Kritika

Kortárs tánc, Balett

Kutszegi Csaba: Jelenetek egy házasságból

Compagnie Virginie Brunelle: Átkozottul (Foutrement) – KRITIKA

Isabelle Arcand megáll középen, és karját szárnyként széttárva, spiccen kopogva toporog, mint egy felborzolt tollú madár. És mindeközben felhangzik Bellini Normájából a híres Casta diva-ária kezdete

Reális, de némileg vitatható megfogalmazás olvasható a koreográfia ajánlójában: az előadást a balett inspirálta, de ettől még pofátlanul kortárs. A megtekintés után a balett általi inspirálást valóságosnak vélem, a kortársira törekvést is érzem, de a „pofátlanul” módhatározót barokkos túlzásnak gondolom.
Persze Kanada messze van, kevesen tudhatjuk, mi is számít arrafelé momentán pofátlanságnak. A Trafó sokat látott színpadán magamfajta sokat látott néző számára az Átkozottul című párkapcsolati táncdráma naiv modernkedéssel megspékelgetett, bájosan avítt opusnak tetszik, de rögtön hozzáteszem: mindemellett hiteles, hatásos és értékes műalkotás. Olyan, mint a montreali Notre-Dame Bazilika. Jártam ott, sokáig ámulva bámultam, mennyire hasonlít a templom a párizsira (hisz egy az egyben arról koppintották), lényegében ugyanolyan, de mégis egészen más. Hiányzik belőle az a kb. ötszáz év, amennyivel a párizsi öregebb, vélhetnénk. Ám a most látható két templomot szinte egy időben építették, a 19. század közepén, az eredeti 13. századi tervek alapján (Párizsban a Nagy Francia Forradalomban szinte teljesen megsemmisült az épület). A különbséget mégis az ötszáz év okozhatja, illetve az emlékezet, vagy a mód és a szellemiség eltérése, ahogy Párizsban és Montrealban állnak a hagyományhoz, újításhoz, gyökerekhez, mélységhez.

atkozottul1
Azt gondolom, a kortárs tánchoz is máshogy állnak Kanadában, mint Európában (tudom persze, hogy ilyen egyszerű általánosítás konklúziója sohasem makulátlan). Virginie Brunelle munkájában nekem szimpatikus, hogy a koreográfus nem törekedett mindenáron meghökkentő formai újításokra, de kétségtelen, hogy ettől lengi be az előadást az a bizonyos avíttas báj. A formai újítások helyett a főhangsúly a drámaipillanat-teremtésre és a karakterábrázolásra kerül. Ebben végig következetes az alkotó: közlendője van nő és férfi kapcsolatáról, és azt akarja megjeleníteni. Nem formai ötletekhez keres indokot, hanem a kapcsolat különböző hangulatait, történéseit, stációit ábrázolja koreográfiai és színházi eszközökkel.

