Megyeri Léna: Halloween-buli kortárs zenére
Feledi Project: Orfeusz-balett –
…a fura jelmezbál, amelyben a külcsín kis híján agyonnyomta a belbecset.
Prózai színházban előfordul időnként, hogy egy-egy klasszikus mű gyors egymásutánban több teátrum repertoárján is feltűnik, annak ellenére is, hogy a nagyobb színházak igyekeznek elkerülni az ilyen eseteket. (Georg Büchner Woyzeckjét például jelenleg három helyen is láthatjuk Budapesten).
Táncszínpadokon sokkal ritkábban történik meg ilyesmi, most mégis az a helyzet állt elő, hogy „táncpiaci” viszonylatban igazi túlkínálat adódott Orfeusz és Euridiké antik mítoszának adaptációjából. Az én emlékeimben élénken él még a Pécsi Balett három éve bemutatott előadása is (Cameron McMillan koreográfiájával), majd 2016-ban következett Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán duettesített verziója, amely mai napig szerepel a Vígszínház Házi Színpadának repertoárján. Idén nyáron csatlakozott a Szegedi Kortárs Balett Enrico Morelli koreográfiájával (a szegedieknek egyébként pár évvel korábban Juronics Tamás is elkészítette a maga feldolgozását), most pedig a Feledi Project gazdagította a magyarországi Orfeusz-repertoárt. Úgy látszik, van valami ebben a tragikus-romantikus történetben, ami megihleti a táncalkotókat.
Fotók: Posztós János / A fotók forrása: CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy jelen esetben Feledi János nem saját indíttatásból, hanem felkérésre dolgozott, hiszen Szentpáli Roland zeneművének ősbemutatója adta az apropót a koreográfia elkészítéséhez. A fiatal komponista eredetileg egy svájci zenekar számára írta a darabot, amelyről aztán a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője, Hollerung Gábor úgy vélte, hogy kiváló balettzene lenne belőle. Így került a képbe a Feledi Project, és született meg az Orfeusz-balett, amely a Kortárs Romantikusok 2.0 című esten kapott helyet két versenymű közé ékelve.
Az ilyen együttműködések esetében gyakran előfordul, hogy a tánc nem lép túl az illusztráció, vagy mondhatni a vizuális kiegészítő elem szintjén. Feledi koreográfiáján azonban látszik, hogy alkotója arra törekedett, hogy teljes értékű, önálló balettművet hozzon létre. Sajnos azonban így sem valósulhatott meg teljesen zene és tánc egyenjogúsága, Hollerung Gábornak az estet felvezető hosszas és egyébként informatív bevezetőjéből például csak az az apró információ maradt ki, hogy a középső részben kiket látunk majd táncolni és kinek a koreográfiájában. De a szórólappal sem jártunk sokkal jobban: míg az magától értetődő, hogy a zenész szólistákat felsorolták, addig nem mondható el ugyanez a szólótáncosokról. Kissé már magamat is unom, annyiszor szólaltam fel hasonló okok miatt kritikákban, de úgy látszik, még mindig nem evidens, hogy egy táncos ugyanolyan figyelmet és megbecsülést kapjon, mint egy zenész vagy egy színész.
Szentpáli zenéje egyébként valóban jó táncalapanyag, és bár mindössze 26 perces, mégis kompletten és jól tagoltan fedi le az Orfeusz-történetet. Feledi János tehát időben és térben is korlátozott lehetőségekkel dolgozott (hiszen a szimfonikus zenekar előtt csak egy előszínpadnyi térrel gazdálkodhatott), de jól láthatóan mindent megtett, hogy a megadott keretek között emlékezetessé tegye a művet. Bár azért az nem biztos, hogy előnyös, ha egy táncmű inkább a díszletről és a jelmezekről marad emlékezetes, mint a koreográfiáról.
