Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Az idegeinkkel játszanak

Duda Éva Társulat / Movein Mission: Dupla est (Mesh; Breathe!) - KRITIKA 

…a neurobiológiai folyamat konkrétan persze nem megragadható, nem látható, létezésére csak fantáziával lehet következtetni.

A Movein Mission (lánykori nevén: Duda Éva Társulat) új bemutatójának mindkét darabja a kortárs tánc egy ideje igen kedvelt, divatos trendjébe illeszkedik: létrehozóik nem az elkészült opus fogyaszthatóságára fókuszálnak, hanem lényegesebbnek tartják az alkotói fázishoz kapcsolódó kutatómunkát. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy nem törődnek a nézővel. Sőt: azt est második koreográfiájában, a Duda Éva készítette Breathe!-ben még kifejezetten nézőboldogító látványos tánctechnikai elemek is megférnek; a Guy Nader – Maria Campos szerzőpár koreografálta Meshben viszont valóban a mozdulatszekvenciákból felépülő belső kompozícióé a főszerep.

Mesh - Rusu Andor és Egyed Bea / fotók: Dömölky Dániel

Persze a céllal szemben az odavezető út fontosságát már sokan régóta hirdetik; Lao-ce tanításáig ezúttal ne menjünk vissza, de említsük meg a Műhely Alapítvány évtizedes múltra visszatekintő kezdeményezését, Az Ismeretlen Kutatása című koreográfus-inspiráló improvizációs alkotóműhelyt, melyben számos magyar kortárstánc-koreográfus jutott pályáját meghatározó impulzusokhoz.
A Nader – Campos libanoni-spanyol duó bár máshol szerzett tapasztalatot, nagyon hasonló módszerrel dolgozik. Improvizáltatják a táncosokat, és mindent a mozdulatra építve, közösen hozzák létre a kompozíciót. Munkájukban olyannyira csak a mozgás a lényeg, hogy még jelentéses fények, avagy (zenei) hangok sem nyújtanak semmilyen fogódzót semmilyen tartalom-megfejtéshez, sőt, „még a táncosoknak sem szabad nagyon akarniuk a mozgást, csak egyszerűen el kell végezniük azt” – amiről a koreográfusokkal készített egyik interjúban olvashattunk (lásd: „Az egyszerű a legnehezebb…”). Nem vitás: az ilyen koreográfiák elsősorban nem kikapcsolódást, felhőtlen szórakozást ígérnek, hanem ráhangolódást, befogadói elmélyülést igényelnek.

Mesh - Várnagy Kristóf, Egyed Bea, Darabonr Áron, Simkó Beatrix és Rusu Andor

Számomra szakmai csemege az előadás, mert érteni vélem a mozdulatok és a tér birtokba vételének viszonyát, lelki szememmel látom egy-egy mozdulat távolba elnyúló, téralakító meghosszabbított hatásmechanizmusát, és élvezem a mozgó testek olajozott fogaskerék-illeszkedését. Ez utóbbi „mozgó puzzle” a Meshben finom arányérzékkel gyarapszik szerteágazó (térfoglaló) konstrukcióvá. Például az eleinte egyedül forgolódó Egyed Beához először egy, majd még egy, végül az összes többi táncos mozogva kapcsolódik, majd a testek szétválások és újrakapcsolódások után egyre bonyolultabb (térbehálózó) mozdulatstruktúrát hoznak létre.

Breathe! - Raubinek Lili, Újvári Milán és Rusu Andor

A néző számára mindez érdekes látvány, de heuréka-élményhez csak az juthat az előadáson, aki egyszer csak rádöbben: az igazi műalkotás ezúttal nem a látás és hallás által befogható érzékelési mezőben jön létre, hanem az előadók kollektív tudatában. Ez anyagi valóságában a táncosok agytekervényeinek, idegpályáinak ideiglenes módosulásaiban lenne tetten érhető, de ez a neurobiológiai folyamat konkrétan persze nem megragadható, nem látható, létezésére csak fantáziával lehet következtetni. De muszáj, mert ha nem az elkészült műalkotás nyújtja az élményt, hanem az odáig vezető kutatómunka eredménye, akkor a kutatómunka manifesztációját kell valahogy a néző számára elképzelhetővé tenni. Mert ha az eredmény csak a közreműködők fejében őrződik meg, akkor igazán nincs szükség publikumra, csak együttműködőkre, vagy felszínes kíváncsiskodók csapatára. Véleményem szerint az ember- és testkutatásra összpontosító kortárs tánc legnagyobb dilemmája ez: mi legyen a nézővel? Milyen szerepet szán neki az „új művészet”, és milyen szerepet hajlandó tartósan elfogadni maga a néző?