atkozottul3Eléggé be vannak határolva a koreográfus lehetőségei, mert férfi szereplője, Simon-Xavier Lefebvre inkább egy dinamikus, jó mozgású színész, alkatilag sem kelti táncos benyomását, inkább atletikus, testén, mozdulatain gyerekkorban kezdett, alapos táncos képzés nyomai nemigen fedezhetők fel. Ennek ellenére meggyőző, hatásos és elismerésre méltó a produkciója, mert fő feladata az előadásban – koncepcionálisan – az atmoszférateremtés, a dinamikus, interaktív és jelentéses viszonyulás a partneréhez (vagy partnereihez). Lefebvre mindennek maximálisan eleget is tesz, különösen az erőteljes, esetleg agresszív emelésekben, testi kontaktusokban fáradhatatlan. Partnerei, Isabelle Arcand és Claudine Hébert balerinaalkatúak, de nem klasszikusbalett-táncosok. Tőlük sem vár el virtuóz tánctechnikát a koreográfus, elég néhányszor – néhány lábtartás, tiszta póz képében – felvillantaniuk a klasszikus jelleget azért, hogy aztán a kifejezés érdekében legyen mit deformálni, legyen mitől elrugaszkodni. A táncosnők sokszor spicc-cipőt húznak, de nem mutatnak be spicc-technikát, viszont kifejezőeszközként használják a lábbelit – igen hatásosan. Példa erre az előadás nagyszerű felütése: Isabelle Arcand megáll középen, és karját szárnyként széttárva, spiccen kopogva toporog, mint egy felborzolt tollú madár (balettszaknyelven ezt helyben suivinek hívják, ugyanezt csinálja, csak szabályosabban és finomabban az elvarázsolt hattyúlány A hattyúk tava fehér képében, amikor először érinti meg a herceg). És mindeközben felhangzik Bellini Normájából a híres Casta diva-ária kezdete, és én ezzel úgy vagyok, hogy egész este elnézegetném ezt a pazar, érzéki kezdőképet. Ami majdnem úgy is lesz, mert néhány taktus után a zene megszakad, a táncosok kimennek, majd másik irányból visszaérkezve újra belecsapnak a Norma-áriára toporgásba. Mint a tartós párkapcsolatban: többszörös ismétlésben éljük át a gépiesedő, mégis felborzoló érzékiséget.
Az előadás további tételei (is) megkaphatnák a „Jelenetek egy házasságból” alcímet, még azok is, amelyekben megjelenik egy harmadik személy: egy másik nő (Claudine Hébert). Itt szerintem érvényes bármilyen olvasat. Lehet, hogy ez a nő egy csábító, és szerelmi háromszög alakul ki, az sem kizárt, hogy a „feleség-nő” egy másik énje (erre az is utalhat, hogy az első közös tételükben sokáig mozognak szinkronban), de én – ismerve magunkat, férfiakat – azon sem csodálkoznék, ha a kapcsolat későbbi fázisában érkezett másik nő éppen a férfi képzeletében megjelenő vágyképek egyike lenne. És ha már itt tartunk, ejtsünk néhány szót a koreográfia fő jellegzetességéről, az erotikáról és a meztelenségről. Hát, kétségtelen, hogy a két fogalom között van összefüggés, de az Átkozottul-ban éppen az a jó, hogy egyáltalán nem pusztán a szinte folyamatos (fél)meztelenkedés teszi erotikussá a látottakat, hanem a szereplők kisugárzása. E tekintetben rám a hölgyek tudnak érzékelhetően és meggyőzően hatni, de azt gondolom, hogy a fellépő férfitársam – éppen atletikus alkata és férfias dinamikája révén – e téren is jól teljesít (az ötvenes évek szovjet divatját követő hatalmas fehér alsónadrágjához viszont nem tudok kommentárt fűzni).

atkozottul2
A párkapcsolatoknak a szex fontos része, ezért jogos, hogy a darab valamennyi tételét a szexualitás tematizálja. Azt csak remélni tudom, hogy az előadás nem csak emiatt sikeres, már csak azért is, mert sokkal több frivol látványosságnál. A tételeket nagyon eltérő stílusú és korú zenerészletek kísérik, láthatók teljes csendben zajló mozdulatsorozatok is. Mindegyik tétel a kapcsolat egy-egy újabb fejezete, hangulata. Sok hasonló koreográfiát láttam már. Leginkább a Ketten a világban című sorozat emléke ötlött fel bennem, melyet Eck Imre koreografált a múlt század hetvenes éveiben a Pécsi Balett két kiváló szólistájára, Bretus Máriára és Hetényi Jánosra. Az is gondosan megkomponált, igen tisztességes alkotói-előadói munka volt. De különbözött is az Átkozottul-tól: például abban, hogy akkortájt színpadon mi még csak a lélektartalmakat tártuk fel. Párizsban persze ez nyilván máshogy volt (tuti: láttam is). Montrealban meg biztosan akkor is Párizst koppintották.

Átkozottul (Foutrement) (Compagnie Virginie Brunelle)

Táncosok: Isabelle Arcand, Claudine Hébert, Simon-Xavier Lefebvre.
Koreográfus: Virginie Brunelle. Fény: Alexandre Pilon-Guay. Próbavezető: Anne Le Beau. Zene: Bellini, The Nazareth, Goldmund, Handel, Patrick Watson, Amiina.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. március 24.