Kutszegi Csaba: Hova tűnt Rosinante?
Miskolci Balett: Quixote – KRITIKA
Ismeretlen világban régi, ismeretlen könyvekben keresünk valamit, leginkább talán elvesztett önmagunkat…
A legtöbb kortársbalett-koreográfia a sztorit ürügyként használja a táncra. Kozma Attila munkáiban (mióta a Miskolci Balett vezetője) ennek a tendenciának az ellenkezője figyelhető meg: a tánc, a mozgás nála „csak” a színházi kommunikáció egyik eszköze, amelyből – például a Quixotéban – éppen annyi van, hogy betöltse funkcióját, ellássa az üzenetközvetítésben ráháruló feladatát.
Fűzi Attila és Lukács Ádám / fotók: Gálos Mihály Samu
Korunk hőse, a már nem úr, „Dontalan” Quixote nem tudni, hol lakik, de minden bizonnyal valahol „legbelül él”. Ebben igencsak hasonlatos a cervantesi elődjéhez: saját (lelki) világot teremt önmagának, és nemigen törődik azzal, hogyan illeszkedik az a külvilágba. „Külvilági lakhelye” egy könyvtárrá változó múzeum, mely igazából lehet, hogy egy elmeotthon. Mindenesetre gyanús, hogy Quixote úr egyetlen dologhoz ragaszkodik kitartóan: egy padhoz, mely lehet akár látogatók múzeumi ülőkéje is, de sarokba helyezve, inkább egy ápolt menedéket nyújtó fekhelyének tetszik. A játéktéren három fallal határolt helyiség látható, a falakon zsalugáteres tolóajtók nyújtanak lehetőséget ki-bejárásra, valamint az érkező és távozó szereplők sejtelmes megvilágítására. Az előadás nyitóképében a címszerepet alakító Lukács Ádám a terem közepén elhelyezett padon (fekvő)támaszkodik, körülötte, a falakon vetített szöveg fut: bibliai idézetek, melyeket hirtelen korunk hírei árasztanak el. Mivé lett az Írás? – kiálthatnánk fel Cervantes Don Quijotéjával, tudva, hogy a búsképű lovag bibliája „a régi lovagregények nagy könyve” volt.
Muresan Aurél, Kocsis Andrea és Dragos Dániel
A terembe furcsa személyzet érkezik, feladatuk, hogy kialakítsák a múzeumot. Patinás helyeken is divat manapság a flexibilis kiállítótér, ám a Bozóki Mara tervezte Quixote-díszlet túltesz azokon: a berendezők érintésére digitális képek jelennek meg a falakon, melyeken jórészt Cervantesnek és regényhőseinek piktogramszerű megjelenései láthatók. Aztán persze a képek, a falak, a helyszínek tetszés szerint változnak, hiszen sem a digitális technikának, sem pedig Quixote úr képzelgéseinek nincs határa. Megjelenik például a főhős felnagyított, mozgóképes alakja is, akivel Quixote kommunikálni is kezd. Majd élőben is megjelennek a búsképű lovag nagy utazásának ismert és kevéssé ismert figurái, köztük persze hölgylátogatók is…
Medvecz Marcell és Kovalszki Boglárka
Nem részletezem tovább az eseményleírást, lényegesebb a megjelenítés módja, sikere. A színházi fogalmazás, az üzenet hangsúlyossága mellett a miskolciak erőssége újabban a trendkövető esztétikus megjelenítés is. Ez vonatkozik a már említett vetített díszletelemekre, általában a világításra és a kosztümökre is. Az elmúlt években általam látott miskolci táncelőadásoknak kivétel nélkül igen kellemes és korszerű volt a látványvilága. Ez igen fontos, mert a fiatal közönségrétegek egy részét ez vonzza be a színházba. De rögtön hozzá kell tennem: ez a látványvilág ízléses és trendi, de tekintélyes részében a már évtizedek óta sokfele jól ismert fogásokat, kliséket összegzi. Mondhatni: e téren (dizájn általában) a Miskolci Balett utolérte ugyan az uralkodó trendeket, de ideje lenne a megjelenítésben (is) több eredetiségre törekednie, saját utakat keresgélnie. A kortárs művészetben az elért szint puszta megtartása egyenlő az eljelentéktelenedéssel.