Breathe! - Újvári Milán, Rusu Andor, Raubinek Lili, Varga Csaba és Egyed Bea

A Movein Mission Trafó-beli estjén úgy látszott, hogy a publikum egy részének annyi bőven elég, hogy hangos tetszésnyilvánítással jutalmazza a fáradhatatlan, fegyelmezett, kitűnő teljesítményt nyújtó táncosokat. Ugyanis mindkét darab végén diszkrét sikongatással ünnepelték a tapsköszönő közreműködőket. A táncosok munkájáról én is csak elismeréssel szólhatok, de sikongatni már azért sincs kedvem, mert még az előadás másnapján sem tudtam eldönteni, szeretem-e a látott koreográfiákat, és ha igen, akkor miért is… Ráadásul – ha a táncosok teljesítményétől eltekintek – a két darabot ugyanazért nem szerethetem, hiszen a kettő tökéletesen különbözik egymástól. Duda Éva a Breathe!-ben nem mozgás és tér viszonyát kutatja elvontan, hanem izolált egyedek kommunikációs kísérleteit vizsgálja – konkrétan. Előadásának kompozícióját nem mozdulatokból, hanem gondolatokból építi fel. Nader és Campos lényegében mindent elutasít, ami nem struktúrába illesztett mozdulat, velük szemben Duda mindent ugyanolyan súllyal használ fel, mint a mozdulatot, annak érdekében, hogy a gondolatkonstrukcióját megjelenítse, sőt: értelmezhetővé tegye. Színpadán ventillátorok szelet kavarnak, a szereplők hangot adnak, fényváltások, tárgyak alakítják a teret, a táncosok technikailag néha brillíroznak, játszanak, gesztikulálnak, a koreográfia végén még lámpák és trégerek is hullanak a zsinórpadlásról. És mindeközben tulajdonképpen lejátszódik egy – na, jó: nem hagyományos – történet is: lélegző, kommunikációra képtelen egyedek élnek egymás mellett, de egymástól függetlenül, majd elkezdik figyelni egymást, nagy nehezen eljutnak az érintésig, és ezzel párhuzamosan felismerik a légzés – nyilván alapvető és szimbolikus – fontosságát, ha úgy tetszik: a lélek létezését. A ügy persze nem ilyen frappáns és egyértelmű, hanem sokrétű és sokértelmű, lehetőséget nyújt egyéni értelmezésekre is.

Breathe! - Rusu Andor és Varga Csaba

A Mesh csak absztrakt mozdulatokkal operál, direkt nem vet fel gondolatot, ezért eszem ágában sincs gondolatot keresni-találni benne. A Breathe! viszont gondolatból indul ki, gondolatkonstrukciót jelenít meg, kérdések megfogalmazására késztet, amelyekre választ várok. Ha nem kapok, és/vagy nem ötlik eszembe kielégítő gondolat a látottakról, hiányérzetem támad. A Meshben lazák és személytelenek a táncosok, testüket (direkt) nem koordinálják artisztikusan, a jelmez „civilen” ráncosodik a végtagjaikon (direkt?), tánctechnikai trouvaille-okat nem mutatnak be. A Breathe!-ben hús-vér embereket látok, karaktereket, indulatokat, akarást, szenvedélyt, kirohanást… Melyiket szeressem? Melyiket (hogy) értsem? Akinek egyformán jó mind a kettő, az kritikátlan nagyfaló: bármi beadható neki. Persze az is lehet, hogy a kortárs táncot sem szeretni, sem érteni nem kell. Elég örülni annak, hogy van. És a kutatómunka eredménye meg észrevétlenül beépül a tudatunkba, idegpályáinkat és agytekervényeinket suttyomban átalakítja, rejtett hatásmechanizmusa révén stikában máshogy kezdjük látni a világot… Ez, mondjuk, rá is férne a világra.

Dupla est (Duda Éva Társulat / Movein Mission)

Mesh
Előadók/alkotók: Csuzi Márton / Darabont Áron, Egyed Bea, Rusu Andor, Simkó Beatrix, Várnagy Kristóf. Zene: Miguel Marin. Hang: Sáfrány Áron.
Fénytervező: Kovácsovics Dávid. Jelmeztervező: Fazekas Endre. Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Koncepció, koreográfia: Guy Nader, Maria Campos.

Breathe!
Előadók/alkotók: Csuzi Márton / Varga Csaba, Egyed Bea, Rusu Andor, Újvári Milán, Raubinek Lili. Zene: Kunert Péter, Nils Frahm, Fénytervező: Kovácsovics Dávid. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Színpad- és alpintechnika: Zoltai György. Hang: Sáfrány Áron. Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Tér, koreográfia, rendezés: Duda Éva.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2016. április 2.