Péter Márta: Széteső háromszög
Gulyás Anna: vér_nász – KRITIKA
A táncszínpadok mozdulati és szcenikai kliséit is fölsorakoztatta, de nem idézőjelek között, hanem naturális komolysággal.
Bár a koreográfiákhoz csatolt leírások gyakran zavart támasztanak, mert nincsenek összhangban a művel, a vér_nász friss előadásán szöveg és darab között teljes a harmónia: mindkettő zavaros. Miközben a két előadó elképesztően sokat dolgozik, és mindent megtesz, hogy a láthatatlant is láthatóvá téve, hihető akciókkal gördítsen a történeten, küzdelmük parttalannak tűnik.
Asztalos Dóra / fotók: Jókúti György
Történetet írtam, de kibogozhatatlan, hogy mi is a történet, a cselekmény, vagy bármi, aminek – legalább részben – köze lehet a fülszöveghez, a címválasztáshoz, a zenéhez, Thanatoszhoz, a halál problematikájához, a téma hagyományaihoz, „a gyász egyetemes folyamatához”, tudati és a tudatalatti működéséhez, az én válságaihoz… S ha mindent feledve, a koreográfiát, a mozgást – értelmezési szempontból némileg önkényesen – kizárólag absztrakt jelenségként követnénk, akkor sem változna az eredmény, legfeljebb az értelmezés a mozgásra, mint jelsorra, szűkülne. Ám kérdés, hogy az értelmező személyes, társadalmi és ideológiai meghatározottsága egyáltalán milyen értelmezést tesz lehetővé, s hogy az helytálló lehet-e. Még a színházi előadások hermeneutikája is számtalan buktatót rejt, a táncműveké pedig alapjaiban megoldatlan (s amíg nem kizárólag kiborgok „táncolnak” kiborg rendszer szerint, addig százfelé tartó stílusa és szubjektív nyersanyaga miatt talán az is marad).
Stohl Luca
Néhány táncszínpadi alkotás ugyan ma is elemezhető egy visszatérő jel értelmezésével, ám hamar kiderül, hogy a módszer más esetben nem működik, vagy fals eredményt hoz. A jel főszerepe amúgy is könnyedén szűkül szemiotikai megközelítésre, amelyben a mű integritása, az egységes egész sérül, tehát maga az alkotás vész el (mintha egy rakás kőre mondanánk, hogy ez a Notre-Dame – s bár azok csakugyan a székesegyház kövei, mégsem azonosak a székesegyházzal). Ezért még e színházi tudomány definitív megfogalmazásában is lényeges szempont, hogy „az előadás nem zárt szcenikai rendszer vagy rendszerek együttese; „kiárad” a külvilágba, a színpad értelmére és jelentésére egyaránt utal. És „megkívánja a néző kritikus beavatkozását, aki korábbi tapasztalásainak fényében értelmezi a színt”.
Asztalos Dóra és Stohl Luca
A fenti kis eszmefuttatást az értés szándéka ösztönözte, hiszen Gulyás Anna már címválasztásával és alkalmazott zenéjével olyan erős kódokat hívott színpadára, amelyektől aztán maga sem tudott szabadulni, de nem tudott ellenükben sem dolgozni, vagyis nem tudott velük mit kezdeni. Mert a vér_nász cím ismeretében vajon ki részesülhet még az ártatlanság naiv állapotában? Ki az, akinek a kötőjeles formában is erős allúzió nem mond semmit, agya-lelke üres szivacs? És akkor hatalmas tánc/színpadi múltjával belehasít a levegőbe Franz Schubert vonósnégyese, A halál és a lányka, ám jól ismert tételeinek finom kegyetlensége most nem az eredeti tartalomban, hanem a hangi vonulat kényszerű és zavart alkalmazásában rejlik. Ki lehet itt még ártatlan? A koreográfus? A néző? Dehogy. Senki sem ártatlan, még akkor sem, ha csak a tudatlan gyermek figurájára telik tőle. De az alkotói pályára készülőtől azért mást várunk. Például fogékonyságot és óvatosságot abban a birodalomban, amelynek sűrűjében csakugyan el lehet tévedni, aztán a szándék és lehetőség tisztázását, hogy egyáltalán mit is akarhat és tehet egy önálló helyi értéket képviselő, fajsúlyos kulturális képződménnyel. És várhatunk valamilyen tudást, avagy sejtést arról, hogy tud-e a citált művel, művekkel együttműködni, avagy ellenükben valamit fölmutatni. Mert az utóbbi is lehetséges, csak minden értelemben erősnek kell lenni hozzá, sőt, a benső világot és az eszközöket illetően talán késznek is. vér_nász című darabjával Gulyás Anna – most még – túlvállalta magát, és úgy tűnik, témakeresésében, munkájában nem volt igazán szakmai segítsége. Pedig sokat dolgozott.
Stohl Luca és Asztalos Dóra
A táncszínpadok mozdulati és szcenikai kliséit is fölsorakoztatta, de nem idézőjelek között, hanem naturális komolysággal. A két nőalak egyike ártatlannak tűnik, szerepe talán mindvégig az áldozaté; bevezető szólójában hosszan fut körbe-körbe, aztán a tükörrel bíbelődik, függönyt húz a felületre, merengő, vetődéssel-esésekkel tarkított hosszú tánca után cipőjét hátrahagyva távozik. A másik női figura ugyanakkor mintha a sötétség honából táplálná magát, talán ő a halál, a csábító lidérc, a bűn, a kígyó, a féltékenység és hiúság, a férfi vagy nő, a szakadás maga. Olykor zavarba ejtően csábos nőt mutat, vagy épp kegyetlen elemi erőt, a más feletti uralomban örömét lelő figurát. Eszköztárában kicsavart pozitúrák, magakellető csípőriszálások, s a kinyúló karok és lábak révén liánszerű kapaszkodások váltakoznak. Szép és alattomos, mint egy húsevő növény. De van szárazjég, derengő titok is. A duettek mindkét irányba és mindkét előadótól ismételt mozdulatsoraiban pedig, ahogy a hosszú bevezető szólóban is, feltűnnek az expresszíven kapkodó karmozdulatok, gyakorta pontosan „a zene szenvedélyes fő dallamainak éles gesztusaihoz” igazítva. Végül a magányos démoni alak ráveti magát a cipőkre, és sötét…
Stohl Luca és Asztalos Dóra
Meglehet, a vér_nász koreográfiájának két előadója valójában egy személy. A darabhoz mellékelt szöveg szerint ugyanis „Önmagát gyászolja a lány. Gyászolja a halált. / S ha a halál maga is a lány, ő lehet csakis önmaga számára a halál.” De a formális logikával építkező pszichológiai spekulációnak Schubert vonósnégyese ellenáll, és García Lorca műve sem kezes.
vér_nász (Bethlen Téri Színház)
Kosztüm: Gelléri Mirtill. Zene: Franz Schubert (A halál és a lányka). Koreográfus: Gulyás Anna.
Előadók: Asztalos Dóra, Stohl Luca.
Bethlen Téri Színház, 2016. március 25.