Díszletként – a minimális teret ötletesen tagolva – mindössze egy hatalmas szék funkcionál, amelynek „ülőfelülete” a földi világot jelképezi, míg a lábaiként szolgáló lépcsőkön lesétálva jut Orfeusz az alvilágba, hogy megkeresse halott szerelmét, Euridikét. Ez az alvilág pedig telítve van eklektikus lényekkel. Feledi elmondása szerint egy Mad Max-szerű világot akart megidézni, de sokkal inkább olyan sikerült, mintha egy nem túl kifinomult Halloween-buliba csöppentünk volna bele. Orfeusz elsőként egy maszkos-köpönyeges alakkal találkozik, akinek álarca egyszerre idéz gázmaszkot és a velencei karnevált. Ő vélhetően Kharón, a révész, aki a holt lelkeket szállítja át a Sztüx folyón. Csónak helyett ezúttal bevásárlókocsija van, ami semmilyen módon nem kerül kontextusba az előadásban, így csak olcsó és hatásvadász ötletté silányul. A fúriák úgy néznek ki, mintha egy aluljáróban kapkodták volna össze nem túl ízléses parókájukat és kosztümjüket a „partyra”, ehhez képest Orfeusz kifejezetten divatos bőrhatású kabátjában, és eredetiek a háromfejű Cerberust megtestesítő három táncos outfitjei, illetve az Euridiké fátylát helyettesítő takarófólia is. Aztán ott van az alvilág ura, Hádész, akit Hannibal Lecter-szerű maszkja hivatott félelmetessé tenni, a képet pedig a gyakran a közönség sorai között is vonagló, fehérre meszelt arcú és borzas hajú pokolbéli népek teszik teljessé (ők feltehetően egyébként a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói).
Látványosságból tehát nincs hiány, a mozgásanyag azonban már kevesebb izgalommal szolgál: a tömegjelenetek például gyakran inkább egy show-műsorra, esetleg egy eddig ismeretlen horror-musicalre emlékeztetnek, mint kortárs balettre. A szólókban annyi a vissza-visszatérő mozdulat, hogy ha jóindulatúak vagyunk, akkor tekinthetjük azokat (az eposzi jelzőkhöz hasonlóan) a karakterépítés eszközének, kicsit kevesebb jóindulattal viszont puszta önismétlésre gyanakodhatunk. Orfeusz és Euridiké duettje pedig a klasszikus szerelmi kettősök legközhelyesebb elemeinek tárháza.
A táncosoknak ennek ellenére jár az elismerés: az Euridikét megformáló Horváth Zita lágy és finom színpadi jelenség, aki ettől függetlenül erős jelenlétet kölcsönzött karakterének. Orfeuszként Csizmadia Tamás elegánsan, szép vonalakkal táncol, de végig ugyanazzal a kissé bamba arckifejezéssel sodródik keresztül az eseményeken, és ezen nem változtat különösebben sem az, amikor az alvilág fenyegető urával, sem az, amikor elveszettnek hitt szerelmével találja szembe magát. A maszkok miatt csak a tapsrendnél „lepleződött le”, hogy Kharónt Jónás Zsuzsa, Hádészt pedig Bajári Levente alakította, ők most szerepük aprósága miatt nem igazán tudták megcsillogtatni köztudottan kiváló képességeiket, de rövid jelenéseikben is figyelemreméltó karaktereket hoztak.
Az idő (vagyis a zenemű) rövidsége miatt a koreográfia szinte végigszáguld az eseményeken, majdhogynem óvatlan pillanat az is, amikor Orfeusz végül hátrafordul, hogy szerelme szemébe nézzen, majd Euridiké visszazuhan az alvilágba. Így ér véget ez a fura jelmezbál, amelyben a külcsín kis híján agyonnyomta a belbecset.
Orfeusz-balett
Zene: Szentpáli Roland. Látvány, díszlet: Minorics Krisztián, Feledi János. Koreográfia: Feledi János.
Közreműködnek: a Budafoki Dohnányi Zenekar, a Feledi Project és a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói. Karmester: Hollerung Gábor
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2018. október 17.
