete Shamel Pitts mint két lábon járó nemiség, a pompás Darren Devaney, Keren Lurie Perdes.) A vagány Eyal ‒ akihez hasonló képességű/formátumú nőnemű mozgáskomponista kevés van a világban manapság, ha egyáltalán ‒ egyfelől visszaadja a tánc mint művészeti ág eredeti, egyre inkább jelentését veszített értelmét, másrészt szinkronban van a saját korával. Ám ami a lényeg: nála a tánc és a mozgás nem alibi, ahogyan nem helyettesíthető és pótolható semmivel; nincs alóla fölmentés, ellenben ez az origó, ez az alfa és az ómega. Mára úgy áll a helyzet, hogy mindez extremitásnak, különcségnek számít.
Edvard Grieg – Edward Clug: Peer Gynt (Maribori Szlovén Nemzeti Színház Balettegyüttese)
Librettó: Edward Clug (Henrik Ibsen drámája nyomán). Zene: Edvard Grieg. Díszlet: Marko Japelj. Szobrok: Ivo Nemec, Milena Greifoner. Jelmez: Leo Kulaš. A koreográfus munkatársa: Matjaž Marin, Miloš Isailović. Koreográfus: Edward Clug.
Szereplők: Miloš Isailović, Tijuana Križman Hudernik, Gaj Žmavc, Baronik, Sytze Jan Luske, Asami Nakashima, Sergiu Moga, Tetiana Svetlična, Matjaž Marin, Asami Nakashima, Alena Medič, Sergiu Moga, Tetiana Svetlična, Mirjana Šrot, Tiberiu Marta, Klavdija Stanišič, Blaga Stojčeva, Hristina Stojčeva, Vadim Kurgajev.
Magyar Állami Operaház, 2017. április 10.
Budapesti Tavaszi Fesztivál
