Szoboszlai Annamária: Mi vagy te, ki vagy te?
Caroline Laurin-Beaucage – Martin Messier: Soak – KRITiKA
Ilyen fejlődési utat kell hát bejárnia az embernek? Hajlott derékkal, énjét vesztett árnyként kell beleíródnia a gépek, a számítógépek világába, kreált valóságába, s ott társtalan lidércként bolyongania?
Elölről, hátulról, fentről izzók sorával szegélyezett tér. Monoton hatást keltő, az egysíkúságtól mégis távol álló, elektronikusnak ható zajzene. És két emberformájú árnyalak, akik identitásuk fájó hiányával hajlítják-lökik-hullámoztatják azt a valamit, amit egykor testüknek nevezhettek, de amely a körülhatároló vonalak által közrezárt feketeség okán mára már csak egy kétdimenziós jel maradt. Jele annak, hogy létezett/létezhetett itt egykor valami/valaki, amiről/akiről (a jövőben) nem rendelkezünk valós tudással – gondolhatnánk majd, úgy egy évezred múlva, már ha nem lenne rég a múlté a sötétségbe vesző lény önmagára reflektálásának képessége is.
Fotók: Julie Artacho
A Soak, a kanadai Caroline Laurin-Beaucage és Martin Messier koreográfusok munkája Elinor Fueter és Brianna Lombardo előadásában az emberitől megüresedő foltok, árnyak képét tárja elénk. Olyan arctalan világét, amelyből a szellem és a lélek után a test is kikopott, szükségtelenné, feleslegessé vált, ahol már csak egy steril kíbertérben egzisztálnak az egykor volt ember digitális lenyomatai. Az efféle futurisztikus, utópiagyanús darabok többnyire lehetetlenné teszik a néző valós kapcsolódását a látottakhoz, a bennük/általuk megfogalmazódó gondolatokhoz, s magukhoz a megfogalmazókhoz is. Mégis a Soak – magam előtt sem teljesen tisztázott módon – képes arra, hogy a részvéthez hasonló érzéscsírát fölébressze a nézőben. Ebben nyilván szerepet játszik az a bizonyos fekete kapucni, mely identitást elfedő csuklyaként borul a hajlott háttal masírozó táncosok fejére egészen addig a különös pillanatig, míg az egyik táncos föl nem fedi arcát. Úgy tűnik, ennyi elég: az emberi arc. Szemek, száj, orr, apró rezdülések, melyek egyszeriben az élet parányi szikráját csempészik az üres „térbe”, s értelmet adnak az addig érdektelennek tetsző színpadi cselekvések sorának. Arcot kap a puszta mozdulat, mely önmagában nem jelent többet, mint akármely digitális jel/folt mozgása, ugrándozása a képernyőn.
Az arc felfedésével távlatot kap a színpadi történés, kilép az önmagáért való mozdulat tartományából, és utat nyit az élet, az élő – mégoly csekélyke – megnyilvánulása, vagyis az idő előtt. A néző ezáltal valós megtapasztaláshoz jut, mit is jelent, mekkora hatalma is van a sötétségben felvilágló, arcnyi fénynek. Azáltal, hogy az időbeliséget nélkülöző kép időperspektívát kap, egyszeriben élettörténete, sorsa lesz a táncosnak. Mert, bár mindvégig villódznak, s költői atmoszférát teremtenek a művi fények, a valódi fény és a dráma az emberbőr felfedésekor lép elő a térbe. A már említett sorsdimenzió megjelenését nyilván pontosan érzékelték az alkotók, hisz az addigi történettelenség a két árny közti kapcsolat megteremtésének lehetőségével gazdagodik. Az árnyak most már nem csak árnyak. Érdekes, hogy azon a ponton, amikor is mindkét táncosról lekerül a rejtőztető fekete felső, s fehér atlétában dolgoznak tovább, a mozgás plasztikusabbnak tetszik, megszűnik vonalszerűsége, jelszerűsége, „vetítettsége”, a sötét alakok világosabb határ előtti feltűnésének animáció-jellege. Ezen a ponton érdemes rákérdezni arra, mi is szülte, hogyan is jöhetett létre a koreográfia mozgásnyelve. Úgy tűnik, a különös mozgás egyszerű indukálója az a banális, hétköznapi tény, hogy az arcot elfedő kapucni bizony csak akkor marad a táncos fején (feltéve, hogy belülről nem használunk valamiféle rögzítést) ha a táncos görbít gerincén, s minden rezdülésében megőrzi ezt a „gravitatív” állapotot. Ez az egyszerű döntés tartalomformáló erővel bír, hisz a görnyedő felsőtest, az ernyedten lecsüngő karok látványa egyből az ősembert idézi. Ha ehhez hozzárakjuk a zajütemre időzített-végrehajtott mozdulatszekvenciákat, máris a jövőben, egy levegőtlen kíbertérben találjuk magunkat.
Ilyen fejlődési utat kell hát bejárnia az embernek? Hajlott derékkal, énjét vesztett árnyként kell beleíródnia a gépek, a számítógépek világába, kreált valóságába, s ott társtalan lidércként bolyongania? Azért az mégiscsak bizakodásra okot adó végkifejlete a Soaknak, hogy a fehértrikós tánc felszabadul, felegyenesedik, kitör a zajok egyenetlen ritmusának fogságából. Egy nagy kérdés ültetődik csak el a talajt vesztő ember láttán a talajt még lába alatt tudó nézőben: Mit jelent, mit sugall az alkotó szándéka szerint a darab végén eljárt mesterségestűz-tánc? Annak retinára égő képe, ahogy Elinor Fueter járja visszafogott rítus-táncát, fel-felvillanó lámpafényekkel a talpa alatt?
Soak
Koreográfusok: Caroline Laurin-Beaucage, Martin Messier. Alkotótársak: Caroline Laurin-Beaucage, Brianna Lombardo. Beugró táncosok: Manuel Roque, Elinor Fueter, Caroline Laurin-Beaucage, Brianna Lombardo. Hang: Martin Messier. Fény: Martin Messier, Karine Gauthier.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. február 26.