Mohai Cintia és Lukács Ádám
Az erős, ütős technikás tánc még mindig nem erőssége a miskolci társulatnak, jóllehet e téren is szemmel látható a fejlődés. A legtöbb előadásukban, ahogy a Quixotéban is, láthatók technikailag megalapozott, művészileg elmélyült alakítások, de mellettük halványabbra sikerült szereplések is. Olykor-olykor, egy-egy jelenetben nehéz is megítélni, hogy vajon a koreográfus rendelkezett-e kevés mozdulatalkotói kreativitással, vagy a táncosok képességei szabtak határt a fantáziájának. Az mindenesetre egyértelműen látszik, hogy amikor a technikai felkészültség jól sikerült karakterábrázolással találkozik, jó színházi minőség jön létre. A Quixotéban az Aldonzát alakító Mohai Cintia nyújt kiemelkedő teljesítményt. A szereppel technikai gondjai nincsenek, sőt: mozdulatait magabiztosan formálja nemcsak kifejezővé, hanem (kifejezetten) széppé is. Mindeközben élő, izgalmas, egyedi karaktert formál: a Quixotéval táncolt kettősében egy egyszerű mai lányt eszményi idollá varázsol.
Lukács Ádám
Fűzi Attila is mintha lubickolna Sancho szerepében. Feketeöltönyös-kalapos figurája Charlie Chaplin és Kabos Gyula keveréke, ügyes tánctechnikával és kitűnő színészi képességekkel hozza az alakot. Lukács Ádám Quixoteként is bizonyítja, hogy amit tud, azt nagyon tudja: tépelődő, kissé egzaltáltságra is hajlamos intellektuális-lírai hősök bemutatásában szinte verhetetlen (zárójelben megjegyzem: jó lenne másmilyen arcait is alaposabban megismerni). Kocsis Andrea Úrhölgyként és Teremőrként is – mint általában – ezúttal is nagyon jó, Kovalszki Boglárka extrája, a magabiztos spicc-technika üdítő színfolt. A többi szereplő is kivétel nélkül elismerést érdemel: mindannyian sok-sok jól sikerült perc részesei, amellett, hogy néhány halványabb pillanaton is sikeresen átlendítik az előadást.
Az előadás végén a magányos Quixote mint egy könyvet a polcon, függőlegesbe helyezi a padot. És valóban: a pad ülőlapjára egy címtelen könyvgerinc képe vetül, miközben körben a falak zsúfolt könyvespolcokká változnak. Kikerekedik a sejthető üzenet (mindenki kedvére megfogalmazhatja a saját értelmezését): ismeretlen világban régi, ismeretlen könyvekben keresünk valamit, leginkább talán elvesztett önmagunkat… Sokáig lehetne cincálni még ezt az eleve alaposan szétcincált huszonegyedik századi Don Quijote-történetet (például „beavatandó” középiskolásokkal). És a vetített falon minimum egy polcnyi irodalmat érdemelne a kérdés, hogy Rosinantéból, a búsképű lovag rozzant gebéjéből vajon hogyan és miért lett pedálos játékautó. Mert aki erre tudja a választ, az érti az idő múlását, ismeri a világ folyását.
Quixoté (Miskolci Balett)
Zene: Bernart De Ventadorn, Dimitrij Sosztakovics, John Zorn, Johann Sebastian Bach, Richard Strauss, Halász Gábor. Díszlet-jelmez: Bozóki Mara. Dramaturg: Cseh Dávid. Animáció: Hajdufi Péter. Világítás: Dragos Dániel. Zenei munkatárs: Balázs Dacskó Bence. Ügyelő: Varga Renáta. Asszisztens: Füzi Attila. Koreográfus-rendező: Kozma Attila.
Szereplők: Lukács Ádám, Fűzi Attila, Mohai Cintia, Szeles Viktória, Kovalszki Boglárka, Kocsis Andrea, Dragos Dániel, Medvecz Marcell, Szabó Levente, Muresan Aurél.
Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín, 2016. április 17.
